Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-02-04 / 5. szám
_© 0 'S _> 0 V+> Л*. и и 13 0 0 к. 0 N </> С '0 г </> 0 t— 1 A nagyforgalmú üzlet 45 éves vezetőnője tizennyolc éve él a cseh határvidéken. Két gyermek anyja. Az Idősebb beteg, szellemi fejlődésben visszamaradt fiú, 16 éves. 14 éves koráig nap mint nap kísérni kellett a város távoli részében fekvő gyógypedagógiai intézetbe. A közelmúltban fertőző sárgaságon esett át. B. A. naponta fél hétkor kel, nyolc órát tölt a munkahelyén, ahol több alkalmazottat irányít és nagy értékű árukészletért felelős. Vállalata szakszervezetének funkcionáriusa. Munkaideje után bevásárol, takarít, főz (kétféle kosztot), mosogat. Egymaga mos, vasal, nagytakarít, esténként a házi munka befejeztével rendbe teszi a javításra szoruló fehérneműt, esetleg köt — miközben a televíziót nézi. A tisztaságra kínosan ügyel, kulturális igényei vannak, minden újonnan bemutatott színdarabot megtekint. Moziba is jár. Két évvel ezelőtt még sportolt, táncolni is szeret, de arra már nem jut ideje. Annál többet fekszik a napon; nyári vasárnapokon kocsiba ülnek és ki a hegyekbe, vagy a strandra... az időjárástól függően. A kávéházat nem szereti, elalvás előtt az ágyban fél órácskát olvas. Foglalkozása érdekében magánúton elsajátította a német és orosz nyelvet. B. A. amint látjuk, a mai dolgozó nő típusát képviseli. Érdekelt tehát a véleménye is. — Tudjuk milyen lelkiismeretes anya, milyen sokat bajlódott idősebb fiával és a gyerek fejlődésében mutatkozó eredmény nagyrészt az ő odaadó anyai önfeláldozásának köszönhető. Hogy hivatás-e az anyaság? — Természetesen — mondja késedelem nélkül és meggyőződéssel — de ha nem tudnám magam mással is elfoglalni, már régen felőrlődtem volna, lelkileg is testileg is. Rengeteg gondomat, problémámat vezeti le a munka. Persze kicsit kevesebb is elegendő lenne belőle. Sajnos ezen a vidéken nem lehet a házi munkához segítséget találni, a családom a kinti kosztot nem eszi, a mosodai szolgáltatással pedig én nem vagyok megelégedve ... Ebédet is főz? — Csak szombaton és vasárnap. Hétköznapokon úgy készítek vacsorát, hogy másnap ebédre is maradjon belőle, A férjem magával viszi, a kisebbik fiam megmelegíti, ha hazajön az iskolából. — És ha minden fogyatékosság orvosolva lenne? — Akkor is dolgoznék. Csak kisebb hajszával. Nyugodtabban. Ha anyagilag nem lenne szükség rá? — Volt olyan idő is. Akkor is dolgoztam. „Bedolgozó“ voltam egy kötődében. Egyáltalán, mióta az iskolából kikerültem, nem ettem olyan kenyeret, amit nem magam kerestem meg, tehát elképzelhetetlen számomra, hogy minden koronáért, fodrászra, kölnivízre, harisnyára, a férjem elé álljak. Egyébként nagyon különösnek tartom, hogy hatvan-hetven évvel az első szüfrazsett-megmozdulások után ilyen kérdésekkel fordulnak a nőkhöz. Azt hittem, ezen a problémán már túl vagyunk, azt hittem, hogy már teljesen egyenrangúak vagyunk a férfiakkal. — Tudniillik az anyaság mint élettani törvényszerűség befolyásolja a nők életét és ezért... — Elég nagy igazságtalanság. Nem az, hogy befolyásolja, hanem, hogy nem tartják a férfiak az apaságot hivatásnak. Legfeljebb azzal a szép címmel tisztelik meg, hogy — elkötelezettség! — Miután a férfi mint családfenntartó ... Ugyan kérem... — Mindenesetre ... a családalapítás gondjai... katonai kötelezettség, foglalkozásbeli elfoglaltság... be kell ismernünk. — Beismerem, és minden megértésem az övék... de ettől függetlenül lehetnek jő apák is, vagy nem? — Az anyaság mégis ... közvetlenebb kapcsolati — Attól függ! Láttam jő apákat már és láttam rossz anyákat. Különben hagyjuk ezt — legyintett kicsit ironikusan B. A. asszony, úgysem érünk soha a végére és megoldani sem tudjuk ezt a régen függőben levő kérdést. Én a magam részéről hivatásnak érzem az anyaságot, dé tiltakozom az ellen, hogy ezért esetleg elvegyék tőlem a lehetőségét annak, hogy más téren is bebizonyíthassam életrevalóságomat. Különben jöjjön, mutatok valamit, B. A. az ablakhoz vezetett, amelyen keresztül láthatóvá vált a hegyoldalra épült észak-csehországi iparváros egy része, mintegy 100—150, két-három lakásos családi ház. Húsz-harminc centiméteres hótakaró borult a vidékre. A kémények is hósapkát viseltek, a fák ágain vastagon ült a frissen hullott porhő. A feledhetetlen látványt fátyolszerűen lepte el a kékesszürke téli köd. Nos, mit lát? — kérdezte B. A. — Hogy sehol nem fűtenek. A távoli gyár kéményein kívül egyetlen ház kéménye sem füstöl. Az utcák kihaltak, az ablakokon jégvirágok, sehol egy gyerek, sehol egy ember... Élettelen világ. Mintha cukorból lenne, vagy naftalinból... Színpadi klisé. — Délután négy óráig. Akkor jöjjön vissza és nézze meg. A dombos utcákon ródlizó, visongó gyerekhad, az ablakban fény gyűl, a kémények füstöt okádnak ... Nem elhagyott világ ez, hanem dolgozó világ. Ezen a vidéken a gyár, mint óriási szivattyú, elszippantotta a házi tűzhely mellől az asszonyokat. És az asszonyok jól érzik ott magukat. Menjen oda és nézze meg. — Már voltam ott, már láttam. És a gyár megtalálta a számítását az aszszonyokkal. Eddig. Miért kellene most ezen változtatni? Legfeljebb könnyíteni az asszonyok életén, de nem visszafordítani az idő kerekét. Különben azt hiszem, ez hasztalan próbálkozás lenne. Nem hiszem, hogy ezen már változtatni lehetne. Az én életemet egészen biztosan nem töltené ki a házi munka. De ha nyolc óra helyett hat óra alatt kereshetném meg azt, amire szükségem van — azért hálás lennék. Többet olvashatnék akkor, és többet feküdnék nyáron a napon, — mondja B. A., akinek irodai munkaasztalán ott díszeleg a kitüntető vándorzászló: A legjobb kollektívának. Az ágya felett két fiú arcképe függ berámázva, dedikációval. a — A legjobb édesanyának ... Ügy látszik B. A. asszonynak igaza van, kettő nagyon is megfér egymás mellett.- DATE —
