Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-16 / 37. szám

Pár napot töltöttem ott. Nem tudom, miről beszélgettünk, milyen nagy uolt vendéglátóm családja és a lakás be­osztására sem emlékszem. Csak arra, hogy el kellett mennem hazulról, ami­kor házkutatás volt. Előre bejelentet­ték házigazdámnak, — nem tudom kicsodák. A parasztlány arca is elmosódott már emlékezetemben, akivel pár nap múltán ismét vonatra szálltam ... Ta­lán ugyanezen a vidéken, amerre most megyünk ... Keresem az ismerős köve­ket, a zúgó patakot... a falut, mely már csupán ködszerű látomás... A házakat vizsgálom, hogy megtaláljam köztük azt, ahol valahol én is éltem néhány napot. A háziasszony arcát szeretném emlékezetembe felidézni... aki éjszakánként hatalmas fazék főtt étellel eltűnt a kert végében, — ami­ből azt sejtettem, hogy sokan lehe­tünk ... menekülök. A vasúti töltést vélem felismerni a helyen, amelyiken —■ akkor — át kel­lett kerülnöm XXX — Fene egye meg ezeket a sorom­pókat, — szitkozódik kocsivezetőnk. Órákat vesztegel előttük az em­ber Valóban, órákat ... gondoltam. Pedig csak percekig tartott. XXX Esztendő távlatából visszatekintve az éjszakára, látomásnak tűnik még a felhők közül előbukkanó holdvilág is. Ogy rémlik, soha sem láttam még olyan kísérteties ezüstös fényű holdat, mikor akkor — A fene egye meg, — morogta kí­sérőm, át kell jutnunk a töltésen. Nem lesz könnyű a fránya hold miatt. Pár száz méternyire innen vannak a határvadászok, jó célpontot nyújtunk. Mindenesetre előre megyek, ha gya­nús neszt hallunk, csókolódzunk ... Rendben? — Rendben, — válaszoltam. Mit is mondhattam volna mást. Vagy talán nem volt minden rendben? Azután felszaladt a töltésre, kicsit meggörnyedt a háta, mintha nagy terhet cipelne, vártam kis ideig, ... azután utána ... mint aki jéghideg vízbe ugrik ... XXX Utam eme részéből, tulajdonképpen, nem is emlékszem másra, csupán pár­huzamos, kanyargó vaspályára, ami azóta is ugyanott simult talpfáihoz, ahol akkor én és nem tudom hogy hol ... Nem tudom hol A gyorsvonat pár méternyire dübö­rög el kocsink előtt. Bratislava — Zvolen — Rimavská Sobota — KoSíce ... egy-kettő-három ... egy-kettő-három ... gázolja a múl­tat ... tiporja, tiporja ... ti... por ... ja ... ti... por Mi tovább göngyöljük a kilométere­ket, amíg csak elő nem tűnik a város — Rimaszombat * A határvadász laktanyák kivilágított ablakaira emlékszem ... Ogy csillog­tak akkor, mint fakó fényű, sárga gyöngyszemek ... Puha agyag tapadt cipömhőz, húzta lefelé a lábam az áldott anyaföld. Kutyaugatás törte meg a csendet — Csiba te ... kuss — vetette oda valahova a sötétség felé kísérőm. En alig bírtam már hurcolni magam. Olyan nehéz voltam akkor, mint az élet... Az életünk . -xxx Már tisztán kivehető az épülő sör­gyár kéménye, vasszerkezet öleli kö­rül, mint valami különös koszorú ... Messzebb az új település körvonalai... Ezek hiányoznak emlékeimből, nem léteztek még akkor. Nem létezett akkor számomra más, mint a szoron­gás, amit belül viseltem és szörnyű üresség maradt utána, amikor el­múlt ... Kezembe vette hát a tollat, hogy kitöltsem tartalommal... „Mi időnknek új dalaival ...“ Ott voltam hát megint, a régi városszélen ... De milyen más volt ez az érkezés. Gép­kocsin szaladt visszafelé az idő, kép­zeletem fogócskát játszott a valóság­gal... kergetőzve ... egybegabalyod­­va ... Azután munkába kezdtem. XXX Azt mondja valaki ... odavalósi. — Sok minden megváltozott itt az utóbbi húsz év alatt ... sok minden ... Per­sze, akadnak azért még hiányossá­gok ... például ... több villanyfény kellene ... lámpa ... Amolyan ostor­­nyelű ... Igaz ... az /ő lenne, — válaszoltam, — és a sötétség jut eszembe, ami a házban fogadott akkor, ahová be­léptünk. Azt mondta kísérőm. — Ne gyújtson világot, anyám .., Figyelhetnek ... Csak egy fiatal asszonyt hoztam ... idevalósi. Nem gyújtottak világot. Kezemnél fogva vezettek egy ágyhoz ... kicsit dohos volt ... lefeküdtem, sok-sok párna közé ... nagy dunyha alá me­rültem ... Az óra tizenkettőt kongott valahol... xxx „ — Azután elkellene egy új ország­út is. A cukorgyárhoz vezető xxx A temetőkertben ébredtem. Illetve a sírásó lakásában. Bögre kávét ho­zott ágyamhoz egy asszony ... Az asszonynak nem volt orra ... Olyan volt mint a halál ... Behunytam a szemem ... a kávét kiittam ... Sírok között bolyongtam másnap, a vonat indulásáig xxx tér- Meg bölcsőde ... gyermekjátszó­­« XXX Egy-egy sír szélén megpihentem. Béke áradt felém a földszaggal s el­feledtette pillanatokra a gyalázatot, amivel megalázták akkoriban a vilá­got... XX > „ — De azért be kell ismernünk, hogy sok mindent adott nekünk ez az utolsó húsz esztendő. Sok minden jó történt azóta, meg kell adni...“ xxx Hát igen ... sok minden! Ember lett azóta az ember ... —­­gondoltam, de nem szóltam, — mert erre mindenkinek egyedül kell rá­eszmélnie és mi közben hallgattam őket... az odavalósiakat ... elmerül­tem a napsugárban, mely betűzött az ablakon, bearanyozta lelkem, arcom... Ereztem, nagyon éreztem az elmúlt húsz esztendőt ... Nagyon éreztem, hogy ... élek Felhívjuk olvasóink figyelmét a Tátrán és a Nő szerkesztőség közös KARÁCSONY ELŐTTI KÖNYVAKCIÓJARA, VISNUKISÄR BÉCSAN: (betigáíiai író] Merénylet a templomban □évasrí táncolt ás csak táncolt, míg eszméletét vesztve földre nem roskadt... Az istennő ezúttal is elégedetlen maradt! A pap a templom ajtajában állt és a semmibe meredt. Emberek ezrei szorongtak a templomudvarban és kíváncsian figyeltek. Amikor a pap látta, hogy Dévasré nem tér magá­hoz, letakarta a szoborszép testet és így szólt a várakozókhoz: — Dévasrí az istennő áldozata lett... Menjetek el. Ö ittmarad a templomban. Ha az istennő elfogad­ja ezt az áldozatot, holnapra küld néktek ennivalót és esőt... Az emberek lassan hazavánszorog­tak. A falu eldsendesedett. A gyere­kek már belefáradtak a sírásba, az anyák melle kiapadt A falusiaknak talán már csak a fele élt. A kiszá­radt folyómeder homokján szanaszét holttestek hevertek. Másnap kora reggel a lakások újra a templomudvarba gyűltek. Ar­cukon ott derengett a reménység fakó fénye. Valami megcsikordult és a nagy templomajtó feltárult. Dévasrí még mindig eszméletlenül feküdt az istenné szobra előtt. Sá­padt arcocskája hervadt rózsához hasonlított és meztelen, tiszta szép­ségét még a templom világosságá­ban is beárnyékolta valami.. . A pap komoly és súlyos szavakat mondott: — Ma is elégedetlen az isten­nő ... Ha elég ennivalót és esőt akartok, holnapra hozzatok másik lányt“ Különben éhenhaltok! ... Azután az áldozati ajándékokból egy keveset az udvar kövezetére dobott. Az emberek úgy rohantak az ennivalóra, mint a vadállatok. Né­­hányan felemelték Dévasrí testét és hazavitték. A templomajtő becsukó­dott. Az emberek hazafelé menet arról beszéltek, melyik lányt áldozzák fel holnap Hiszen már hetet feláldoz­tak?! Négy közülük néhány áldozati éjszaka után meghalt, a másik há­rom pedig súlyosan megbetegedett. Éjszaka lett. Dévasrí — még min­dig eszméletlenül — egy gyékényen feküdt a szabad ég alatt. Ravíndar, a jegyese ült mellette és vigyázott rá. A madarak korán belekezdtek da­lukba, a csillagok fénye lassan meg­sápadt, de még sötét volt. Es most végre Dévasrí felnyitotta szemét. Intett szomorú jegyesének, hogy húzódjon hozzá közelebb Könny pa­takzott csodás székiéből és csak né­hány szót suttogott: — Ravíndar, a pap elvette tiszta­ságomat ... — Mit mondasz, Dévasrí? — nyö­gött fel Ravíndar. Keze ökölbe szo­rult, fogai összecsikordultak. A következő reggelen szomorú emberek gyülekeztek a templom előtt Megszólalt a gong és kinyílt az ajtó. A pap véraláfutásos szemé­vel áthatóan nézett a tömegre: — Elő van készítve az áldozat? De hangja a némaságba veszett. Az emberek szomorúan lógatták fejüket. Egyszerre csak felcsendült egy hang: — Az istennő nem lány-áldozatot akar! Pap, áldozd fel magad te! ... — Nem! . .. Nem! ... Ez lehetet­len! ... Melyik istentelen akar ben­neteket megsemmisíteni? ... Ki ez a bűnös? Ilyen merénylet a templom­ban? — a pap reszketett a dühtől. De már felcsendült a láb- és kar­­perecek zenéje. Ismeretlen, tündérszép leány lé­pett a templomba. Még a járása is igéző volt. Az emberek elképedtek — ilyen csodálatos szépség! Senki sem mert kételkedni... Az egész templomot betöltötte a kar- és lábperecek édes csilingelése. Az istennő arcára mennyei mosoly derült és a tündérszép lány táncolt­­táncolt, míg össze nem esett. A pap gyorsan szétosztotta az áldozati ajándékokat és becsukta a templom ajtaját. A faluban elterjedt a hír: — Ez a táncosnő biztosan tündér. Az istennő elégedett lesz! ... Még mielőtt az emberek másnap reggel összegyűltek volna a templom előtt, megcsendültek a harangok Hangjuk betöltötte a távolt és a kö­zeit, mintha a harongok isteni tán­cot jártak volna ... Dévasrí az istennő szobra előtt állt édesanyjával. Ravíndar pedig fogadta az embereket. Az istennő szobra előtt a pap levágott feje feküdt... — Ma az istennő elégedett az áldo­zattal ... Vigyetek ennivalót, ameny­­nyi csak kell! — kiáltott Ravíndar. Kinyitotta a templom egyik titkos kamrájának ajtaját. Volt ott minden bőven. A tegnap még oly rémítő templom mára kimeríthetetlen cso­dapalotává változott... Dévarí és Ravíndar összeölelkez­tek. Fordította: N. L. E. melynek során 400 díjat, köztük bel- és külföldi téli rekreációs utalványokat sorsolunk ki. A karácsony előtti nagy könyvakciót a Tátrán kiadóvállalat és a Nő szerkesztősége ankéttől zárja, s felhasználja az olvasók véleményét és javaslatait kiadói tevékenysége tökéletesítéséhez. Biztosítsák lapunk következő számát, amelyben részletesen ismertetjük könyvakció sorsolási feltételeit és a díjakat, a

Next

/
Thumbnails
Contents