Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-02 / 35. szám

ALBERT HALPER

Már kora reggel kizötyögtem a Nyugat 54. utcai Nagy Garázsból, mert azt gondoltam, hogy ilyenkor a sztrájkőrök még nincsenek a helyükön. De hiába. Ott voltak. A garázskapunál Mrs. Steur, a garázsigazgató felesége pipálta ki a számomat a nagykönyvben. Olyan halkan mondtam be a számot, hogy elsőre nem is értette. Bedugta a fejét a taxim ablakán.

— 1544 — mondtam én megint.

— Ide süssön — mondta 6 erre —, ne hagyja magát megfélemlíteni, fiúkám, a rendőrség mellettünk van, úgyhogy azok a trógerek nem nyúlhatnak magához egy újjal se. — És ezzel széles mosolyt eresztett meg felém, miközben kidübörögtem a kapun.

Steurné nagy darab, hízásnak indult asszony, és ért hozzá, hogyan kell azt a fülig érő mosolyt megvillantani a fiúk felé. Amióta ez a sztrájk tart, csuda sokat mosolyog, különösen reggelenként, amikor kigördülünk a garázsból, de ezzel ugyan egyikünket sem tud átejteni. Olyan bundát visel, ami — a fejemet teszem rá — legalább ötszáz dollárjába volt, és valahányszor ránézek, eszembe jut a magam felesége meg a két srác, és akkor vicsorítok. Múlt héten, közvetlenül a sztrájk kitörése előtt, mindig csúnyán nézett ránk, valahányszor kipipált bennünket a nagykönyvben reggelenként. Most viszont aranyoskámnak meg fiúkámnak szólít bennünket.

Szóval kidübörögtem a Nagy Garázsból, és látom, hogy a sztrájkőrök már felsorakoztak az utca mentén, a hátukon a táblákkal. De szerencsém volt. A háztömb végén megvillant a zöld lámpa, úgyhogy rákapcsoltam, és elkezdtem hetvennel futtatni a szekeret, és így senki sem ugrott a kocsim felhágójára. Most már több mint két éve dolgozom Steuréknak, és a garázsban minden taxisofőr tudja, hogy rendes pacák vagyok, és egyszerűen nem tudják felfogni, mért állok szolgálatba sztrájk idejéft. Csak néhányan tudják, milyen pácban vagyok, hogy az asszonynak műtétje volt, satöbbi, satöbbi. De nem fogok én mindenkinek kipakolni a magam bajával.

Úgy süvítettem el a háztömb mentén, ahogyan csak bírtam. Két motorbiciklis zsaru álldogált a sarkon, és bár jóval túlléptem a maximális sebességet, nem stoppoltak le, hanem még integettek és mosolyogtak is. Én meg visszamosolyogtam rájuk, de ez nem ugyanaz a fajta mosoly volt, amit ők villogtattak felém. Az én mosolyom azt mondta, hogy: „Menjetek a pokolba!“

Két tömbbel odébb, hárman a fiúk közül elkezdtek rohanni a kocsim felé, úgyhogy el kellett kanyarodnom nyugatnak, az 52. utcába. Rossz út ez, néhány nagy gödörrel, de valahogy átvergődtem rajtuk. Aztán megint keletnek fordultam, és elkezdtem furikázni az 5. Avenue irányába, azon imádkozva, hogy bár kapnék már egy fuvart. Már fél hét volt, s a város kezdett ébredezni. Ahogy jól nekieresztettem a kocsit, hát azt látom, hogy ködgomolyagok lebegnek előttem az úton. Szeretek kora reggel vezetni. Van abban valami jó érzés, amikor cirkálok az üres kocsival, és látom, hogy a köd felszáll az úttestről. Tudja az ördög, mi benne a jó, de néha egyenesen mintha az orrlikaimban érezném vagy az ujjaimmal tapintanám. Gyakran vagyok úgy, hogy amikor előző nap jól ment a bolt, vagyis ha három dollárnál többet kerestem, jó fél órát is elportyázgatok a keleti negyed hatvanas meg hetvenes utcáiban, csakhogy megszálljon a ködös reggeleknek ez a jó érzése.

Ma azonban jó forgalmat akartam csinálni, úgyhogy nem sokat lófrálhattam. A 8. Avenue-n felszedtem egy utast, és elvittem az 5. Avenue és az 59. utca sarkára Az utas az a fajta ötven körüli, hosszúra nőtt, gazdag fickó volt, aki szeret előrehajolni az ülésen, és bratyizni a sofőrrel, csak hogy mutassa, milyen kedves,

közvetlen ember. Jól ismerem a fajtáját. Filléres borravalót adnak, de viszont elvárják, hogy azt kétszer is megköszönje az ember.

— Nem bánja, ha kikapcsolom a rádiót? — kérdezte ez a pasas előrehajolva.

1 Kedvem lett volna azt felelni, hogy felőlem akár ki is hajíthatja az ablakon. Valahányszor meghallom kora reggel azt a nyavalygós, szomorú muzsikát, folyton csak az asszonyra gondolok, meg arra, hogyan tolták el az orvosok azt a operációt, és néha ölni tudnék dühömben. Különben is, mi az istennek szereltek be rádiót a taxikba?!

— Hogy megy a sztrájk? — kérdezte ezután a pók.

— Azt hiszem, megy az magától — dünnyögtem vissza.

Erre csendesen kuncogott, és kijelentette, hogy ezt a sztrájkot az embereink nem nyerhetik meg. Mire hátranyúltam a bal kezemmel, és felkattintottam a rádiót, jó hangosra, mert megint rám jött a vicsoríthatnék.

Örültem, amikor az utas kiszállt. De meglepetés ért, mert tizenöt cent borravalót adott. Aztán felszedtem egy másik utast — ez nő volt —, és elvittem a Központi pályaudvarhoz. Klassz, csillogó barna bunda volt rajta, csak úgy áradt az egész nőből a jólét szaga. Azt mondja, mielőtt kiszáll: „Maguk összerúgták a patkót a munkaadóikkal, ugye?“ Mondom, hogy igen. Erre ad egy negyed dollár borravalót. Aztán azt mondja olyan kedvesformán: „No, remélem, maguk győznek. Jólesik látnom, hogy harcolnak az igazukért.“

Kiszállt, én meg égő arccal ültem a kocsiban. Direkt azért beszélt ez így, hogy engem bosszantson? Nem tudta, hogy sztrájktörő vagyok?

Aztán hallom, hogy valaki ordítozik utánam; hátranézek, hát látom, hogy egy micisapkás, jól megtermett tag rohan felém. Nem akartam kockáztatni semmit, úgyhogy ráléptem a pedálra, és eldübörögtem az ellenkező irányban. Amikor visszanéztem, láttam, hogy még mindig integet és kiabál utánam, egy pillanattal később pedig beszáll egy másik kocsiba. Szóval nem azért rohant felém ez az ember, hogy megruházzon. Utasjelölt volt. Elpárolgott belőlem a félsz, a háztömb közepe táján megfordultam, s a Lexington Avenue-n beálltam egy standra. Mindössze három kocsi állt benn. Félpercen belül valamennyiünknek akadt fuvarja.

A szerencse egész’ délelőtt nem hagyott el. Egyetlen utast sem vittem a Times Square környékére vagy a belvárosba. Jobbára a keleti negyedbe fuvaroztam, és rendes borravalókat kaptam. Tizenegy óráig majdnem hét dollárt szedtem össze. Ez nem rossz biznisz, még hóvihar idején sem.

Déli tizenkettő után azonban kitört a gyalázat. Éppen elhagytam a 34. utca és

a 7. Avenue kereszteződését, amikor odagördült mellém egy másik kocsi. Aszongya a sofőr: „A belvárosban felgyújtják meg összetörik a taxikat a sztrájkolok, eszedbe ne jusson a 14. utcán túl merészkedni.“ így hát egy fuvart el kellett utasítanom. Mondtam a mandrónak, elviszem a 18. utcáig, ott aztán felülhet a földalattira, de undorral nézett rám, és odaintett egy másik taxit. Nem akartam kockáztatni. Mi lesz Ethellel meg a srácokkal, ha engem beraknak valami kórházba?! Vigye el az ördög ezt az egész balhét, különben is! Mért nem lehet úgy intézni a dolgokat, hogy mi tisztességes bért kapjunk, ne kelljen sztrájkolnunk, és az újságok se írjanak rólunk rosszmájú és hazug cikkeket? Mért ne lehetne ... Az istenit, már megint elfelejtettem! Hisz én sztrájktörő vagyok! Hisz én

— Hé, maga ott! — rikkantott rám egy szőke nő. — Elvinne a 12. utcába?

— De mennyire! — üvöltöttem vissza, önmagámra is zabosán. — Elvinném én magát akárhová.

— Micsoda ember! — csicsergi erre a csaj, és ezzel kecsesen, peckesen, szupercsinosán belibben a kocsiba, és amint elhelyezkedik az ülésen, rágyújt egy staubra, és elkezd dudorászni. Rögtön kinéztem a nőből egy negyeddolláros borravalót. „Hé, taxi hé! “ — énekelte a nő a slágert, és bekapcsolta a rádiót. Abban meg egy másik nő kornyikált valami szörnyűségesen szomorú nótát, amit ilyenkor, közvetlenül déli tizenkettő után nem vesz be a gyomrom, és eszembe jutott Ethel meg az orvosok, de azért nem szóltam a nőnek, hogy kapcsolja ki a masinát. Fenemód ki volt mázolva, de rögtön láttam, hogy stramm, jópofa nő.

A 16. utcánál feltartóztattak bennünket. Ötvennél is többen lehettek a sofőrök. Három zsaru is ott ténfergett, de ném csinálhattak semmit.

— Gyerünk, hölgyem, kiszállni! ordították a sofőrök.

Az utasom azt mondta nekik, hogy eridjenek a fenébe. Bátor nő volt, azt meg kell hagyni.

— Gyerünk, gyerünk! Vagy kiszáll, vagy kiráncigáljuk!

— Igen?! Azt szeretném én látni! kiabál vissza rájuk a nő.

— Kapcsold ki azt a rohadt rádiót! ordították rám a kollégák.

Kikapcsoltam. Erre két tag a felhágóra lépett, s le kellett állítanom a motort. Mind odagyűltek körém. A zsaruk is igyekeztek odanyomulni, de a fiúk folyton arrébb tolták őket. Szelíden csinálták, de komolyan gondolták. Olyasféleképpen tolták őket arrébb, hogy abból a zsaruk láthatták, hogy amint elkezdenek pimaszkodni, a fiúk kitapossák a belüket. Egyszerre csak az egyik tag azok közül, akik a felhágóra léptek, bedugta a fejét a kocsi ablakán. Megismertem: Goldstein volt.

— Hiszen ez Tom Davlin -- mondta, és igyekezett rávenni a többieket, hogy hagyjanak engem békén.

— Eridj a fenébe a blablával! —

mondták neki a többiek. — Ha nem fordul meg azonnal, és nem startol vissza a garázsba, kirángatjuk a szekérből! Gyerünk, rángassuk ki!

De Goldstein tovább vitatkozott velük. Goldi, meg még egypár tudja csak a Nagy Garázsban, micsoda pácban vagyok. Hallottam, hogy valamit sugdos a fiúknak, és csuda aljasnak éreztem magam, hogy ott kuporogtam a kocsiban. Azok meg nem akarták meghallgatni. „Rángassuk már ki! “ — ordították, én meg azt gondoltam, hogy most aztán fasírtot csinálnak belőlem; és nem is ugráltam volna, tudtam én pontosan, mit éreznek. De abban a pillanatban három rendőr-járőrkocsi tűnt fel, nagy szirénázással, s máris zúdultak ki belőlük a zsaruk. Lóbálni kezdték a gumibotjaikat, és utat vágtak maguknak a kocsimhoz. Második sebességre kapcsoltam, és őrült iramban kezdtem száguldani.

— Mit súgott a többiek fülébe az a maga barátja? — kérdezte az utasom, amikor körülbelül egy háztömbnyire voltunk a tett színhelyétől. — Valami varázsszót talán?

Mit tudom én — motyogtam.

— Jó, ha nem akar felelni, úgyis jó — mondta erre a nő, és megint bekapcsolta a rádiót. — Hé, taxi hé! — gyújtott rá a dalra, és Üristen, micsoda gyönyörű nyaka volt annak a nőnek! Ügy énekelt, mint aki nagyon örül valaminek, és nem tudja magába fojtani az örömét. Biztosan egy nagy halom stekszet kapott a barátjától, vagy más ilyesmi történt vele, gondoltam magamban.

— Hé! — szólt most hozzám a nő a hátsó ülésről. — Tudja, mi az újság?

— No mi? — mondom én, de hátra se pillantottam.

— Gyerekem lesz! — dalolja erre nekem. — És olyan, de olyan boldog vagyok!

Akkor rájöttem, hogy részeg. Az a nő, aki örül annak, hogy gyereke lesz, vagy alaposan bekávézott, vagy megőrült. Anynyi bizonyos, hogy elment az esze, gondoltam magamban.

Megadta a pontos címet. Egy orvos háza előtt álltam meg.

— Fogja, édes, édes angyalom! — mondja a nő, és átnyújt két egydolláros bankjegyet. — A többi a magáé, szépfiú.

— Ezzel felmegy a lépcsőn, az ajtóhoz és becsönget. Ápolónőruhába öltözött lány nyitja ki az ajtót.

Azután becsukódott mögöttük az ajtó.

Micsoda borravaló! Egy dollár húsz! Adtam magamnak egy kis pihenőt, és a Bank utcában bementem egy kávémérésbe, valami kajáért. A pultnál két-három pofa furcsán nézett végig rajtam, úgyhogy tönkre volt téve az ebédem. Felálltam, fizettem, kimentem. „Sztrájktörő vagyok, a fene vigye el!“ — mondtam magamban.

Rákapcsoltam a harmadik sebességre, és elrobogtam keleti irányban. Amikor a

4. Avenue-hoz értem, kiabálást, ordítozást .hallottam. Az Egyetem téren kiszálltam, tovább járattam a motort, aztán elbaktattam a zaj irányába