Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-02 / 35. szám

ALBERT HALPER Már kora reggel kizötyögtem a Nyugat 54. utcai Nagy Garázsból, mert azt gon­doltam, hogy ilyenkor a sztrájkőrök még nincsenek a helyükön. De hiába. Ott vol­tak. A garázskapunál Mrs. Steur, a garázs­igazgató felesége pipálta ki a számomat a nagykönyvben. Olyan halkan mondtam be a számot, hogy elsőre nem is értette. Bedugta a fejét a taxim ablakán. — 1544 — mondtam én megint. — Ide süssön — mondta 6 erre —, ne hagyja magát megfélemlíteni, fiúkám, a rendőrség mellettünk van, úgyhogy azok a trógerek nem nyúlhatnak magához egy újjal se. — És ezzel széles mosolyt eresz­tett meg felém, miközben kidübörögtem a kapun. Steurné nagy darab, hízásnak indult asszony, és ért hozzá, hogyan kell azt a fülig érő mosolyt megvillantani a fiúk felé. Amióta ez a sztrájk tart, csuda sokat mosolyog, különösen reggelenként, amikor kigördülünk a garázsból, de ezzel ugyan egyikünket sem tud átejteni. Olyan bun­dát visel, ami — a fejemet teszem rá — legalább ötszáz dollárjába volt, és vala­hányszor ránézek, eszembe jut a magam felesége meg a két srác, és akkor vicsorí­tok. Múlt héten, közvetlenül a sztrájk ki­törése előtt, mindig csúnyán nézett ránk, valahányszor kipipált bennünket a nagy­könyvben reggelenként. Most viszont ara­nyoskámnak meg fiúkámnak szólít ben­nünket. Szóval kidübörögtem a Nagy Garázsból, és látom, hogy a sztrájkőrök már felsora­koztak az utca mentén, a hátukon a táb­lákkal. De szerencsém volt. A háztömb végén megvillant a zöld lámpa, úgyhogy rákapcsoltam, és elkezdtem hetvennel fut­tatni a szekeret, és így senki sem ugrott a kocsim felhágójára. Most már több mint két éve dolgozom Steuréknak, és a garázs­ban minden taxisofőr tudja, hogy rendes pacák vagyok, és egyszerűen nem tudják felfogni, mért állok szolgálatba sztrájk idejéft. Csak néhányan tudják, milyen pác­ban vagyok, hogy az asszonynak műtétje volt, satöbbi, satöbbi. De nem fogok én mindenkinek kipakolni a magam bajával. Úgy süvítettem el a háztömb mentén, ahogyan csak bírtam. Két motorbiciklis zsaru álldogált a sarkon, és bár jóval túl­léptem a maximális sebességet, nem stop­poltak le, hanem még integettek és moso­lyogtak is. Én meg visszamosolyogtam rá­juk, de ez nem ugyanaz a fajta mosoly volt, amit ők villogtattak felém. Az én mosolyom azt mondta, hogy: „Menjetek a pokolba!“ Két tömbbel odébb, hárman a fiúk kö­zül elkezdtek rohanni a kocsim felé, úgy­hogy el kellett kanyarodnom nyugatnak, az 52. utcába. Rossz út ez, néhány nagy gödörrel, de valahogy átvergődtem rajtuk. Aztán megint keletnek fordultam, és el­kezdtem furikázni az 5. Avenue irányába, azon imádkozva, hogy bár kapnék már egy fuvart. Már fél hét volt, s a város kezdett ébredezni. Ahogy jól nekieresztet­tem a kocsit, hát azt látom, hogy köd­­gomolyagok lebegnek előttem az úton. Sze­retek kora reggel vezetni. Van abban vala­mi jó érzés, amikor cirkálok az üres ko­csival, és látom, hogy a köd felszáll az úttestről. Tudja az ördög, mi benne a jó, de néha egyenesen mintha az orrlikaim­­ban érezném vagy az ujjaimmal tapinta­nám. Gyakran vagyok úgy, hogy amikor előző nap jól ment a bolt, vagyis ha há­rom dollárnál többet kerestem, jó fél órát is elportyázgatok a keleti negyed hatvanas meg hetvenes utcáiban, csakhogy meg­szálljon a ködös reggeleknek ez a jó érzése. Ma azonban jó forgalmat akartam csi­nálni, úgyhogy nem sokat lófrálhattam. A 8. Avenue-n felszedtem egy utast, és el­vittem az 5. Avenue és az 59. utca sar­kára Az utas az a fajta ötven körüli, hosszúra nőtt, gazdag fickó volt, aki szeret előrehajolni az ülésen, és bratyizni a so­főrrel, csak hogy mutassa, milyen kedves, közvetlen ember. Jól ismerem a fajtáját. Filléres borravalót adnak, de viszont el­várják, hogy azt kétszer is megköszönje az ember. — Nem bánja, ha kikapcsolom a rádiót? — kérdezte ez a pasas előrehajolva. 1 Kedvem lett volna azt felelni, hogy felőlem akár ki is hajíthatja az ablakon. Valahányszor meghallom kora reggel azt a nyavalygós, szomorú muzsikát, folyton csak az asszonyra gondolok, meg arra, hogyan tolták el az orvosok azt a operá­ciót, és néha ölni tudnék dühömben. Kü­lönben is, mi az istennek szereltek be rádiót a taxikba?! — Hogy megy a sztrájk? — kérdezte ezután a pók. — Azt hiszem, megy az magától — dünnyögtem vissza. Erre csendesen kuncogott, és kijelentet­te, hogy ezt a sztrájkot az embereink nem nyerhetik meg. Mire hátranyúltam a bal kezemmel, és felkattintottam a rádiót, jó hangosra, mert megint rám jött a vicsorít­hatnék. Örültem, amikor az utas kiszállt. De meglepetés ért, mert tizenöt cent borra­valót adott. Aztán felszedtem egy másik utast — ez nő volt —, és elvittem a Köz­ponti pályaudvarhoz. Klassz, csillogó bar­na bunda volt rajta, csak úgy áradt az egész nőből a jólét szaga. Azt mondja, mielőtt kiszáll: „Maguk összerúgták a pat­kót a munkaadóikkal, ugye?“ Mondom, hogy igen. Erre ad egy negyed dollár borravalót. Aztán azt mondja olyan kedves­formán: „No, remélem, maguk győznek. Jólesik látnom, hogy harcolnak az igazu­kért.“ Kiszállt, én meg égő arccal ültem a ko­csiban. Direkt azért beszélt ez így, hogy engem bosszantson? Nem tudta, hogy sztrájktörő vagyok? Aztán hallom, hogy valaki ordítozik utánam; hátranézek, hát látom, hogy egy micisapkás, jól megtermett tag rohan fe­lém. Nem akartam kockáztatni semmit, úgyhogy ráléptem a pedálra, és eldübörög­tem az ellenkező irányban. Amikor vissza­néztem, láttam, hogy még mindig integet és kiabál utánam, egy pillanattal később pedig beszáll egy másik kocsiba. Szóval nem azért rohant felém ez az ember, hogy megruházzon. Utasjelölt volt. Elpárolgott belőlem a félsz, a háztömb közepe táján megfordultam, s a Lexington Avenue-n beálltam egy standra. Mindössze három kocsi állt benn. Félpercen belül vala­mennyiünknek akadt fuvarja. A szerencse egész’ délelőtt nem hagyott el. Egyetlen utast sem vittem a Times Square környékére vagy a belvárosba. Jobbára a keleti negyedbe fuvaroztam, és rendes borravalókat kaptam. Tizenegy óráig majdnem hét dollárt szedtem össze. Ez nem rossz biznisz, még hóvihar idején sem. Déli tizenkettő után azonban kitört a gyalázat. Éppen elhagytam a 34. utca és a 7. Avenue kereszteződését, amikor oda­gördült mellém egy másik kocsi. Aszongya a sofőr: „A belvárosban felgyújtják meg összetörik a taxikat a sztrájkolok, eszedbe ne jusson a 14. utcán túl merészkedni.“ így hát egy fuvart el kellett utasítanom. Mondtam a mandrónak, elviszem a 18. utcáig, ott aztán felülhet a földalattira, de undorral nézett rám, és odaintett egy másik taxit. Nem akartam kockáztatni. Mi lesz Ethellel meg a srácokkal, ha engem be­raknak valami kórházba?! Vigye el az ördög ezt az egész balhét, különben is! Mért nem lehet úgy intézni a dolgokat, hogy mi tisztességes bért kapjunk, ne kell­jen sztrájkolnunk, és az újságok se írjanak rólunk rosszmájú és hazug cikkeket? Mért ne lehetne ... Az istenit, már megint el­felejtettem! Hisz én sztrájktörő vagyok! Hisz én — Hé, maga ott! — rikkantott rám egy szőke nő. — Elvinne a 12. utcába? — De mennyire! — üvöltöttem vissza, önmagámra is zabosán. — Elvinném én magát akárhová. — Micsoda ember! — csicsergi erre a csaj, és ezzel kecsesen, peckesen, szuper­­csinosán belibben a kocsiba, és amint el­helyezkedik az ülésen, rágyújt egy staubra, és elkezd dudorászni. Rögtön kinéztem a nőből egy negyeddolláros borravalót. „Hé, taxi hé! “ — énekelte a nő a slágert, és bekapcsolta a rádiót. Abban meg egy má­sik nő kornyikált valami szörnyűségesen szomorú nótát, amit ilyenkor, közvetlenül déli tizenkettő után nem vesz be a gyom­rom, és eszembe jutott Ethel meg az orvo­sok, de azért nem szóltam a nőnek, hogy kapcsolja ki a masinát. Fenemód ki volt mázolva, de rögtön láttam, hogy stramm, jópofa nő. A 16. utcánál feltartóztattak bennünket. Ötvennél is többen lehettek a sofőrök. Három zsaru is ott ténfergett, de ném csinálhattak semmit. — Gyerünk, hölgyem, kiszállni! ordították a sofőrök. Az utasom azt mondta nekik, hogy erid­­jenek a fenébe. Bátor nő volt, azt meg kell hagyni. — Gyerünk, gyerünk! Vagy kiszáll, vagy kiráncigáljuk! — Igen?! Azt szeretném én látni! kiabál vissza rájuk a nő. — Kapcsold ki azt a rohadt rádiót! ordították rám a kollégák. Kikapcsoltam. Erre két tag a felhágóra lépett, s le kellett állítanom a motort. Mind odagyűltek körém. A zsaruk is igye­keztek odanyomulni, de a fiúk folyton arrébb tolták őket. Szelíden csinálták, de komolyan gondolták. Olyasféleképpen tol­ták őket arrébb, hogy abból a zsaruk lát­hatták, hogy amint elkezdenek pimaszkod­­ni, a fiúk kitapossák a belüket. Egyszerre csak az egyik tag azok közül, akik a fel­hágóra léptek, bedugta a fejét a kocsi ablakán. Megismertem: Goldstein volt. — Hiszen ez Tom Davlin -- mondta, és igyekezett rávenni a többieket, hogy hagyjanak engem békén. — Eridj a fenébe a blablával! — mondták neki a többiek. — Ha nem fordul meg azonnal, és nem startol vissza a ga­rázsba, kirángatjuk a szekérből! Gyerünk, rángassuk ki! De Goldstein tovább vitatkozott velük. Goldi, meg még egypár tudja csak a Nagy Garázsban, micsoda pácban vagyok. Hal­lottam, hogy valamit sugdos a fiúknak, és csuda aljasnak éreztem magam, hogy ott kuporogtam a kocsiban. Azok meg nem akarták meghallgatni. „Rángassuk már ki! “ — ordították, én meg azt gondoltam, hogy most aztán fasírtot csinálnak belő­lem; és nem is ugráltam volna, tudtam én pontosan, mit éreznek. De abban a pilla­natban három rendőr-járőrkocsi tűnt fel, nagy szirénázással, s máris zúdultak ki belőlük a zsaruk. Lóbálni kezdték a gumi­botjaikat, és utat vágtak maguknak a ko­csimhoz. Második sebességre kapcsoltam, és őrült iramban kezdtem száguldani. — Mit súgott a többiek fülébe az a maga barátja? — kérdezte az utasom, amikor körülbelül egy háztömbnyire vol­tunk a tett színhelyétől. — Valami varázs­szót talán? Mit tudom én — motyogtam. — Jó, ha nem akar felelni, úgyis jó — mondta erre a nő, és megint bekapcsolta a rádiót. — Hé, taxi hé! — gyújtott rá a dalra, és Üristen, micsoda gyönyörű nyaka volt annak a nőnek! Ügy énekelt, mint aki nagyon örül valaminek, és nem tudja magába fojtani az örömét. Bizto­san egy nagy halom stekszet kapott a ba­rátjától, vagy más ilyesmi történt vele, gondoltam magamban. — Hé! — szólt most hozzám a nő a hátsó ülésről. — Tudja, mi az újság? — No mi? — mondom én, de hátra se pillantottam. — Gyerekem lesz! — dalolja erre ne­kem. — És olyan, de olyan boldog va­gyok! Akkor rájöttem, hogy részeg. Az a nő, aki örül annak, hogy gyereke lesz, vagy alaposan bekávézott, vagy megőrült. Any­­nyi bizonyos, hogy elment az esze, gon­doltam magamban. Megadta a pontos címet. Egy orvos háza előtt álltam meg. — Fogja, édes, édes angyalom! — mondja a nő, és átnyújt két egydolláros bankjegyet. — A többi a magáé, szépfiú. — Ezzel felmegy a lépcsőn, az ajtóhoz és becsönget. Ápolónőruhába öltözött lány nyitja ki az ajtót. Azután becsukódott mögöttük az ajtó. Micsoda borravaló! Egy dollár húsz! Adtam magamnak egy kis pihenőt, és a Bank utcában bementem egy kávémérésbe, valami kajáért. A pultnál két-három pofa furcsán nézett végig rajtam, úgyhogy tönkre volt téve az ebédem. Felálltam, fizettem, kimentem. „Sztrájktörő vagyok, a fene vigye el!“ — mondtam magamban. Rákapcsoltam a harmadik sebességre, és elrobogtam keleti irányban. Amikor a 4. Avenue-hoz értem, kiabálást, ordítozást .hallottam. Az Egyetem téren kiszálltam, tovább járattam a motort, aztán elbaktat­tam a zaj irányába

Next

/
Thumbnails
Contents