Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-04 / 5. szám
Madge már menni készült, éppen indult, hogy eloltja a villanyt, amikor megszólalt a telefon. Egy férfihang jelentkezett, Tabor úrnak mutatkozott be. Ügy tűnt, hogy nagyon rekedt. Madge nem ismerte annyira Tábort, hogy így, a telefonban is meg tudta volna különböztetni a hangját valaki másétól. A hang elnézést kért, de hallotta, hogy Madge ma este Colchesterbe megy a kocsijával. Ha volna még hely az autóban és nem lenne terhére, megkérné, hogy vigyen el valakit. Eunice, a húga, aki két napig itt-tartózkodott, még ma Colchesterbe akar jutsi, hogy onnan vonattal hazautazhasson. „Már éppen indulni akartam,“ mondta Madge, „de ha a húga már összecsomagolt, szívesen elviszem.“ „A húgom már útrakász, Haleyné aszszony,“ felelte Tabor és hangja olyan halkan és gyengén hallatszott, mintha nagyon messziről telefonálna. „A bejárati ajtónál várakozik majd. Már megyek, addig is nagyon szépen köszönöm.“ Tabor letette a kagylót. Madge valahogy rossz érzéssel oltotta el a villanyt, hogy a kocsiért induljon. Egyetlen nő sem szívesen gondolt arra, ami Tabor feleségével történt. A colchesteri országúton gyilkolták meg, amikor késő este egyedül ment arra az autójával. Ugyanez történt egy másik nővel is, de természetes, hogy az ilyesmi jobban megdöbbenti az embert, ha az ismerőséről van szó. A megölt lányt senki sem ismerte a városban, de Madge közel lakott Taborékhoz, látásból ismerte az asszonyt, mert gyakran találkozott vele. Madge az országútra vezette a kocsit és három háztömbbel arrább megállt. A félhomályban észrevette a Tabor úr házának bejáratánál várakozó alakot, bent sötét volt. Kinyitotta a jobboldali ajtót. „Ön Eunice?“ — üdvözölte szívélyesen. „Madge Haley vagyok.“ „Igazán kedves,“ szólalt meg a lány színtelen hangon. „Remélem, nem leszek túlságosan a terhére.“ „Ugyan, dehogy,“ mondta Madge. „Örülök, hogy nem kell egyedül mennem. Üljön be. A csomagját tegye hátra.“ A szögletes, tagbaszakadt lány némán engedelmeskedett. Fején idomtalan kalap, orrán szemüveg, Madge úgy látta, sötét szemüveg, habár ezt nem tudta biztosan megállapítani az egyetlen utcai lámpa fényénél, amely az országúinak ezt a WILL F. JENKINS ORSZÁGÚTON szakaszát alig világította meg. A lány beült és kezét az ölébe tette. Madge megfordult a kocsival és elindult kifelé a városból. Aztán elmaradtak a házak és az országúton nem égett egyetlen utcai lámpa sem. Az út két oldalán termőföldek húzódtak, mögöttük erdő sötétlett. Tizenöt kilométer után ez az út a főútba torkollott, amelyen Colchesterig még hatvan kilométert kellett megtennie. Valóban szép este volt és Madge örült, hogy megy a férjéért. De újra Tabornéra kellett gondolnia, akinek a halála más szempontból is borzasztó volt, Taborné is alig néhány hónapja volt férjnél. „Örülök, hogy nem kell egyedül mennem,“ mondta Madge. „Nem szívesen vezetek éjjel, de a férjem este tizenegykor ér Colchesterbe és ha autóbuszra kell várnia, reggel három előtt nem érne haza. Itt nagyon rossz az autóbusz-összeköttetés.“ A lány nem szólt semmit. Végül azt mondta: „Igen.“ Madget újra meglepte hangja színtelen tompasága, mintha nem is emberi hang lenne. Aztán még Eunice hozzáfűzte, mintha előbbi rideg hallgatását akarná enyhíteni: „Még napközben nem olyan kibírhatatlan." „Nem.“ Mondta Madge. Egy ideig hallgatott, aztán megkérdezte: „Tábor úr hogyan tudta meg, hogy ma este Colchesterbe megyek? A lány kicsit habozott, aztán megszólalt: „Gondolom valakitől hallotta.“ „Ma vettem benzint, ellenőriztettem az olajat meg a gumiabroncsokat,“ mondta Madge, „azt hiszem, Bobnak, annak a fiatalembernek mondtam az autószervizben, hogy hová megyek. Ö szólhatott neki.“ „Valószínűleg,“ felelt a lány és ült tovább mereven, ölhetett kézzel. „Haleyné asszony,“ kérdezte hirtelen, „van önnél pisztoly, ha éjszaka egyedül megy a kocsival? “ „Istenem, nincs!“ felelte. „De. . . az ön bátyja talán azt hiszi, hogyha szegény felesége ..." izgatottságában be sem fejezte a mondatot. Arra gondolt, hogy nemsokára odaérnek, ahol tizenkét hónappal ezelőtt Tabornét meggyilkolták. A tettes után semmilyen áruló nyom nem maradt. Olyan feltételezések alakultak ki, hogy Tabornét, aki szintén a férje elé ment Colchesterbe az állomásra, valaki útközben megállította, hogy vegye fel a kocsijába. 10 A kocsit csak később találták meg. A gyilkos leöntötte benzinnel, meggyújtotta, hogy minden nyomot eltüntessen. Tabornét le ütötték. Tátongó sebekkel a testén találtak rá. Ügy látszik, a gyilkosságnak más borzalmas részletei is voltak. De ez volt minden, amiről a helyi sajtó hírt adott. Madge megkérdezte: „Mennyi ideig élt »együtt az ön bátyja a feleségével?“ f „Pontosan három hónapig“ — mondta és kifejezéstelen hangján még hozzátette: „Mindjárt az útkereszteződéshez érünk, ugye?“ „Hogyan? Igen,“ — mondta Madge. Meglepődött. Az ember nem is gondolja; hogy más vidékről való emberek is (olyan jól ismernek a számukra idegen helyen bizonyos dolgokat. Nem emlékezett rá, hogy Tábor urat már régebben is meglátogatta volna a húga. Tabor sem régen lakott a városkában. Talán másfél évvel ezelőtt költözött ide, mert egy helybeli üzemben jó helyet talált, aztán három hónap múlva megházasodott. Újabb három hónap elmúltával meggyilkolták a feleségét, Madge még mindig kínos pontossággal emlékezett arra a pillanatra, amikor a gyilkosság után először találkozott Tabor úrral. Fiatal alacsony férfi, s ahogy figyelmesen megnézte, akkor még kisebbnek tűnt, mintha hirtelen összeaszott volna. A kocsi a főútra ért. Az eddigi útszakaszon nem volt különösebben félelmetes az éjszakai kocsikázás. De a további, hatvan kilométeres részen, amely szélesen kanyarogva egészen Colchesterig vezet, az út mentén nem volt más, csak kis, falusi raktárak, és körülbelül három vagy négy gazdaság, az is távol az úttesttől. A levegő hirtelen lehűlt és megtelt a fenyőfák fűszeres illatával. A fényszórók átfúrták a sötétséget és megvilágították az út menti bokrok és a fű könnyű fátyolét. A szögletes alak Madge mellett megszólalt: „Ez itt nagyon elhagyatott hely, ugye? “ Madge hirtelen a gázpedálba taposott. „Egy azért biztos“ — kockáztatott meg egy mosolyt, „ezen az úton engem senki sem tudna rávenni, hogy megállják és felvegyem.“ „Taborné asszony sem . . .“ — mondta Eunice, de mindjárt kijavította, „Vilma néni sem szokott senkit felvenni a kocsijába. Azon az éjszakán mégis megtette.“ Madge összeszorította a száját és egy ideig hallgatott. Aztán megkérdezte: „Az ön bátyja . . . még csak nem is gyanakszik valakire, aki . . . megölhette a feleségét?“ Eunice kelletlenül válaszolt: „Még mindig lehetséges, hogy egyszer csak elfogják.“ Majd hozzátette: „Hat hónappal később egy másik nőt is meggyilkoltak, emlékszik rá?“ Madge már mélységesen sajnálta, amiért nem talált valamilyen kifogást, hogy Eunioét ne kelljen magával hoznia. Nagyon kínos volt Tabornéről beszélni, de azt hallgatni, hogy valaki itt még a másik gyilkosságot is emlegeti, már elviselhetetlen volt. A rendőrség a másik áldozatnak még a személyazonosságát sem tudta kideríteni. Később ugyan annyit megállapítottak, amikor az oszlásnak indult testet a helybeli halászok megtalálták, hogy a gyilkosságnak öt-hat héttel előbb kellett történnie. Madge látta, hogy hiába akarja a beszélgetést más irányba terelni. „Az ön bátyja talán azért maradt itt, mert azt gondolja, hogy megtalálja a felesége gyilkosát? “ kérdezte. „Ugyanaz az ember gyilkolta meg a lányt is“ — felelte Eunice. „A holttest alatt elégett autótérkép maradványaira bukkantak. Lehet, az a lány is kocsival ment, ha nem találták is meg. A gyilkosnak ebben az esetben sikerült az autót nyomtalanul eltüntetnie. A bátyám azonban nem kételkedik benne, hogy a tettes azonos. Mindkét bűntényt egyformán hajtották végre.“ Madge megszólalt: „Ez azt jelenti...“ „Hogy a gyilkos még itt van valahol“ — fejezte be a szenvtelen hang. „A nevét bejelentették a rendőrségnek is. De nem hiszik el, hogy ő a gyilkos. Szerintük még a gyanú halvány árnyéka sem vetődik rá.“ „De ön . . . ön úgy beszél, mintha tudná, hogy ki az!“ — mondta Madge. Eunice hangja csaknem fölényes volt: „Természetesen.“ Magas fűvel borított földek között haladtak. Mielőtt bezárult mögöttük az erdő, édes illat csapódott a kocsiba. Aztán újra a fenyőfák nedves, gyantás illatát érezték. Madge nagyon érzékeny volt az illatokra. Tudatosad, vagy öntudatlanul minden ismerősére bizonyos illat emlékeztette. És hirtelen rájött, mi volt olyan furcsa Eunicén. Semmiféle illatszert sem használt. Még szagos szappant sem. Madge homlokán apró ránc jelent meg, A szíve olyan sebesen vert, mintha arra várna, aminek rövidesen úgyis be kellett következnie. Nagy nehezen megszólalt: „Tudom, hogy ha Taborné asszony gyilkosát elfognák is, utólagosan nehéz lenne bebizonyítani a bűnösségét. A férjem ügyvéd és tőle tudom, hogy ilyen esetekben cáfolhatatlan bizonyítékok szükségesek.“ A tompa hang kijelentette: „Nincs olyan ok, amivel ennek a két nőnek a meggyilkolását meg lehetne magyarázni. A bíróság azt állítja, hogy a bűntényt mindig bizonyos okból követik el. Legtöbbször olyan okot keresnek, amit könnyű megmagyarázni. “ Madge a táskájába nyúlt. „Csak vezessen nyugodtan“ — mondta a színtelen hang. „Meggyújtom a cigarettáját.“ Madge legyőzte magában azt az érzést, hogy a segítséget vissza kelbne utasítania. A kocsi nagy sebességgel haladt, így a szemét nem vehette le az útról. Érezte, hogy a cigaretta az ajkához ér. Aztán Eunice kezében kattant az öngyújtó. Madge arca elé pici lángocska ugrott. Egy pillanatra odanézett. A kocsi könnyedén kitért az irányból. Egy mozdulattal visszavezette. A kormány már nem mozdult. Madge érezte, hogy minden idegszála megfeszült. „Tartom a kormányt“ — mondta Eunice. Madge feleszmélt és megszívta a cigarettát. A dphány felparázslott és az öngyújtó eltűnt. Eunice elengedte a kormányt. Minden olyan volt, mint azelőtt. A kocsi sebesen haladt a fák és a magas bokrok között. A levegőben ott lengett a nedves fű és a fenyőfák átható illata. Mégis minden egészen más volt. Madget tetőtől talpig fagyos reszketés járta át. Szíve hisztérikusan dörömbölt. A kurta pillantás alatt, amit az öngyújtóra vetett a lángocska fényében, közelről látta Eunice kezét. Körmén nem volt lakk. Szögletes körme volt, mint a férfiaknak. A csuklója is szögletes volt, mint a férfiaké. A keze feje szőrös, mint a férfiaké. Eunice férfi volt. Egy hang Madge agyában hisztérikusan ismételgette: nem tudod biztosan, hogy Tabor úr telefonált-e. Olyan volt a hangja, mintha rekedt lenne. Akárki lehetett. Biztosan nem Tabor úr volt. Valaki más, aki azt akarta, hogy vidd magaddal az autóban. Az út mellett felvillant valamilyen fény, Madge félig önkívületben, lábával a gázpedálon, későn vette észre, hogy egy raktár melletti kicsi házacskában világított. Az utolsó ember lakta hely Colchester előtt. Már elkésett a megállással. Elkésett, hogy bármit is csináljon. Ment tovább. Torkában fájdalmasan összehúzódtak az izmok. Rohant az autó az éjszakában, fényszórói fellebbentették a sötétség függönyét és a világosság fényes kévéjében néhol falat vett észre. Aztán az út szélén két szem világított. Egy macska volt, sok kilométernyire az ember lakta helytől, az árok szélén gubbasztott a fűben. „Minden nőnél kellene pisztolynak lennie, aki éjjel kocsival megy valahová“ — mondta a mellette ülő. „Lehet, hogy nem lenne bátorságuk használni." Madge artikulátlan hangot hallatott. Végül belátta, hogy ha időt akar nyerni,
