Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-10-28 / 43. szám

A„\?örös kakas“ — mondta nekem Stefan Drágán, a Bráila rajon! néptanács instruktora egy februári estén, amikor a hóvihar miatt mind a ketten egy pusztai faluban rekedtünk —, a „Vörös kakas“ Ion Chiriac fiatalságának a története. Chiriac barátom volt; a szenvedés fűzött minket össze.

A háború előtt ismertem meg, amikor mindketten egy Cheorghe Jinga nevű gazdához szegődtünk el cselédnek Plätärästi-ben, egy Duna menti faluban. Jingának a nádasban volt harminc hold jó földje, amelyen csodára megtermett a kukorica és a rizs, volt egy ménese — vagy húsz 16 — s két halászcsónakja. Az udvarán, a hosszú kőház mellett, egy paticsfalú kalibában volt egy pálinkafőző üstje is, amely körül ősszel olyan szag terjengett, hogy megzavarodott tőle az ember esze.

Chiriacot részint az éhség hajtotta Plátárásti-ig, részint pedig egy benső indulat, amely arra ösztökélte, hogy kóborlásban fecsérelje az éveit... Életének javarésze vándorúton telt el: aludt cigányokkal a csillagos ég alatt és hordárokkal állomásokon, a mócoktól megtanulta a fafaragás mesterségét, a tengeri halászoktól pedig, hogy ne kössön barátságot senkivel, amíg két vihart át nem vészelt vele, dolgozott tanyákon, és dolgozott városban is, de sehol sem vert gyökeret. Apját-anyját nem ismerte, azt bizonygatta, nem is voltak szülei, egy szép napon csak arra döbbent, hogy 1 élekegyedül áll a nagyvilágban, és mehetnékje van. Nem akadt senki, aki útbaigazítsa: „erre menj“. Elindult hát a maga feje szerint. Jinga egy tavaszi estén ott találta leheveredve a háza előtti diófa alatt, és ráuszította a komondorokat.

— Mars innen — vicsorított rájuk Chiriac —, mars innen, hisz úgy sincs rajtam mit harapni.

Csakugyan olyan hosszú és aszott volt, az ember megesküdött volna rá, hogy zsinegre van felfűzve.

Jinga csak koszt és viselőruha fejében szegődtette. A fészerből odadobott neki — mint ahogy nekem is odadobott volt egy hónappal azelőtt — egy rend ruhát, amelyet valamelyik elcsapott cselédje vetett le Ügy lógott-lötyögött a válláról, mintha karóra aggatták volna.

Jinga bizony nem bánt velünk szőrmentén. Ű csak egy törvényt ismert: aki kenyeret ad, az parancsol, a többiek, ha nem akarnak éhen veszni, engedelmeskednek.

— Ez így nem mehet tovább, hallja-e? — tört ki egyszer Chiriac. — Éjfélkor már fölzavar bennünket, s egész nap nincs egy perc megállásunk. Nem lehet így kihajtani az embertl

Jinga nagy szemeket meresztett, és vigyorgott:

— Tán délig süttetnéd a hasadat a nappal, mi? Azt lesheted! Nálam nincs helye naplopónak. Megmondtam.

Chiriac néhány lépésnyit közeledett a gazdához, s mintegy összefüggés nélkül megkérdezte:

— Tudja-e, hogy én bihariak közt is éltem? Hallott-e róla?

— Eridj a pokolba, mi közöm nekem hozzá, merre bitangoltál!

— Csak annyi — mondta Chiriac higgadtan —, hogy a bihariak, ha ellenségük van, kilesnek egy sötét éjszakát, fölgyújtják a vagyonát, aztán fölmennek egy dombra, s háromszor elrikoltják magukat: „Vörös kakas“... Ogy mint a mesében.

Jinga nyelt egyet, és hallgatott. De ettől kezdve, ha ritkán is, kikijött és együtt dolgozott velünk. A felesége azonban továbbra is egész nap bent terpeszkedett a házban, mint annak előtte, s nekünk kellett mindent a keze alá hordanunk Tita, az egyetlen lánya nemkülönben Tita viszont, szemben az apjával, úgy látszott, mégiscsak emberszámba vett minket. Az ő szemében jók is voltunk, és rosszak is. Jók, mert sohasem tagadtunk meg tőle semmit — nem tudta, hogy nem is tehettünk volna —, s rosszak mert amolyan jöttment emberek voltunk Tita szép lány volt, betöltötte a tizenhat évet; kétszer is megszökött a gimnáziumból, másodszor azzal a szent eltökéltséggel, hogy nem is tér oda vissza

FÄNUS NEAGU (román)

rúdra, s ízzé-porrá törték. Tita fogta az ostort, közéjük ment, s még jobban neklvadította őket. Azért tette, mert szeretett kacérkodni a veszéllyel, de meg azért is, hogy csodáitassa magát a barátommal. S valóban, Chiriac büszkén, mohón falta a szemével, nem tudott betelni vele.

Jinga egyszer rajtakapta, amint éppen a csikókat hergelte, és rémülten kiáltott rá, hogy menjen be a házba, mert még szerencsétlenül jár. Chiriac tartóztatni próbálta:

— Félsz — nevetett —, ugye félsz? Bezzeg a bukovinai lányok, az anyjuk szemlt, azok tudnák, mit csináljanak! Azok aztán lányok, nem félnek az ördögtől sémi

Tita nem félt. Be is bizonyította hamarosan egy este, a bálban, amikor Luca, az Oancea pópa fia egész éjszaka a falat támaszthatta a hátával, mert ő csak Chiriackal táncolt. Jinga tajtékzott. Reggelfelé már nem bírta elviselni ezt a csúfságot, kitépte a lányt Chiriac karjából, és hazavitte; otthon aztán agyba-főbe verte, mint egy megveszekedett. Miután kifújta a mérgét, maga elé hívatott minket, s ennyit mondott:

— Szedjétek a cókmókot, s induljatok a rizsföldekrel

A rizsföldek a Duna túlsó partján voltak, a nádasban. Ott a gazdánénak egy atyafia parancsolt, egy gépész, ő kezelte a szivattyút: pumpálta a vizet a pataknyi széles csatornákba. Fölforrt az agyvelőnk, miközben ásóval a kezünkben futottunk a csatornák mentén, hogy betömjük az ár ütötte réseket. Ebédre híg köleskását ettünk, esténként pedig bezsúfolódtunk egy kunyhóba, együtt a napszámos cigányokkal — asszonyostul, mindenestül, lehettek vagy tizennégyen —, akiket gyomlálni fogadtak föl.

Chiriac majd elepedt Titáért, mert

lászok Járandóságát, nem fog ma megint fizetni.

—Szó se rólal — vágta el a szavát Chiriac. — Az emberek megdolgoztak a pénzükért, jár nekik.

A gépész nem akart menni, de bánta is ezt Chiriac.

Jingának, hogy így rajtaütöttek, ki kellett guberálni a pénzt. De amikor elvégezte a fizetést, odalépett hozzánk, és ránk rivallt:

— Ti akartok kibabrálni velem?! No megálljatok csak, majd ráncba szedlek én titeket! Ne féljetek, megtanítlak becsületre!

Másnap hajnalban kijött velünk a rizsföldig, s elvitte a csónakunkat. Ezzel aztán elintézett, megkötötte kezünket-lábunkat. Ettől kezdve Chiriac megnémult, nem tudták szóra bírni sem a cigányasszonyok dalai, sem a gépész szitkai. Besüppedt kék szemében mélységes bánat ült. Egy éjszaka már nem bírta tovább, odaosont hozzám, abba a szögletbe, ahol a vackomat elrendeztem, és suttogva szólított:

— Gyere velem.

Fölkeltem és engedelmesen követtem a Dunáig, amelynek dermedt vizén vöröses csillámok viliództak.

Chiriac benyúlt egy üregbe, és kihúzott két rekettyehálót.

— Elrekesztem velük a dúcok bejáratát — magyarázta. — Hallom, hogy éjszakánként valami idegen macskák pusztítanak a galambok között. Aztán hangot változtatott: Tudsz úszni?

Tudok.

— No, ha tudsz, vetkőzz le. A fejedre kötöd a ruhádat, és átúszunk.

— Eridj a pokolba — fortyantam föl —, már egészen meghőbörödtél. Hogy úsznék át?

— Így is jó — mondta Chiriac, és leereszkedett a parton. Az ár

soha többé. Nagy, mandulavágású szeme volt, kerek arca, keskeny, sápadt ajka, hosszú, gesztenyeszín haja pedig könyökön alul verdeste napbarnított karját.

Chiriac, mint mondottam, nem félt szembeszegülni Jingával, de ha úgy esett, hogy Tita is jelen volt, egyszeriben megjuházott, valósággal alázatosan viselkedett. Minden bátorsága, vakmerősége odalett, szertefoszlott, mint a köd. Eleinte azt hittem, azért restelkedik előtte, mert tudja róla, hogy ha sokat nem is, de iskolát járt, később azonban, amikor láttam, hogy a lánynak egy mosolyától elfelejt minden megaláztatást, rémülten döbbentem rá, milyen őrület vett rajta erőt: szerette.

— Vigyázz — intettem —, Jinga nem sokat teketóriázik, egy-kettő kiteszi a szűrödet. Ne bomoljl

Chiriac napról napra jobban tüzet fogott. Tita, mint minden korabeli lány, hamar megérezte, hogy a barátom szerelmes belé. És nem haragudott érte. Ellenkezőleg, belement a játékba. S míg addigelé kötéllel sem lehetett volna kihúzni a házból, most egész nap körülöttünk forgolódott, sőt olykor még segédkezett is nekünk. Ez főleg olyankor fordult elő, amikor kivezettük az istállóból a csikókat, amelyeket kiszakítottunk a ménesből, hogy betörjük őket a hámba. Valóságos kínszenvedés volt ez a munka, mert a szilaj csikók haraptak, rúgtak, s ami még ennél is rosszabb volt, ráfeküdtek a szekérnem láthatta csak vasárnaponként, amikor tiszta váltásért mentünk. Hogy csillapítsa a vágyát, esténként kártyát vettetett magának a cigányasszonyokkal.

Vasárnap Tita várta a révnél, és aztán egész nap szinte zavartalanul mulathattak együtt. Jinga és a felesége misét hallgatott a templomban, miután pedig hazatértek, behúzódtak a házba, és pálinkáztak.

Chiriac és Tita eltűnt a gyümölcsösben, én pedig a magtár rakodóján süttettem magam a napDal Ha megunták a kószálást, visszajöttek, és a galambokkal kezdtek játszani. Chiriac le nem vette róla a szemét. Ezekben a percekben úgy tetszett nekem, hogy ő parancsolja a mozdulatokat a lánynak, s az csak végrehajtja őket. A galambjáték majd mindannyiszor egyformán végződött: az anyja, italtól felpuffadt arccal az ablakhoz lépett, és rekedten kiszólt:

— Hagyd a béreseket, nézzenek a dolguk után!

Ö pedig örömmel szaladt be a házba, mint aki már sajnálja a velünk elfecsérelt időt.

Olyankor Chiriac úgy érezte, mintha szíven ütötték volna.

Egy vasárnap reggel, miután a gépész leállította a szivattyút, a cigányok megkértek, vinnénk át őket csónakon a faluba, hogy fölvegyék a napszámot.

— Ne vigyétek — tanácsolta a gépész, — Jinga tegnap adta ki a hamenten körülfogta lágy, de csalóka ölelésével.

— Ion, mit csinálsz? Ion? — kiáltottam rémülten, és egyszerre éreztem, hogy belezuhanok egy szédítő örvénybe. Mire fölocsúdtam, már csak a fejét láttam; a rákötözött ruhákkal olyan volt, mint egy farönk, amelyet a hullámok lassan, de állhatatosan csapkodtak, és sodorták lefelé, a tenger felé. Nekiiramodtam, ahogy csak az ínam bírta, a folyó mentében, kiáltoztam, szólongattam a barátomat. Fogadkoztam, hogy ha szerencsétlenség történik, százszor bosszút állok érte. Tita vette rá erre az őrültségre a barátomat. Tita fogja megadni az árát. *

De a dolog jól végződött. Hajnalban Chiriac visszajött épségben, s amikor meg akartam ölelni, nevetve elhúzódott: vagyis hogy mi ütött belém?! Lám, kiért emésztettem én annyit magami Legszívesebben hátatfordítottam volna neki, de meggondoltam: úgysem érthetett

meg. Tita egész éjszaka kint ült vele a kertben, s ő olyan jókedvű volt, olyan vidám.

Elsorolt nekem ezer apróságot, amelyek azonban egy szerelmes szemében ugyanolyan becsesek, mint a nap az égen. És mégis a lelke mélyén gyanú lappangott: hogy valaki egész idő alatt lesett rájuk.

— Jinga nem lehetett — mondtam —, hisz ha ő lett volna, helyben ellátja a bajodat.