Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-14 / 41. szám
A laboratórium mellett volt egy kisebb kamra. Cukorportól ragadós falait hetenként lemosta az öreg, mord képű takarítóasszony, a mérnökök öltözőnek használták, a szerelmesek ott bonyolították le végtelen hosszúra nyúló telefonbeszélgetéseiket. Török Elza valahogy úgy szerzett tudomást a barátságos csempefalú szobácskáről, ahogy az ember a fák tavaszi lombosodását, az őszi eső gyors ritmusát vagy az első ősz hajszál megjelenését fogadja. Nyár végén fent járt a minisztériumban. Kék nyersselyem kosztümben tért haza, s az ajka körül valami lágy-kedves, a kollégák számára ismeretlen mosolyt hozott magával. Olyan mosolygás volt ez, hogy aki látta rögtön tudta: ez csak egyetlen embernek szólhat. Elza presszógépet is vásárolt Bukarestben, és reggelente a kávéra várva az ablak elé állt: messziután Elza telefonált: „Ma délután feljövök hozzád“. Péter szabadkozott: „Inkább úgy hét óra felé ... a társbérlő miatt...“ Elza félnégykor jött, aranybarna haján hetyke piros kalappal. Tűsarkú cipője felkopogta az egész házat. Szép és ruganyos járása volt. ... Kortyolt a kávéból, és fejét ráhajtotta a hűvös ablaküvegre. A főbejáratot reflektor fénycsóvája pásztázta. Három hónapja ismerte Ocnerut — a férfi mérnök volt a minisztériumban —, és tudta, hogy nem szokás szálloda elé rendelni az igazgató autóját. Autóbuszra ül, gyalogosan sétál be a kapun. Az asszony ői'ájára pillantott: háromnegyednyolc ... Lehetséges, hogy amíg ő a presszógéppel bíbelődött, Ocneru megérkezett. Az utóbbi időben bakfislány szertelenségével kívánta látni a férfit. S ha Ocneru most rányit és az ab-TÓTH MÁRIA V í я ь о ilkj re, nagyon messzire nézett. A férfikollégák figyelték a telefonbeszélgetéseit. Réz Éva, a májbajos, laboráns vénkisasszony olykor napközbein csendesen rányitott. Cigarettáztak. „Ne hidd, drágám, hogy fáj nekem a magány; én tudod, mielőtt beleszerettem volna valakibe, arra gondoltam, hogy semmi sem tart örökké. A kalandokat sosem vállaltam.“ A kaland szót úgy ejtette ki, ahogy az ükanyja kétszáz évvel ezelőtt a pestist. Elza türelmes, anyásán viruló jósággal hallgatta, s a fővárosi Báneasa erdő égre törő, sűrű fácskáira gondolt... Az iroda megtelt kávéillattal. A gyárudvaron répával megrakott billenőkocsik száguldottak keresztül, és rákanyarodtak a mosócsatorna felé vivő útra. Elza kiegyensúlyozott lelkületű ember volt, ritkán fájt a feje, és ritkán habozott. Kéthómapi ismeretség után felment Péterhez. A férfi hevesen átölelte, s ő nem védekezett, hanem nagyon józanul azt kérdezte: „Miért sietsz? — Ha tényleg szeretjük egymást, egy hónap múlva legalább olyan szép lesz...“ A férfi megdöbbent, ettől a perctől kezdve félelemmel vegyes tisztelettel nézett fel a lányra. Egy hónap eltelte lak előtt találja? ... Sose feledi, egyhetes házasok lehettek, amikor Pétert — a volt férjét — várva kikönyökölt az erkélyre. Péter megpaskolta az arcát és ránevetett: „Mamikám, számomra hízelgő, hogy itt kucorogsz, de aki meglát az utcából, az kinevet... Férjes asszony vagy. Inkább olvass, hallgass zenét, de ne állj órák hosszat az erkélyen.“ Hátha Ocneru is kineveti?! Lehetséges! Annyi bizonyossággal tudta ezt, hogy kívánta: bár lépne be és találná ott. Elvégre egy 33 éves aszszony ugyanannyi szorongással várhatja a szerelmesét, mint egy 18 éves lány. Ott kezdődik a tragédia, hogy magunkra erőszakoljuk az olyan teóriákat: ez egy csitrihez illik, de nem hozzám ... Egyetemista korában a vonatban művelt, tapasztalt aszszonnyal kötött ismeretséget. „Nem maradt időm elbúcsúzni a barátomtól, küldtem neki három szál virágot.“ Elza az ablak felé kapta pillantását. Esett az eső, az egész világ szürke felhő és zöld búzavetés volt. „Úristen, megőrült!? Ki hallott ilyesmit, egy nő virágot küldjön egy férfinak?“ A kék szemű asszony szánakozva nézett: Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsed — tolmá-Ж £ Wut csolta a tekintete. Elza sokszor gondolt vissza a kék szemű asszonyra ... Ö sem értett az alakoskodáshoz. Egyszer az iskola ünnepségen csapnivalóan táncolt a tanítónőjük kövérkés kislánya. Elza elkuncogta magát. Egy másodperc, és az egész gyereksereg vihogott... Év végén megbukott számtanból. Otthon édesmama égre emelt karral ordibálta: „Jézus-Mária, mi lesz veled, ha mindent kimondasz, ami a szíveden?“ Elza gyerekes felbőszültséggel kiáltotta: „Igenis kimondom. Igen, igen, igen!“ Volt valami fanatikus ebben az ellentmondásban. Felnőtt korában is gyűlölte a hazugságot. Péter apja orvos volt, az anyja zongoratanárnő, aki ünnepi ebédek alkalmával zsabós, csipkés blúzban trónolt az asztalfőn. Péter egyszer társaságban azt hangoztatta: „Az apósom borszakértő ..." .Elza megharagudott. Apja szőlőmunkás volt, napszámos világéletében. Otthon kifakadt: „Tudod jól, hogy Apa...“ Az ügyvéd legyintett: „Jaj édesem, csak nem akarod magad a kisváros szájára adni? Hát nem szebben hangzik az, hogy szakértő?“ Már házasságuk első évében felmérte, hogy Péter nagyzoló modorával csak finom, burkolt eszközökkel lehet hadakozni, semmi kiabálás, semmi „igen, igen, igen!“ —, és mégsem volt képes uralkodni magán. Csengett a telefon. Elza rögtön megérezte, hogy csak Ocneru lehet. — A raktár előtt várom, jöjjön le egy kicsit... A férfit a bejárat előtt találta, cigarettázott. Szó nélkül tárta ki a nehéz, vaspántos ajtót. A raktárban édes, száraz cukorillat terjengett. Fejükön kapison formájában elhelyezett zsákokkal mezítelen felsőtestű emberek rakodtak. Ocneru intett a raktárnoknak: — Ezt a zsákot bontsa ki! A hófehér szempillájú ember izzadt homlokkal állt egy helyben. Azt hadarta: — Más raktárhelyiség nincs, kérem, én nem hagyhatom a cukrot az udvaron. Ocneru belemarkolt a cukorba: — Nem látjátok, hogy megsárgult? Ezt nehezen veszi át a kereskedelem. Älitak a kibontott zsák fölé hajolva. — Tudja, ■ Elza, hogy mi kellene ide? Nagy kapacitású siló, abban aztán semmi baja se lenne a cukornak. Így zsákokban, egymás hegyén-hátán porlad, megsárgul... A világpiaci konkurrencia nem gyerekjáték. Elza Ocnerut nézte ... Ugyanazok a szemek, amelyekbe három hónappal ezelőtt beleszeretett... Sétáltak a Báneasa erdőben. Elzában, Ocneru láttán, felötlött a hasonlat: olyan mint a csörtető, szelíd szemű, de ugrásra kész medve. Magányos és éppen ezért elvadultan makacs. Megindultak a raktár zsákok szabta, levegőtlen folyosóin. Ezt is szerette Ocneruban. ezt az aprőlékosságot, ami minden nagyvonalúságnak az alapta. Péter mellett hosszú éveken át szürke, jelentéktelen mérnököcskének képzelte magát. Ocneru hívta: „Elza szeretném, ha lejönne velem az új vákuumokhoz.“ Lábujjhegyen követte a férfit a síkos csigalépcsőkön, a szirupillatú párában. A raktáros vasajtaja tompán puffant. Elza Ocneru karja után nyúlt. Azt akarta kérni a férfitől, hogy ne utazzék el, töltse vele a szilvesztert. A raktárnok őket leste az ablak mögül. Az asszonynak úgy tűnt, hogy az őszi pillájű szemek nem is alnynyira kettőjüket, hanem őt egymagát fürkészik. Elpirult. — Este nyolckor a telefonközpont előtt, ahogy megbeszéltük. — Lehajtott fejjel átvágott az udvaron. Papírzacskóban cukrot vitt vegyelemzésre. Szórakozottan és lassan dolgozott. A laboránsok karneválról, valami újfajta pezsgőborról beszéltek. Réz Éva azt mondta: „Én egészen szolid ruhát veszek fel, mire jó a sok csipke ... ? Nem a csipke számít, hanepj az ember.“ Elza majdnem felkiáltott: „De az ember ízlését, egyéniségét tükrözi az öltözéke, az, amit és ahogyan felvesz. Lám, Réz Éva szerint szolid és jellegtelen kell legyen egy asszony ruhája. Ocneru az ő kék nyersselyem kosztümje láttán felkiáltott: „Tetszik nekem, hogy maga merészen öltözködik.“ Elámult. Addig sose jutott olyasmi az eszébe, hogv merészen válogatja ki a ruháit. ...Délben telefonált az anyósa, elkérte Krisztinát az ünnepi ebédre. Narancstorta is lesz. Elza utálta a rózsaszín glazúros narancstortát, az anyósa kenetteljes hangját: „A jobb házaknál ilyen tortát készítenek ünnepekre ... a jobb házaknál ezüstpapírba csomagolják a csirkesült csontos végét.“ Elza a lelke mélyén mindig félt az anyósától. Amióta elvált Pétertől, az öregasszony szinte esténként rátelefanált: „Édesem, add csak Krisztinát a telefonhoz.“ Biztosra vette, hogy lényegében őt ellenőrzi, s az idegességtől remegve nyújtotta a gyereknek a hallgatót.. . S ha ma is telefonálni talál az öregasszony? Az autóbuszban belekarolt a barátnőjébe, Bogdán Klárába: „Te a gyereknek azt mondom, hogy nálad töltöttem ezt a mai estét...“ Az arca komor volt, szinte fájtak a szavak. A másik asszony cinkosan cuppogott: „Mondj, amit akarsz, kicsi édes, de legyél boldog.“ Otthon idegcsillapítőt vett be és lefeküdt. A vekkert hét órára állította be. Este ébredt fel. Krisztina! A gyerek bejött és leült a díványra. A varrottas párnák fekete falként tömörültek a háta mögé. — Ma estére elmegyek, meghívott Klára néni... El is felejtettem, hoztam neked csokit, ott van a cekkeremben. A tükörből figyelte a gyereket: rövidlátó szemével sűrűn pislogott, konok arccal majszolta a csokoládét. Az asszonynak ebben a pillanatban olyan feltételezése támadt, hogy a gyerek az apját szereti jobban, anynyira szereti, hogy már cinkosok is. Őellene. Ö most elmegy, Péter feljön a szokásos esti „pedagógiai" vizitre Krisztinához, s a gyerek azonnal elfecsegi: „Anyu Klári nénihez ment az új bundájában...“ Olyan heves mozdulattal fordult meg, hogy majdnem feldöntötte a rövidlátó gyereket. — Ha apu elment, zárd be az előszoba-ajtót és a kulcsot vedd ki a zárból. Ugye, hogy jó leszel? Csókolj meg szépen . .. Felszabadultan lépett ki az utcára. Két éve élt különváltan Pétertől, de nem szűntek meg hadakozni. Péter még az esti sétáiért is rászólt: „Kibeszélnek, ha magányosan kóricálsz, te elsősorban anya vagy.“ Klára egyszer ránevetett: „Nézd, őszinte leszek. Azt terjesztik, hogy te és Péter együtt éltek.“ Ezt megállapították, de nem rosszallták. Ez volt az, ami vérig sértette Elza önérzetét. Ha történetesen egy barátja lenne, mindenki pletykálna róluk... Ocneruval gyalogosan sétáltak fel az Aranyszarvasig. Az egyik mellékutcában a férfi suta mozdulattal átölelte és megcsókolta. A szíve olyan hangosan vert, hogy Elza meghallotta, és szemében kis szánakozó mosoly mozdult meg: „Ö, ti szegény, gátlásos férfiak.“ — Újévkor felhívom, hánykor telefonáljak? Az asszony ajka előtt páragomolyag felhője oszlott szét. — Egész nap hívhat, egyedül leszek otthon. — Érezte, hogy a férfi
