Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-02-04 / 5. szám

Madge már menni készült, éppen indult, hogy eloltja a villanyt, amikor megszólalt a telefon. Egy férfihang jelentkezett, Tabor úrnak mu­tatkozott be. Ügy tűnt, hogy nagyon re­kedt. Madge nem ismerte annyira Tábort, hogy így, a telefonban is meg tudta volna különböztetni a hangját valaki másétól. A hang elnézést kért, de hallotta, hogy Madge ma este Colchesterbe megy a ko­csijával. Ha volna még hely az autóban és nem lenne terhére, megkérné, hogy vigyen el valakit. Eunice, a húga, aki két napig itt-tartózkodott, még ma Col­chesterbe akar jutsi, hogy onnan vonattal hazautazhasson. „Már éppen indulni akartam,“ mondta Madge, „de ha a húga már összecsomagolt, szívesen elviszem.“ „A húgom már útrakász, Haleyné asz­­szony,“ felelte Tabor és hangja olyan halkan és gyengén hallatszott, mintha na­gyon messziről telefonálna. „A bejárati ajtónál várakozik majd. Már megyek, addig is nagyon szépen köszönöm.“ Tabor letette a kagylót. Madge valahogy rossz érzéssel oltotta el a villanyt, hogy a kocsiért induljon. Egyetlen nő sem szí­vesen gondolt arra, ami Tabor feleségével történt. A colchesteri országúton gyilkol­ták meg, amikor késő este egyedül ment arra az autójával. Ugyanez történt egy másik nővel is, de természetes, hogy az ilyesmi jobban megdöbbenti az embert, ha az ismerőséről van szó. A megölt lányt senki sem ismerte a városban, de Madge közel lakott Taborékhoz, látásból ismerte az asszonyt, mert gyakran találkozott vele. Madge az országútra vezette a kocsit és három háztömbbel arrább megállt. A félhomályban észrevette a Tabor úr házának bejáratánál várakozó alakot, bent sötét volt. Kinyitotta a jobboldali ajtót. „Ön Eunice?“ — üdvözölte szívélyesen. „Madge Haley vagyok.“ „Igazán kedves,“ szólalt meg a lány színtelen hangon. „Remélem, nem leszek túlságosan a terhére.“ „Ugyan, dehogy,“ mondta Madge. „Örülök, hogy nem kell egyedül mennem. Üljön be. A csomagját tegye hátra.“ A szögletes, tagbaszakadt lány némán engedelmeskedett. Fején idomtalan kalap, orrán szemüveg, Madge úgy látta, sötét szemüveg, habár ezt nem tudta biztosan megállapítani az egyetlen utcai lámpa fényénél, amely az országúinak ezt a WILL F. JENKINS ORSZÁGÚTON szakaszát alig világította meg. A lány be­ült és kezét az ölébe tette. Madge meg­fordult a kocsival és elindult kifelé a városból. Aztán elmaradtak a házak és az ország­úton nem égett egyetlen utcai lámpa sem. Az út két oldalán termőföldek húzódtak, mögöttük erdő sötétlett. Tizenöt kilométer után ez az út a főútba torkollott, amelyen Colchesterig még hatvan kilométert kellett megtennie. Valóban szép este volt és Madge örült, hogy megy a férjéért. De újra Tabornéra kellett gondolnia, akinek a halála más szempontból is borzasztó volt, Taborné is alig néhány hónapja volt férjnél. „Örülök, hogy nem kell egyedül men­nem,“ mondta Madge. „Nem szívesen ve­zetek éjjel, de a férjem este tizenegykor ér Colchesterbe és ha autóbuszra kell várnia, reggel három előtt nem érne haza. Itt nagyon rossz az autóbusz-összeköt­tetés.“ A lány nem szólt semmit. Végül azt mondta: „Igen.“ Madget újra meglepte hangja színtelen tompasága, mintha nem is emberi hang lenne. Aztán még Eunice hozzáfűzte, mintha előbbi rideg hallgatá­sát akarná enyhíteni: „Még napközben nem olyan kibírhatatlan." „Nem.“ Mondta Madge. Egy ideig hall­gatott, aztán megkérdezte: „Tábor úr ho­gyan tudta meg, hogy ma este Colches­terbe megyek? A lány kicsit habozott, aztán megszó­lalt: „Gondolom valakitől hallotta.“ „Ma vettem benzint, ellenőriztettem az olajat meg a gumiabroncsokat,“ mondta Madge, „azt hiszem, Bobnak, annak a fiatalembernek mondtam az autószerviz­ben, hogy hová megyek. Ö szólhatott neki.“ „Valószínűleg,“ felelt a lány és ült to­vább mereven, ölhetett kézzel. „Haleyné asszony,“ kérdezte hirtelen, „van önnél pisztoly, ha éjszaka egyedül megy a ko­csival? “ „Istenem, nincs!“ felelte. „De. . . az ön bátyja talán azt hiszi, hogyha szegény felesége ..." izgatottságában be sem fe­jezte a mondatot. Arra gondolt, hogy nem­sokára odaérnek, ahol tizenkét hónappal ezelőtt Tabornét meggyilkolták. A tettes után semmilyen áruló nyom nem maradt. Olyan feltételezések alakultak ki, hogy Tabornét, aki szintén a férje elé ment Colchesterbe az állomásra, valaki útközben megállította, hogy vegye fel a kocsijába. 10 A kocsit csak később találták meg. A gyil­kos leöntötte benzinnel, meggyújtotta, hogy minden nyomot eltüntessen. Tabornét le ütötték. Tátongó sebekkel a testén talál­tak rá. Ügy látszik, a gyilkosságnak más borzalmas részletei is voltak. De ez volt minden, amiről a helyi sajtó hírt adott. Madge megkérdezte: „Mennyi ideig élt »együtt az ön bátyja a feleségével?“ f „Pontosan három hónapig“ — mondta és kifejezéstelen hangján még hozzátette: „Mindjárt az útkereszteződéshez érünk, ugye?“ „Hogyan? Igen,“ — mondta Madge. Meglepődött. Az ember nem is gondol­ja; hogy más vidékről való emberek is (olyan jól ismernek a számukra idegen helyen bizonyos dolgokat. Nem emlékezett rá, hogy Tábor urat már régebben is meg­látogatta volna a húga. Tabor sem régen lakott a városkában. Talán másfél évvel ezelőtt költözött ide, mert egy helybeli üzemben jó helyet talált, aztán három hónap múlva megházasodott. Újabb három hónap elmúltával meg­gyilkolták a feleségét, Madge még mindig kínos pontossággal emlékezett arra a pil­lanatra, amikor a gyilkosság után először találkozott Tabor úrral. Fiatal alacsony férfi, s ahogy figyelmesen megnézte, akkor még kisebbnek tűnt, mintha hirtelen összeaszott volna. A kocsi a főútra ért. Az eddigi út­szakaszon nem volt különösebben félel­metes az éjszakai kocsikázás. De a továb­bi, hatvan kilométeres részen, amely szé­lesen kanyarogva egészen Colchesterig vezet, az út mentén nem volt más, csak kis, falusi raktárak, és körülbelül három vagy négy gazdaság, az is távol az út­testtől. A levegő hirtelen lehűlt és megtelt a fenyőfák fűszeres illatával. A fényszórók átfúrták a sötétséget és megvilágították az út menti bokrok és a fű könnyű fátyolét. A szögletes alak Madge mellett meg­szólalt: „Ez itt nagyon elhagyatott hely, ugye? “ Madge hirtelen a gázpedálba taposott. „Egy azért biztos“ — kockáztatott meg egy mosolyt, „ezen az úton engem senki sem tudna rávenni, hogy megállják és fel­vegyem.“ „Taborné asszony sem . . .“ — mondta Eunice, de mindjárt kijavította, „Vilma néni sem szokott senkit felvenni a kocsi­jába. Azon az éjszakán mégis megtette.“ Madge összeszorította a száját és egy ideig hallgatott. Aztán megkérdezte: „Az ön bátyja . . . még csak nem is gyanakszik valakire, aki . . . megölhette a feleségét?“ Eunice kelletlenül válaszolt: „Még min­dig lehetséges, hogy egyszer csak elfogják.“ Majd hozzátette: „Hat hónappal később egy másik nőt is meggyilkoltak, emlékszik rá?“ Madge már mélységesen sajnálta, amiért nem talált valamilyen kifogást, hogy Eunioét ne kelljen magával hoznia. Na­gyon kínos volt Tabornéről beszélni, de azt hallgatni, hogy valaki itt még a másik gyilkosságot is emlegeti, már elviselhetet­len volt. A rendőrség a másik áldozatnak még a személyazonosságát sem tudta kideríteni. Később ugyan annyit megállapítottak, amikor az oszlásnak indult testet a hely­beli halászok megtalálták, hogy a gyilkos­ságnak öt-hat héttel előbb kellett történ­nie. Madge látta, hogy hiába akarja a be­szélgetést más irányba terelni. „Az ön bátyja talán azért maradt itt, mert azt gondolja, hogy megtalálja a felesége gyil­kosát? “ kérdezte. „Ugyanaz az ember gyilkolta meg a lányt is“ — felelte Eunice. „A holttest alatt elégett autótérkép maradványaira bukkantak. Lehet, az a lány is kocsival ment, ha nem találták is meg. A gyilkos­nak ebben az esetben sikerült az autót nyomtalanul eltüntetnie. A bátyám azon­ban nem kételkedik benne, hogy a tettes azonos. Mindkét bűntényt egyformán haj­tották végre.“ Madge megszólalt: „Ez azt jelenti...“ „Hogy a gyilkos még itt van valahol“ — fejezte be a szenvtelen hang. „A nevét bejelentették a rendőrségnek is. De nem hiszik el, hogy ő a gyilkos. Szerintük még a gyanú halvány árnyéka sem vetődik rá.“ „De ön . . . ön úgy beszél, mintha tud­ná, hogy ki az!“ — mondta Madge. Eunice hangja csaknem fölényes volt: „Természetesen.“ Magas fűvel borított földek között ha­ladtak. Mielőtt bezárult mögöttük az erdő, édes illat csapódott a kocsiba. Aztán újra a fenyőfák nedves, gyantás illatát érezték. Madge nagyon érzékeny volt az illatokra. Tudatosad, vagy öntudatlanul minden ismerősére bizonyos illat emlékeztette. És hirtelen rájött, mi volt olyan furcsa Euni­­cén. Semmiféle illatszert sem használt. Még szagos szappant sem. Madge homlokán apró ránc jelent meg, A szíve olyan sebesen vert, mintha arra várna, aminek rövidesen úgyis be kellett következnie. Nagy nehezen megszólalt: „Tudom, hogy ha Taborné asszony gyilkosát elfog­nák is, utólagosan nehéz lenne bebizonyí­tani a bűnösségét. A férjem ügyvéd és tőle tudom, hogy ilyen esetekben cáfol­hatatlan bizonyítékok szükségesek.“ A tompa hang kijelentette: „Nincs olyan ok, amivel ennek a két nőnek a meggyilkolását meg lehetne magyarázni. A bíróság azt állítja, hogy a bűntényt mindig bizonyos okból követik el. Leg­többször olyan okot keresnek, amit könnyű megmagyarázni. “ Madge a táskájába nyúlt. „Csak vezessen nyugodtan“ — mondta a színtelen hang. „Meggyújtom a cigaret­táját.“ Madge legyőzte magában azt az érzést, hogy a segítséget vissza kelbne utasítania. A kocsi nagy sebességgel haladt, így a szemét nem vehette le az útról. Érezte, hogy a cigaretta az ajkához ér. Aztán Eunice kezében kattant az öngyújtó. Mad­ge arca elé pici lángocska ugrott. Egy pillanatra odanézett. A kocsi könnyedén kitért az irányból. Egy mozdulattal vissza­vezette. A kormány már nem mozdult. Madge érezte, hogy minden idegszála megfeszült. „Tartom a kormányt“ — mondta Eunice. Madge feleszmélt és megszívta a ciga­rettát. A dphány felparázslott és az ön­gyújtó eltűnt. Eunice elengedte a kor­mányt. Minden olyan volt, mint azelőtt. A kocsi sebesen haladt a fák és a magas bokrok között. A levegőben ott lengett a nedves fű és a fenyőfák átható illata. Mégis minden egészen más volt. Madget tetőtől talpig fagyos reszketés járta át. Szíve hisztérikusan dörömbölt. A kurta pillantás alatt, amit az ön­gyújtóra vetett a lángocska fényében, közelről látta Eunice kezét. Körmén nem volt lakk. Szögletes körme volt, mint a férfiaknak. A csuklója is szögletes volt, mint a férfiaké. A keze feje szőrös, mint a férfiaké. Eunice férfi volt. Egy hang Madge agyában hisztériku­san ismételgette: nem tudod biztosan, hogy Tabor úr telefonált-e. Olyan volt a hang­ja, mintha rekedt lenne. Akárki lehetett. Biztosan nem Tabor úr volt. Valaki más, aki azt akarta, hogy vidd magaddal az autóban. Az út mellett felvillant valamilyen fény, Madge félig önkívületben, lábával a gáz­pedálon, későn vette észre, hogy egy rak­tár melletti kicsi házacskában világított. Az utolsó ember lakta hely Colchester előtt. Már elkésett a megállással. Elkésett, hogy bármit is csináljon. Ment tovább. Torkában fájdalmasan összehúzódtak az izmok. Rohant az autó az éjszakában, fényszórói fellebbentették a sötétség füg­gönyét és a világosság fényes kévéjé­ben néhol falat vett észre. Aztán az út szélén két szem világított. Egy macska volt, sok kilométernyire az ember lakta helytől, az árok szélén gubbasztott a fű­ben. „Minden nőnél kellene pisztolynak len­nie, aki éjjel kocsival megy valahová“ — mondta a mellette ülő. „Lehet, hogy nem lenne bátorságuk használni." Mad­ge artikulátlan hangot hallatott. Végül belátta, hogy ha időt akar nyerni,

Next

/
Thumbnails
Contents