Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-28 / 4. szám
GYERMEKEKNEK Hogy esett, mint esett, reggelre a kert mellett plpázgatott, s fején kopott, szürke sapka díszelgett. Egy szál Ingben szegénykeI Hát ez milyen legényke? A gyerekhad nagyot kacag: „Hóember ez, — nem él, tel“ „Nosza fel hát, cimborám, hógolyóra, szaporán, - s a friss havon, domboldalon hadd repüljön le a szánl“ Bíz az nem is válaszol, a víg zajra szót se szól. Vagy talán fél, hogy nem beszél, csak áll, mint egy kő szobor? £ E. Podjavorlnská Hóem ber Aztán a sok kis betyár iskolába hívja már: „Jobb lesz neked egyszeregyet tanulni a kályha melletti“ Hóember, lám, vigyorog s orra alatt így morog: „Igaz bíz ám, hogy nincs subám, de azért én maradokl Mert annyit megfejthetek, s nem kell hozzá egyszeregy, hogy énvelem meleg helyen mi történné, gyerekekI" Ford.: Rácz Olivér HERMÍNA FRANKÓVÁ Igaz, hogy borult idő volt, de az emléket napsütés szőtte át. Bajuszos urak sétálgattak az utcákon, a hölgyek kalapját madarak díszítették és a sétálgató gyermekek homlokát gondosan lesimított frufru takarta. Semmi sem történt. Unalmas ünnepnap volt. Csak Valéria volt jókedvű, saját külön melódiájának árjában lebegett. Aki csak ránézett, kíváncsi Izgalmat érzett. Hátulról mindössze a megmegrezzenő tollakat és a szemérmesen simuló szoknyát lehetett látnt. De emlékezetében már úgy élt, hogy sokan megfordultak utána. Néha nehéz szerénynek lenni. Valéria megpróbálta. Mindent mégsem fojthatott magába, legalább kiáltóan föltűnő gőgjét igyekezett takargatni. A téren monstrekoncertet rendeztek nyolcvannégy zenésszel. Valéria könnyed föbóllntást küldött a karnagy felé. Határozottan kedvesnek találta. De nem maradt ott. Fölszállt a villamosra, s a végállomásig váltott jegyet. A Práterben 'megállapította, hogy egy riadt szemű kiskatona követi. Ennek megörült. S mert félt, hogy túlságosan megközelíthetetlennek látszik, s mert követője minden pillanatban késznek mutatkozott a visszakozásra, —- megkísérelt hullámvonalat csalni tartós szövetből készült szoknyájára. „Jawohl — ismételgette magában — warum nicht? Daran ist nichts." Amikor azonban a katona megszólította, így közelről higgadtabbnak látszott, mert láthatóvá vált szemöldökének nyugodt vonala, — csupán szégyenlősen bólintott. El-Tudjuk, hogy közületek nagyon sokan szeretnek rajzolni vagy festeni, ezért mai számunkban rajz- és festménypályázatot indítunk számotokra. A pályázaton részt vehet minden óvodás vagy iskolás gyerek, aki önállóan készített rajzát vagy festményét február 15-ig beküldi szerkesztőségünkbe. A rajzok témáját édesanyátok vagy nagymamátok életéből merítsétek, ahogy ti látjátok őket. A kész rajzokat tegyétek nagy borítékba és küldjétek be szerkesztőségünkbe. A rajzokat rajzlapra készítsétek és a rajzlap hátára írjátok rá a rajz címét, neveteket, hányadik osztályba jártok és lakásotok címét. Például: Nagymama megérkezett. — Kis Erzsébet II. o. tanuló — Komárom, Lenin út 18. A legszebb rajzokat közölni fogjuk és értékes ajándékkal jutalmazzuk. Munkátokhoz sok sikert kívánunk. A Nő szerkesztősége, Bratislava, Oktőbrové nám. 12. A borítékra írjátok rá: Rajzpályázat. A. DiZo felvétele Kedves kis olvasóink! indultak, a „tiszt", széles mellkasával, lábának elegáns . mozdulatával, amellyel járás közben a kardját hátra vetette, és a fiatal leány, aki 1907 április 23-án a legjobb akarat mellett sem tudott szerény lenni. A Práterben koncerteztek, s így ennek a napnak az emlékképe telidestele volt trombitálással, dobolással és cintányérok csattogásával. Amikor már vagy félkilbméternyi utat tettek meg szótlanul, csendben, a kiskatona megkérdezte, mit szeretne a kisasszony látni. Végre valaki, aki előtt Valériának nem kell alakoskodnia, megtagadnia önmagát. Ha hallgatott is, az a nagy gőgje olyan dübörgéssel kívánkozott ki belőle, mint a 16. ezred nyolcvannégytagú katonazenekarának koncertje. Mindent látni akartI S nemcsak hogy akarta, hanem meg is tehette. Az egész Bécset, az Erzsébet császárnéról elnevezett szállóval egyetemben, beleszámítva annak minden felvonóját, villamosvilágítását és francia konyháját is. Valéria bensőjében trombiták, klarinétok és kürtök zengték az ünnepi alkalomhoz illő hangversenyt. Csakhogy a kiskatona ezt nem bírta ki. Még mielőtt Valéria ráeszmélt volna, már el is tűnt. S valahol egy sarok mögött szomorúan vette számba vékonyka aprópénzét. Az emlékből tehát hiányzott a snájdig tiszt. A Lorisson créme, Patent, Anna Csillag plakátok után egy gyorsfotográjus bódéja állt. Az ilyen ember az első pillanatban tisztában van a vevőjével. Valériával választékos udvariassággal bánt, majdhogy nem (16. folytatás) A vaníliás kiflik ingerlőén illatoztak,''’Paátinsk^ szájában hiábavalóan összefutott a nyál. Ha kiugrana, mindenki sajnálná. Kihajolt az ablakon, az egyik cukrászsegéd, tálcával a fején, éppen akkor ment át az udvaron. Ha úgy belepottyanna a süteményébe: A haja tejszínhabos lenne, a kabátja is, akárcsak Chaplin. Csendesen mulatott magában, és az ablak üvegében meglátta bamba arcát. Meghökkent: megőrültem. Chaplint mindig közönségesnek tartotta, és saját halálát kapcsolatba hozni egy tortás bohózattal, ebben volt valami istenklsértően természetellenes. Megigazította a nyakkendőjét és még egyszer lenézett. Az asszony fáradhatatlanul püfölte a szőnyegeket, mintha személyes ellenségei volnának. A nő kicsinek látszott, az udvar szörnyen mélynek. — Az öngyilkosság gyávaság — mondta félhangosan, és a beleiben megszűnt a nyomás. Sose lenne anynyi bátorsága, hogy kiugorjon az ablakon. Az irodába berontott Prusko, a rajzoló, és átölelte őt: — Doktorkám, doktorkám, maga itt? Igyon velem egy kortyot. Doktorkám, lakást kaptam! Tudja, mit jelent ez? Ne is szóljon, ma mindenkinek velem kell örülnie. Részegen csuklott, és Paätinskyt húzta maga után a folyosón. A kis irodahelyiségben néhány rajzoló ült. Paátinskyt mint a testvérüket üdvözölték, megrohanták, mintha a levegőbe akarták volna dobálni. — Barátaim, barátaim — Prusko elhárította a támadást. — Nincs semmiféle keresztelő, új lakást ünnepelünk. Az én lakásomat! öntsetek a doktornak! Az én boldogságomra. Paätinsky felhajtott egy pohárral, a torkában forró símogatást érzett. Ezt is megtehetné. Berúgni, mindent elfelejteni, fütyülni az osztályán uralkodó rendetlenségre, és arra is, hogy kirúgják. A ragyás képű rajzoló ingerkedett vele: Mire iszik? Az egészségükre — mondta gépiesen. Igyék a rakétára! Miattam a rakétára Is lehet. Doktor, igyon a rakétára, mert tudja, mi történik? Maga nem tudja, én megmondom magának! Igyunk! Fölhajtották boraikat, Prusko tovább kérdezősködött: — No, mi történik? Mi lesz? Valaki kinyitott egy udvarra nyíló ablakot. A naplemente még mindig zöld volt, és az asszony porolt: püff, püff. Tudjátok, mi lesz? Minden rendetlenséget ráraknak és — kilövik. Igyunk a rakétára! Újból öntöttek, de Paätinsky nem nyúlt már a pohár után. Kiment, senki se vette észre. Hallotta, amint Prusko kiabál: — Emberek, én olyan boldog vagyok! Olyan boldog vagyok!
