Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-16 / 37. szám
DAVID TERÉZ, a közkedvelt szlovákiai magyar írónő 60. születésnapját ünnepli ebben az évben. „Menekülés" című írása, - mellyel a Csehszlovák Nőbizottság hazánk felszabadulása 20 éves évfordulója alkalmából hirdetett irodalmi pályázatán díjat nyert — életének egy korszakát eleveníti fel. előtt... néha úgy éreztem, megáll az idő ... A fiú lőtt és elmesélte: útjuk viszontagságos volt és nem egészen veszélytelen, mert megállította őket egy határőr. De „megúszták" pénzbüntetéssel. Száz korona bírságot róttak az uramra, mert tiltott határzónában lelték. Száz koronát... mert engedélyezett időn túl, házonkívül tartózkodtak. A harmadik százast azért szedték el tőle, mert nem viselte mellén a megbélyegző joltot. Kárpótlásul azonban megmutatták neki az utat, merre haladjon, hogy a határon túl „kakastollas"-ba ne ütközzék. Azután kezet jogiak és hárman háromjelé mentek. Mármint az uram, a kísérője ... és a csendőr, aki három százasra értékelte saját emberségét... Odaát, — mint később értesültem, — drágábban árulták ezt a portékát. Odaát . . . azok ... akiknek segítségét Szóval ültem a garamberzencei váróteremben, mert a sofőr tankolni ment. — Ha úgyis állunk, — mondta, benzint is vesz. Ugyanazon, a helyen ültem, ahol akkor — amikor hozzám lépett egy asszony és megkérdezte: — Hová utazik? Tiszolcra, — válaszoltam, am, igaz is volt. Tiszolcra szólt a jegyem és a megbízásom. — Kihez, — faggatott tovább. Nem tudtam, mit kell válaszolnom Nem volt birtokomban más, mint égi, név és egy jelszó. A névről annyit sem tudtam, hamis-e vagy valódi. De azér\ megmondtam. Most már mindegy, — gondoltam. Az asszony tovább kérdezett — Kije magának az illető? Gyorsan kellet határoznom. Ha a 4 * e *» e* ^ Nem szívesen vállalok tárgyhoz, eseményhez kötött írást. Szeretek kalandozni a képzeletemmel, múltba, jövőbe .. . gátat nem szabni a fantáziának ... szeretek alkotni... teremteni ... A riportírás ragaszkodás a valósághoz. Pozitív és negatív tények sorozata, felmérése és kiértékelése. Szép feladat, de újságíró dolga. Az író, költő, legyen bírája és kicsit prófétája is a kornak, amelyben él és ha elmerül a múlt iszapjában, azért tegye, hogy onnan gyöngyöket halásszon elő. Évtizedek, évszázadok viharában elsüllyedt, megfeneklett kincseket ásson ki a feledés homályából az utókor számára ... Meglehet, nincs igazam. Az élet és az álomképek sohasem függetleníthetök egymástól. Az egyik a másikból táplálkozik ... Ilyen gondolatok jutottak eszembe, ahogy siklott velem a gépkocsi, elhagyva hegyeket, völgyeket, felszántott barázdákat, és letarolt mezőket... Egyre tisztábban elevenedtek meg előttem régi képek és peregtek, peregtek visszafelé, mint valami múzeumból előszedett avitt filmszalag. Mert — megtettem én már ezt az utat... vaspályán gördült velem akkor a személyvonat, melynek ablakából lomhán bukkantak elő talán ugyanezek a képek, ugyanezek a tájak, ezek a fák, erdők, mezők ... s mégis milyen más volt akkor körülöttem minden. Bizonytalanságban vibrált akkor sorsom, életem, — bizonytalanságban élt akkor az egész világ. En magam hamisított igazoló papírjaim védelmére utalva, üldözötten és menekülve. Címeket kaptam itt-amott... egy szótól, mondattól mozgásban jött valamilyen láthatatlan szerkezet... az emberséges emberiség egymásba kapcsolódó láncolata. És én mentem ... Néha azonban meg kellett állnom, egy-egy állomáson várakozni kényszerültén, holott minden óra örökkévalóságnak tűnt akkoriban, minden perc döntő fordulatot rejtegetett... félig ébren, félig elzsibbadva figyelni, figyelnem ... hogy kitől is kell a legjobban félni. A határon túl, Rimaszombat város szélén kezdődött számomra akkoriban a biztonság. A „viszonylagos" biztonság... A jövőbe nem láthattam, de a határon — akkor — mindenképpen át kellett jutnom. Egyszóval, utaznom akkor is, éppen úgy, mint most, és mégis egészen máskép. Két férfi foglalt helyet — akkor — velem szemben az ülésen, két ismeretlen. Az egyiknek, a hatalmasnak ... mellére billent a feje, és a vonat ritmusára ingadozott jobbrabalra. Szunyókált. A másik, a szikárabb, az utat figyelte és összehúzott szempillái alól felém is vetett néhány futó pillantást, amitől nekem elakadt a lélegzetem. Most is két férfi ül előttem, —, csak a hátukat látom, — a kocsivezető és a fényképész. Utóbbinak, a hatalmasabbnak, feje a kocsi himbálására előre-hátra billen ... Szunyókál. A vezető ... szikárabb ... összehúzott szempillákkal az utat figyeli, néhanéha mélyet szippant a cigarettájából ... ügyet se vetünk egymásra. Nyitra előtt mégis megszólal: — Kávézni kellene ... — Beleegyezem, bár semmi kedvem kávézásra. — Igyon, ha akar, — gondoltam és bólintok. Megállunk az önkiszolgáló étterem előtt, a fényképész is felébred, — kiszállnak. En is kiegyenesítem tagjaimat ... sétálok, várok. Közben eszembe jut ... eszembe jut, hogy jártam én már így ... ott ... valamikor. Egy fiúra vártam ... igen ... emlékszem már egész pontosan ... Férjem azon a környéken lépte át a határt, amikor menekült ... Egy éjszakát együtt töltöttünk ... egy valószínütlenül keskeny díványon, egymáshoz simulva, mozdulatlanul mímeltük az alvást ... holott telítve voltunk mondanivalóval ... hallgattunk. Néha-néha görcsösen megrándult a karja, — magához szorított . .. lélegzetvisszafojtva lestük az időt, hogyan múlik. Hajnal felé megkocogtatták az ablakot. A fiú jött, hogy a határon átvezesse ... Búcsúzásunk rövid volt és dermesztő. Csak néztük egymást, mintha éreztük volna, hogy soha többé nem találkozunk ... de azért azt mondtuk ... „viszontlátásra" ... Azután tovább néztük egymást, hogy örökké éljen bennünk a pillanat ... Elmenti Három százast vitt magával, egy váltás fehérneműt és csomagolópapírba pakkolva egy pár fekete félcipőt. (A lábán bakancsot viselt,j Nekem hétszáz koronám maradt, amiből ötöt át kellett adnom a fiúnak, ha a jelszóval visszaérkezik, amiként megbeszéltük. Kétszáz koronából pedig folytatnom kellett saját életemet... Valószínütlenül hosszú nap következett ama éjszaka után. A fiú késő este tért vissza. Türelmetlenül, izgatottan sétáltam egész nap a ház kérte, megváltották ugyan a vasúti jegyét a magyar fővárosig. Ütravalóul is adtak mintegy ötven pengőt, de levették lábáról bakancsait, — mondván — nagyvárosban feltűnő az olyasmi ... Mert éltek akkor is mindenféle emberek. A kocsivezető befejezte reggelijét, a fényképésszel együtt előkerült ... és mentünk! Az országút szaladt felénk, mint egy végtelen szürke szalag. Néha-néha felbukkant egy-egy szembe jövő kocsi, olykor elhaladt mellettünk egy-egy merészebb vezető ... Házak, fák ... villanypóznák suhantak tova. Egy kanyar mögül szédült nyúl szaladt kocsink alá ... Ott maradt elnyúlva az országúton ... egyre kisebb és kisebb pont... X Arany о smar ót on főztek — akkor nyulat azok, akiket felkerestem, hogy egy kabátot kérjek tőlük. Minden holmim elhagyott otthonomban maradt ... Csípősen dermesztett nyári ruhámban az októberi éjszaka. Azt mondták ... kabátot nem adhatnak, — de elém tettek egy adag nyulat. Meg gombócot. A nyúlhús nem ment le a torkomon, de a gombócokat sokáig hordoztam papirosba csomagolva a hónom alatt. Mire elfogyasztottam, pogácsává lapultak, rágóssá keményedtek. De éhes voltam és nem eléggé erős, hogy a kutyák elé vessem x X Megkértem a kocsivezetőt, vegye az irányt Garamberzencére, Megkérdezte — Mi dolgom arra? Azt válaszoltam — Csak úgyI De azt gondoltam, — ha tetemrehívás, legyen tetemrehívás. fúrjuk végig a múltat gépkocsin. És mentünk A garamberzencei állomáson időztem — régen — egy egész délutánt. Előbb úgy volt, hogy az éjszakát ott kell majd töltenem, a csatlakozás miatt. Emlékszem jól — nem volt kellemes. Akkoriban lépten-nyomon igazoltattak. Hamis papírjaim még nem voltak a gyakorlatban kipróbálva, szállodára gondoltam, de ezt az ötletet rögtön elvetettem. A szállodákban is igazoltattak. Papirosba csomagolt gombócaimhoz menekültem kétségeim elől név valódi, aki mögötte van, az ember szintén élő. De ki lehet? — Doktor Karsayékhoz megyek, válaszoltam. -- Felesége jó barátnőm — feltételeztem, hogy van felesége — Nyaralni utazom. Szabadságra .. Nyaralni... Október végén ... butaság volt. De az asszony nem vette észre. — Az jó, — válaszolta. — A szabadság jó dolog... és elment Nyolc év körüli kislányt vezetett kezénél fogva. A kislánynak piros sapkája volt. Másra nem emlékszem. Csak arra még, hogy vártam. Vártam, mikor térnek vissza csendőrrel. De nem jöttek. Nem is történt semmi. Mire az asszonyt ismét megláttam már este volt. Messziről intett, hogy kövessem. Nem tudtam, hová... de mentem ... Kér észt ül-kasul botorkál tam a síneken, jóval a pályán túl indulásra készen egy tehervonat várakozott. — Szálljon fel, — mondta az asszony s én gondolkodás nélkül szót fogadtam. Ö a kislánnyal utánam. A szűkre méretezett kísérőfülkében néhány vasutas is szorongott. Hangosan beszélgettek, rám ügyet sem vetve. Én se szóltam ... Nem tudom megmondani, meddig tartott az út, de arra jól emlékszem, hogy gyalog folytatódott. És hogy vérvörösen izzó kohók tüze világította be a vidéket, a göröngyöket, amelyeken bukdácsoltunk. Mire aszfaltra értünk, az asszony elvált társaságától és bevárt engem. — Mindjárt helyben vagyunk, — nyugtatott és én nem tudhattam, számomra az mit jele'nt. De azért gyorsítottam lépteimet. Egy kapun végre becsöngettünk. Kétszárnyú, barnára festett vaskapu volt, kísérőm odakiáltotta az emeleti ablakban megjelenő férfi felé: — Vendéget kaptak PozsonybólI — és eltűnt az éjszakában ... Pedig szerettem volna hosszan utánanézni... Kocsivezetőnk elkészült a tankolással és megkérdezte: — Most merre? Azt válaszoltam: — Mindegy! Gondolatban úgy is Tiszolcon időztem. Karsayéknál... Ereztem ínyemen az elfogyasztott langyos tej ízét, bőrömet simogatta a frissen áthúzott ágynemű selymes tisztasága, emlékszem ... fekhelyem felett könyvespolc emelke dett... Könyvek ... — gondoltam — könyvek ... Mikor fogok én ismét olvasni? tűnődtem ... Azután elaludtam!
