Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-12 / 32. szám
ak kevés embernek jut osztály(,C részül, hogy gyönyörködhessék az utaktól és a házaktól oly távol eső őserdők mélyén nyíló virágok káprázatos pompájában és észbontó illatában Ezek a csodálatos virágok elhervadnak anélkül, hogy valakinek hasznára váltak volna. S mint ahogy a magányosok asztalát ékesítő virágok mámoritó illata sem derít föl senkit, úgy senkinek sincs sejtelme e távoli vidékek lakóinak életéről, hősi küzdelméről, szerelméről. A tetteikről szóló legendák idővel elhalványulnak, majd eltűnnek, miként az erdei virágok illatos lehelete. A Gaja kerületben garázdálkodó emberevő tigris elejtéséért háromszáz rúpiát ígért a kormány. A fenevad már több gyermeket elhurcolt és egy fiatalemberrel is végzett. Olyan ravasz és alattomos volt, hogy a legnagyobb igyekezettel sem lehetett ártalmatlanná tenni. Aztán egyszer csak fogta magát, átment a mánbhúmi kerületbe és itt bevette magát a dzsungelbe. Az őserdőnek ez a része egy kisnemes birtoka volt. A tigris itt egy ötéves forma fiúcskát rabolt el a nemes falujából, és pár nap múlva egy csecsemőt ragadott ki anyja karjából. Az idős földesúr híres vadász volt — ez persze egy földbirtokosnál nem olyan nagy dolog! Ügy mondják, a földesúrnak jó szívvel kell lennie parasztjai iránt, úgy kell gondoskodnia róluk, mint >< a: < iл cc cc I/O Esküvő dzsungelben atyának fiairól. A mi földesurunk ilyen volt — nem is annyira számításból, de mert a régi iskola tanítottja volt és ezeket a dolgokat erkölcsi kötelességének tartotta. Az embereinek ingyen adott orvosságot, és voltak olyan távolabb lakó betegei, akiket saját házában gyógyított. Megosztotta velük a jót és a rosszat, sőt még a varázslás meg a ráolvasás tudományát is fölhasználta az érdekükben, és különféle ünnepélyes ceremóniákat is rendezett. Alattvalói félig-meddig vadak voltak. Egyre jobban féltek a tigristől. Az elpusztításáért hirdetett jutalom három/ száz rúpiáról hatszázra ugrott. Az öreg földesúr is fölkészült a tigris ellen, nem a pénzért, hanem azért, hogy falvait megszabadítsa a rettegéstől. Céllövészeti versenyre hívta össze a legjobb vadászokat. Az emberek bíztak benne, egy szavára hajlandók lettek volna az életüket is föláldozni. Fogták az Íjukat, nyilaikat és elmentek hozzá A vadászok között volt egy jól megtermett, derék ifjú, Dzsaddú nevű, aki kitűnő vadász hírében állt és a nyíllövészetben nem akadt párja. Mielőtt megkezdődött a verseny, a földcsúr kihozta a győztesnek szánt hordó pálinkát. Dzsaddú ötven lépésről eltalálta a gyufa fejét, de aznap egyáltalán nem állt a keze a lövéshez. Nyilai mindig elkerülték a célpontot. Ügy tűnt, mintha valamilyen sötét gond nehezedne rá, mintha lélekben valahol messze kalandozna. Az arckifejezése mintha ezt mondta volna: „Ha meg is nyerem ezt a versenyt, és ha meg is ölöm a tigrist, mi hasznom belőle? Ettől még nem teljesül a vágyam!“ Dzsaddú ugyanis meg akart házasodni. Választottja híres szépség volt. Csakhogy az ő családja és Dzsaddú családja között már régóta ellenséges volt a viszony, és így a lány szülei hallani sem akartak a házasságról. Dzsaddú már többször kérte az öreg földesurat, hogy szóljon érdekében a lány családjánál. Dzsaddú és Lútí — így hívták a lányt — napról napra jobban szerették egymást, de még csak nem is találkozhattak. És ahogy múltak a napok, az elválasztás kínja és kétségbeesett szerelmük mind erősebb és erősebb lett. Mire elérkezett a verseny napja. Dzsaddú szivén már egyetlen egy pont sem volt, amelyet ne járt volna át a szerelem istenének virágos nyílvesszeje. Lelkében kihunyóban volt a remény. Elérkezett a „végső“ kétségbeeséshez. Hogyan is találhatta volna el a célt? ő maga vált célponttá. A következő nap délelőttjén néhány embert vezettek a földesúr elé. Dzsaddú falujából jöttek rohanvást és lihegve, izgatottan közölték a hírt: — Lútit, a legszebbet, aki olyan szép, mint a lótuszvirág, ma reggel elragadta a tigris. Vízért ment a többi lánnyal és a tigris a sűrűből kiugorva, elhurcolta Itt van egy foszlány Lútí ruhájából — fönnakadt a bokron. A szülei vigasztalhatatlanok, nem tudják megnyugtatni őket. Dzsaddú azonnal eltűnt. Fölfegyverkezve elindult a tigris nyomán. A földesűr összehívta a vadászokat Három napig szakadatlanul kutatták az ősvadont, de semmit sem találtak. Küzdelemnek vagy vérnek nyomát sem lelték. Ha a tóparton nem látták volna a tigris hatalmas talpának nyomát, akkor valamennyien, főképpen az öreg földesúr, azt hitte volna, hogy Lútit Dzsaddú rabolta el. Elmúlt tizennégy nap, és Dzsaddúnak se híre se hamva. Közben a tigris még kétszer támadott Egyszer egy kis gyermeket vitt el, másodszor megsebe-sített egy asszonyt. A vadászok most már szentül elhatározták, hogy véget vetnek a vérengzésnek, és egész héten követték a tigris nyomát. A földesúr a kis csapattal már jó messzire járt, amikor egy alacsony domb tetejéről nagy zajjal közeledő szekeret pillantottak meg Meglepetten állva maradtak, majd hangos kiáltozásba törtek ki — a szekeret Dzsaddú vezette. Azonnal körülfogták és csak úgy záporoztak a kérdések, mert a szekéren ott feküdt a hatalmas tigris, szívében Dzsaddú nyilával Dzsaddú megkapta a kormány pénzjutalmát az emberevő tigris elejtéséért. Az embereket azonban kissé meglepte, hogy nem is siratta kedvesét, holott azelőtt az isteneket és istennőket ostromolta érte és az öreg földesúrnak miatta voltak álmatlanok az éjszakái. Hiszen ilyen körülmények között a szerelmes tengernyi könnyet ont, szenved és fogy mint a holdsarló. Ezzel szemben Dzsaddú csak úgy ragyogott a győzelemittas örömtől. Már szerte foszlott volna szenvedélyes szerelme, s átadta volna magát emlékeinek? Vagy Dzsaddú nyugodt öröme valamilyen titkot takart? Lehet. Kis idő múlva olyan hírek keltek szárnyra, hogy az erdőszélen, ott, ahol a tigris megtámadta Lútit, furcsa dolgok történnek. Ezen a helyen óriási kenyérfa állott, amely védelmezőn ölelte magához Dzsaddú kis kunyhóját. E fa koronájából éjszakánként halk hangok hallatszottak. Ilyenkor Dzsaddú elindult, hogy kövesse imádott Lútíjának árnyát. Szerelmes suttogásukat, vagy elfojtott, szégyenlős halk kacajukat messzire vitte a mangófa virágának illata és a kósza holdsugarak, a hűvös szellő szárnyán eljutottak a faluba is, ahol fölébresztették az alvókat. Sőt egyesek látták is a lány halvány árnyát, amelyet ezüst sugarakból szőtt áttetsző szári lengett körül s kristály nyakék ékesített. Csöndes, holdfényes éjszakákon fehér szalaggal átkötött nyílvessző suhant, s megállt abban a szalmakunyhóban, amelyben Lútí valaha földi életét élte Lútí szelleme szólt így apjához és anyjához. A szülők aztán kijárogattak a kenyérfához. Az apa félrehajtott fejjel szótlanul álldogált, de az anya nem tudta visszafojtani zokogását: — Lútí, édes kislányom! Nyugodjál békében az istenek között! Bocsásd meg a vétkünket! Dzsaddú pedig leugrott a fa lombjai közül és visszakísérte a szülőket a faluba. Így látták mindezt a falusiak, az öregek és a fiatalok, a férfiak és az aszszonyok. Amikor Dzsaddú visszatért a kenyérfához, Lútit szólította. A falusiak azt is látták, hogy a lányka árnya leszállt a fáról és aztán mindketten, Dzsaddú és szellem-menyasszonya, mint egy antiloppár bementek az erdőbe és eltűntek a hold sápadt fényében. Ezek a dolgok mindig holdtöltekor történtek. A kétségbeesett szülők végül is a földesúrhoz fordultak tanácsért, hogy mit tegyenek Lútí nyugalmáért a szellemek honában A földesúr nem tudott más tanácsot adni, csak azt, hogy eskessék össze Lútí szellemét Dzsaddúval. Kitűzték tehát az esküvő napját, és a földesúr is megígérte, hogy ott lesz, mert tulajdonképpen ő volt mindkét család papja. Az esküvőre meghívta egyik angol barátját is. Dzsaddú faluja, mintegy húsz kunyhó, mély völgyben feküdt, s minden oldal/ ról vad sötét őserdő vette körül. Az angol vendég számára egy lombos mangófa alatt készítettek helyet A völgy visszhangzott a táncoló hegyi pásztorok dalától és a dobveréstől. A földesúr, aki varázslójuk is volt, egy pillanatra sem szűnt meg foglalatoskodni. Éppen ráolvasásokat mormolt a bor fölött, amely fontos kelléke volt a ceremóniának. Ügy hitték, hogy az elvarázsolt bor visszaadja Lútí szellemének földi alakját. A kör alakú esküvői sátor közepén fölállították a törzs bálványát, előtte két fahasábot helyeztek el. Az egyiken Dzsaddú ült nyilát és íját tartva, a másikat erdei virágokból font koszorú dí-' szltette. Dzsaddú jobb karját az üres ülőke fölött tartotta, mintha valakit át/ karolna. Az öreg földesúr, most szertartásmes/ tér és főpap, halkan mondta: — Ez itt Lútí szellemteste. Azok az emberek, akik a magasabbrendű gondolkodás adományával vannak megáldva, akik uralkodnak érzékeik fölött és akik szilárdak az ő hitükben, azok a feleségüket, vagy a kedvesüket akkor is látják, ha az már anyagtalan lénnyé vált. Mert a szerelem olyan különös erő, amelyet semmi sem tud elpusztítani ezen a világon. A vőlegény és a testetlen menyasszony körül négy fiatalember kezdett táncolni. Fölhangzott az ének és a menyasszony szülei fölemelték a virágkoszorúkat. Az egyiket Dzsaddú nyakába akasztották, a másikat visszahelyezték az üres hasábra. Aztán összetett kézzel könyörögtek: ó, Síva, nagy isten! Légy ennek kötésnek tanúja! S az összes jelenlevők kórusban utánuk mondták. Már egészen kivirradt, és Lútí szülei EGY JÓ HÁZASSÁGRÓL A О Ь — Nos hát, Annuska, elhatároztam, hogy egybekelünk, ha magácska Is úgy akarja. — Ogy akarom, Imre. S ha arra gondolok, hogy milyen boldogok leszünk, könnyek futják el a szememet. — Így legyen. Biz’ az szép dolog lesz, hogy amidőn megtérek a hivatalomból kicsiny otthonunkba, az én takaros kts feleségem meleg vacsorával fogad. — Így lesz, Imre. Mielőtt a munkahelyemről hazamennék, meg fogom vásárolni a vacsorára valót. S ha nem érkezik túl korán, kész vacsorával fogom várni. — Annuska, nekem gondom lesz rá, hogy ne érkezzem túl korán. En előbb egy órácskára be fogok térni egy kávéházba. — Maga olyan jó hozzám, Imre. — Ne szégyenttsen meg Annuska, ez a legkevesebb. Es együtt fogunk reggelizni Is, ugye? — Igen, Imre. A házban van tejcsarnok, már hatkor lehet tejet kapni, Imre. Mire maga megborotválkozlk, kész a kávé, Imre. — Mindig Ily szorgos asszonykára vágytam, Annuska. S vacsora után majd összebújunk, Annuska.
