Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-16 / 37. szám
Pár napot töltöttem ott. Nem tudom, miről beszélgettünk, milyen nagy uolt vendéglátóm családja és a lakás beosztására sem emlékszem. Csak arra, hogy el kellett mennem hazulról, amikor házkutatás volt. Előre bejelentették házigazdámnak, — nem tudom kicsodák. A parasztlány arca is elmosódott már emlékezetemben, akivel pár nap múltán ismét vonatra szálltam ... Talán ugyanezen a vidéken, amerre most megyünk ... Keresem az ismerős köveket, a zúgó patakot... a falut, mely már csupán ködszerű látomás... A házakat vizsgálom, hogy megtaláljam köztük azt, ahol valahol én is éltem néhány napot. A háziasszony arcát szeretném emlékezetembe felidézni... aki éjszakánként hatalmas fazék főtt étellel eltűnt a kert végében, — amiből azt sejtettem, hogy sokan lehetünk ... menekülök. A vasúti töltést vélem felismerni a helyen, amelyiken —■ akkor — át kellett kerülnöm XXX — Fene egye meg ezeket a sorompókat, — szitkozódik kocsivezetőnk. Órákat vesztegel előttük az ember Valóban, órákat ... gondoltam. Pedig csak percekig tartott. XXX Esztendő távlatából visszatekintve az éjszakára, látomásnak tűnik még a felhők közül előbukkanó holdvilág is. Ogy rémlik, soha sem láttam még olyan kísérteties ezüstös fényű holdat, mikor akkor — A fene egye meg, — morogta kísérőm, át kell jutnunk a töltésen. Nem lesz könnyű a fránya hold miatt. Pár száz méternyire innen vannak a határvadászok, jó célpontot nyújtunk. Mindenesetre előre megyek, ha gyanús neszt hallunk, csókolódzunk ... Rendben? — Rendben, — válaszoltam. Mit is mondhattam volna mást. Vagy talán nem volt minden rendben? Azután felszaladt a töltésre, kicsit meggörnyedt a háta, mintha nagy terhet cipelne, vártam kis ideig, ... azután utána ... mint aki jéghideg vízbe ugrik ... XXX Utam eme részéből, tulajdonképpen, nem is emlékszem másra, csupán párhuzamos, kanyargó vaspályára, ami azóta is ugyanott simult talpfáihoz, ahol akkor én és nem tudom hogy hol ... Nem tudom hol A gyorsvonat pár méternyire dübörög el kocsink előtt. Bratislava — Zvolen — Rimavská Sobota — KoSíce ... egy-kettő-három ... egy-kettő-három ... gázolja a múltat ... tiporja, tiporja ... ti... por ... ja ... ti... por Mi tovább göngyöljük a kilométereket, amíg csak elő nem tűnik a város — Rimaszombat * A határvadász laktanyák kivilágított ablakaira emlékszem ... Ogy csillogtak akkor, mint fakó fényű, sárga gyöngyszemek ... Puha agyag tapadt cipömhőz, húzta lefelé a lábam az áldott anyaföld. Kutyaugatás törte meg a csendet — Csiba te ... kuss — vetette oda valahova a sötétség felé kísérőm. En alig bírtam már hurcolni magam. Olyan nehéz voltam akkor, mint az élet... Az életünk . -xxx Már tisztán kivehető az épülő sörgyár kéménye, vasszerkezet öleli körül, mint valami különös koszorú ... Messzebb az új település körvonalai... Ezek hiányoznak emlékeimből, nem léteztek még akkor. Nem létezett akkor számomra más, mint a szorongás, amit belül viseltem és szörnyű üresség maradt utána, amikor elmúlt ... Kezembe vette hát a tollat, hogy kitöltsem tartalommal... „Mi időnknek új dalaival ...“ Ott voltam hát megint, a régi városszélen ... De milyen más volt ez az érkezés. Gépkocsin szaladt visszafelé az idő, képzeletem fogócskát játszott a valósággal... kergetőzve ... egybegabalyodva ... Azután munkába kezdtem. XXX Azt mondja valaki ... odavalósi. — Sok minden megváltozott itt az utóbbi húsz év alatt ... sok minden ... Persze, akadnak azért még hiányosságok ... például ... több villanyfény kellene ... lámpa ... Amolyan ostornyelű ... Igaz ... az /ő lenne, — válaszoltam, — és a sötétség jut eszembe, ami a házban fogadott akkor, ahová beléptünk. Azt mondta kísérőm. — Ne gyújtson világot, anyám .., Figyelhetnek ... Csak egy fiatal asszonyt hoztam ... idevalósi. Nem gyújtottak világot. Kezemnél fogva vezettek egy ágyhoz ... kicsit dohos volt ... lefeküdtem, sok-sok párna közé ... nagy dunyha alá merültem ... Az óra tizenkettőt kongott valahol... xxx „ — Azután elkellene egy új országút is. A cukorgyárhoz vezető xxx A temetőkertben ébredtem. Illetve a sírásó lakásában. Bögre kávét hozott ágyamhoz egy asszony ... Az asszonynak nem volt orra ... Olyan volt mint a halál ... Behunytam a szemem ... a kávét kiittam ... Sírok között bolyongtam másnap, a vonat indulásáig xxx tér- Meg bölcsőde ... gyermekjátszó« XXX Egy-egy sír szélén megpihentem. Béke áradt felém a földszaggal s elfeledtette pillanatokra a gyalázatot, amivel megalázták akkoriban a világot... XX > „ — De azért be kell ismernünk, hogy sok mindent adott nekünk ez az utolsó húsz esztendő. Sok minden jó történt azóta, meg kell adni...“ xxx Hát igen ... sok minden! Ember lett azóta az ember ... —gondoltam, de nem szóltam, — mert erre mindenkinek egyedül kell ráeszmélnie és mi közben hallgattam őket... az odavalósiakat ... elmerültem a napsugárban, mely betűzött az ablakon, bearanyozta lelkem, arcom... Ereztem, nagyon éreztem az elmúlt húsz esztendőt ... Nagyon éreztem, hogy ... élek Felhívjuk olvasóink figyelmét a Tátrán és a Nő szerkesztőség közös KARÁCSONY ELŐTTI KÖNYVAKCIÓJARA, VISNUKISÄR BÉCSAN: (betigáíiai író] Merénylet a templomban □évasrí táncolt ás csak táncolt, míg eszméletét vesztve földre nem roskadt... Az istennő ezúttal is elégedetlen maradt! A pap a templom ajtajában állt és a semmibe meredt. Emberek ezrei szorongtak a templomudvarban és kíváncsian figyeltek. Amikor a pap látta, hogy Dévasré nem tér magához, letakarta a szoborszép testet és így szólt a várakozókhoz: — Dévasrí az istennő áldozata lett... Menjetek el. Ö ittmarad a templomban. Ha az istennő elfogadja ezt az áldozatot, holnapra küld néktek ennivalót és esőt... Az emberek lassan hazavánszorogtak. A falu eldsendesedett. A gyerekek már belefáradtak a sírásba, az anyák melle kiapadt A falusiaknak talán már csak a fele élt. A kiszáradt folyómeder homokján szanaszét holttestek hevertek. Másnap kora reggel a lakások újra a templomudvarba gyűltek. Arcukon ott derengett a reménység fakó fénye. Valami megcsikordult és a nagy templomajtó feltárult. Dévasrí még mindig eszméletlenül feküdt az istenné szobra előtt. Sápadt arcocskája hervadt rózsához hasonlított és meztelen, tiszta szépségét még a templom világosságában is beárnyékolta valami.. . A pap komoly és súlyos szavakat mondott: — Ma is elégedetlen az istennő ... Ha elég ennivalót és esőt akartok, holnapra hozzatok másik lányt“ Különben éhenhaltok! ... Azután az áldozati ajándékokból egy keveset az udvar kövezetére dobott. Az emberek úgy rohantak az ennivalóra, mint a vadállatok. Néhányan felemelték Dévasrí testét és hazavitték. A templomajtő becsukódott. Az emberek hazafelé menet arról beszéltek, melyik lányt áldozzák fel holnap Hiszen már hetet feláldoztak?! Négy közülük néhány áldozati éjszaka után meghalt, a másik három pedig súlyosan megbetegedett. Éjszaka lett. Dévasrí — még mindig eszméletlenül — egy gyékényen feküdt a szabad ég alatt. Ravíndar, a jegyese ült mellette és vigyázott rá. A madarak korán belekezdtek dalukba, a csillagok fénye lassan megsápadt, de még sötét volt. Es most végre Dévasrí felnyitotta szemét. Intett szomorú jegyesének, hogy húzódjon hozzá közelebb Könny patakzott csodás székiéből és csak néhány szót suttogott: — Ravíndar, a pap elvette tisztaságomat ... — Mit mondasz, Dévasrí? — nyögött fel Ravíndar. Keze ökölbe szorult, fogai összecsikordultak. A következő reggelen szomorú emberek gyülekeztek a templom előtt Megszólalt a gong és kinyílt az ajtó. A pap véraláfutásos szemével áthatóan nézett a tömegre: — Elő van készítve az áldozat? De hangja a némaságba veszett. Az emberek szomorúan lógatták fejüket. Egyszerre csak felcsendült egy hang: — Az istennő nem lány-áldozatot akar! Pap, áldozd fel magad te! ... — Nem! . .. Nem! ... Ez lehetetlen! ... Melyik istentelen akar benneteket megsemmisíteni? ... Ki ez a bűnös? Ilyen merénylet a templomban? — a pap reszketett a dühtől. De már felcsendült a láb- és karperecek zenéje. Ismeretlen, tündérszép leány lépett a templomba. Még a járása is igéző volt. Az emberek elképedtek — ilyen csodálatos szépség! Senki sem mert kételkedni... Az egész templomot betöltötte a kar- és lábperecek édes csilingelése. Az istennő arcára mennyei mosoly derült és a tündérszép lány táncolttáncolt, míg össze nem esett. A pap gyorsan szétosztotta az áldozati ajándékokat és becsukta a templom ajtaját. A faluban elterjedt a hír: — Ez a táncosnő biztosan tündér. Az istennő elégedett lesz! ... Még mielőtt az emberek másnap reggel összegyűltek volna a templom előtt, megcsendültek a harangok Hangjuk betöltötte a távolt és a közeit, mintha a harongok isteni táncot jártak volna ... Dévasrí az istennő szobra előtt állt édesanyjával. Ravíndar pedig fogadta az embereket. Az istennő szobra előtt a pap levágott feje feküdt... — Ma az istennő elégedett az áldozattal ... Vigyetek ennivalót, amenynyi csak kell! — kiáltott Ravíndar. Kinyitotta a templom egyik titkos kamrájának ajtaját. Volt ott minden bőven. A tegnap még oly rémítő templom mára kimeríthetetlen csodapalotává változott... Dévarí és Ravíndar összeölelkeztek. Fordította: N. L. E. melynek során 400 díjat, köztük bel- és külföldi téli rekreációs utalványokat sorsolunk ki. A karácsony előtti nagy könyvakciót a Tátrán kiadóvállalat és a Nő szerkesztősége ankéttől zárja, s felhasználja az olvasók véleményét és javaslatait kiadói tevékenysége tökéletesítéséhez. Biztosítsák lapunk következő számát, amelyben részletesen ismertetjük könyvakció sorsolási feltételeit és a díjakat, a
