Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-07-29 / 30. szám

m t A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN Florida pálmákkal szegélyezett partvidéke volt az amerikai védelem egyik legsebez­hetőbb pontja. A német tengeralattjárók nemcsak diverzánsokat tettek sikeresen partra, hanem a Karib tengeren egyik teherszállító hajót a másik után süllyesz­tették el. Gyakran a hajókat a parttól né­hány mérföldnyi távolságban torpedózták meg. A hadsereg és a tengerészet kém­elhárító szolgálata úgyszólván tehetetlen volt. A repülőgépeken száguldó légi jár­őrök hiába keresték a tengeralattjárókat és ezek támadása annyira közeledett az amerikai partokhoz és merészségük akkora volt, hogy önkéntelenül adódott a feltevés: a tengeralattjárókat Florida partjairól lát­ják el üzemanyaggal. AZ ELSŐ NYOM Az FBI ügynökei nyomozni kezdtek. Átfésülték a bárokat, éttermeket, kávé­házakat, éjszakai klubokat, provokálták a tulajdonosokat és a vendégeket egyaránt, azt remélvén, hogy egyszer i alaki csak elejt egy olyan megjegyzést, ami a kém­­elhárítót nyomra vezetheti. Szinte elkép­zelhetetlen arányú munkát végeztek. Egy nap azonban bebizonyosodott, hogy a türelem rózsát terem. Palm Beach-ben Florida egyik legelegánsabb negyedében, a milliomosok lakóhelyén az ügynökök nyomra bukkantak. Jim Henry az FBI embere az Uragán bárba látogatott, ahol ismerte Pat O'Connort a lokál ír szárma­zású barman-jét. Öt kérte meg ugyanis, hogy figyelje a vendégek beszélgetését. Amikor az ügynök elfoglalta helyét a magas bárszéken, a szemközt lévő tükör­ben meglátta, hogy egy fehér ruhába öltö­zött tengerész pénzdarabot dob a zene­szekrénybe és egy pillanat múlva már fel­csendült a Harbor Lights című dal. Pat a bárasztal másik végén elkészített egy koktélt, elvitte a megrendelőnek és azután visszatérve, vizes ronggyal törülgetni kezd­te az asztalt, miközben halkan, kapkodva suttogta: — Lehet, hogy bolondnak tartasz . . . de az előbb itt volt egy pasas ... és amit mondott . . . valahogy nem tetszett nékem. — Adj egy sört és mondd el, hogy mi nem tetszett. Ilyen időkben még a bolon­dok is érdekelnek bennünket. — Nos — a pasas úgy 50 éves lehet. Már többször is láttam és mindig ellen­szenves volt, olyan . . . olyan visszataszító fizimiskája van és úgy átnéz az emberen. És még valami: minél többet iszik, annál mérgesebb . . . — De mi az, amit mondott? — Semmi bizonyosat . . . csak éppen . . . tegnap este tartott itt egy nagy előadást. Hogy a kémelhárító emberei egy fabatkát sem érnek, csak az anyjuk szoknyájába kapaszkodnak és még egy elcsavargott kutyát is képtelenek megtalálni. Meg, hogy az orruk előtt torpedózzák meg nap nap után a hajókat. Ekkor már rászóltam, hogy legyen csak nyugodt, majd elkapjuk azokat a náci csibészeket. Erre gúnyosan megje­gyezte, hogy Amerikában senki sem állhat ellent a náciknak, mert az amerikaiak buták, és majd rövidesen megtanulnak Hitlernek engedelmeskedni QZ 1 LL. к KI IS TULAJDONKÉPPEN AZ A MRS. GIFFEN? — Hogy őszinte legyek, nehezen tudom elképzelni, hogy egy német kém ilyen butaságokat beszéljen a nyilvánosság előtt. De ez mindegy. A pasast megnézzük egy kicsit közelebbről is. Tudod a nevét? — Igen. Charles Peters. Mrs. Giffen házában 6 az új gondnok. Jim füttyentett. — Ejha! Azt a Mrs. Giffent gondolod, akinek Palm Beachban van a villája? Nem hiszem, hogy engedélyt kapok a vizsgálat­ra. Mindenesetre köszönöm. Jim felettesei érdeklődve hallgatták a jelentést és megindították a vizsgálatot. Mrs. Giffen közismert, körülbelül hatvan­éves, még mindig igen szép asszony volt, aki férje után hatalmas vagyont örökölt. Számos jótékonysági intézményt támoga­tott, de igen ritkán volt látható házon kívül. Vagyonához tartozott néhány parti rész, egy tó és egy kis folyó, amely a tavat összekötötte a tengerrel. Az FBI szerette volna először az előző Dietrich nevű gondnokot kihallgatni, ez azonban eltűnt és ez már gyanús volt. Ezek után Sam Moore, az FBI fiatal dolgozója kapott megbízást, hogy férkőz­zön az özvegy közelébe. Egy villanyszere­lőt kellett „alakítania“ és felszerelése olyan tökéletes volt, hogy a portás néhány kérdés után utat nyitott Sam kis teher­szállító kocsijának. Azonban felettesei hiába vártak jelentkezésére, mert a „vil­lanyszerelő“ autóval együtt eltűnt. A kö­zös tanácskozáson a hadsereg és az FBI haladéktalan akciót javasolt, de a tenge­részek a várakozást ajánlották, hogy az özvegyet és német társait tetten érjék. Ezért elkezdték az özvegy egész birtokát figyelni és nyomozók követték Charles Peters minden lépését is. Tizenöt nap telt el a várakozással. Közben a német torpe­dók két nagy teher- és egy tartályhajót küldtek a tenger fenekére. Az FBI ismét sürgette az akciót és már Washington is türelmetlenkedni kezdett. Ekkor ismét Jim Henry bukkant egy fontos nyomra. — Nem tudom mit jelent ez, de nekem gyanús. Tizenöt napja követem Peterst. linden nap ugyanannál az újságárusnál vásárol. Ez még magában léve nem gya­nús. De amikor Peters megérkezik, az új­ságárus nem a szenzációkat kiabálja, ha­nem valami más szöveget. A nyomozók mikrofonokat szereltek fel az újságárus közelében, amelyek magneto­fonoknak továbbítottak minden szót és — három nap múlva a rejtjelező szolgálat már közölte, hogy az újságárus pontosan közöl­te Mrs. Giffen házgondnokával a floridai kikötőkből kifutó hajók indulásának idő­pontját. A ROHAM 1943. április 26-án harminc férfi hatolt be Mrs. Giffen villájába és úgyszólván azonnal megtalálták a tó felé vezető alagutat, a javítóműhelyt és az üzemanyag­­raktárt. Mrs. Giffin tökéletes udvariassággal fogadta Jim Henryt és Briggs hadnagyot. Elmondta, hogy semmiről semmit nem tud, az előző gondnok elköltözött Ohióba, vagy Kaliforniába. Amikor a villa pincéjének ajtaját Mrs. Giffen jelenlétében feltörték, egy jól meg­világított helyiségbe léptek, ahol Charles Peters éppen a rövidhullámú leadóállomás előtt üldögélt, ám a nyomozók láttán azon­nal pisztolyt rántott. Jim Henry revolvere azonban három golyót küldött a testébe és a kém holtan zuhant a pince betonjára. Ekkor roppant össze az özvegy is. — Remélem, most már belátja, hogy el­vesztette a játszmát — mondta a hadnagy. — Az ön tava a náci tengeralattjárók rejtekhelye, itt vesznek fel üzemanyagot és itt végzik el a szükséges javításokat. A folyó összeköti a tavat a tengerrel és dagály idején hajózható! Nos asszonyom mi történt Dietrich-el? — Peters megölte — mormolta halkan az öregasszony. — Mindent tudott és nem akart tovább velünk dolgozni. A pincében temették el. — És hol a villanyszerelő? — Peters házkutatás közben meglátta és — megölte. — És az újságárus? — Valakitől ő kapta Peters számára az adatokat. Néhány perc múlva a kihallgatás rész­vevői meghallották a repülőgépek zúgását és a tóba hulló bombák robbanását. A békaemberek a tó fenekén megtalálták a német tengeralattjáró roncsait és a vízbe­­fúlt nácik hulláit. Giffenné a bíróság előtt azzal védekezett, hogy „rokoni kapcsola­tok“ fűzték Geringen át Blücherhez, sőt még Nagy Károlyhoz is. Az előkelő ro­konság ellenére 30 évi börtönbüntetésre ítélték, azonban röviddel azután a cellá­jában felakasztotta magát. Az újságárus bebizonyította ártatlansá­gát. A Peters-nek továbbított jelszavakat egy rádióriportertől kapta és a jelszavak jelentését nem ismerte, a riporter ugyanis azt mondta neki, hogy egy bizonyos rádiós versenyről van szó. Egyébként az Intelli­gence Service a különös riportert Hondu­­rasban letartóztatta. Az újságárus ma egy kis vidéki lap szerkesztője és baráti körben sokszor el­meséli, hogyan lett valamikor akaratán és tudtán kívül egy náci kémszervezet segítője. Francia források nyomán: dr. M. К Nyár van, és ilyenkor igazán nem okoz különösebb nehézséget külföldieket találni a szállókban, éttermekben vagy a vén Duna partjain. Úgy látszik, a franciák koránkelő em­berek, mert néhány perccel 8 óra után már Madame Havel-el beszélgettem. Szűkebb hazája a francia Eure tartomány­ban fekvő Dangu városa, két gyermek anyja. Már másodszor van Csehszlovákiá­ban, először csak a prágai Spartakiádot látta, de most már elragadtatva nyilatko­zott Banská Bystricáról, Stary Smokovec­­ről és természetesen Pozsonyiról is. — Tudja, mi tetszik nekem a legjobban Csehszlovákiában? A fiatalság! Nemcsak a fiatal lányok és fiúk, hanem a fiatal házak, a fiatal útvonalak . . . valahogy az az érzésem, hogy itt minden és mindenki fiatal. És talán ezzel magyarázható az az udvariasság, szolgálatkészség, amivel lépten-nyomon találkozom a maguk szép crszágában. A nők? Szépek, csinosak, és ami a divatot illeti — akárcsak Párizsban. A szlovák ételkülönlegességek receptjét is leírtam, pedig tudja, nem éppen a köny­­nyú francia ételekhez szokott gyomornak való... Na és úgy látom, a jó bort is ugyanúgy szeretik, mint mi. Csak talán egy, egyetlenegy apróságra szeretném fi­gyelmeztetni. Nézze, itt van ez a kis köny­vecske, az a címe, hogy Panoráma. Kap­ható angol, német és orosz szöveggel — csak éppen francia vendég számára nincs valami nyomtatott útmutató, holott nálunk egyre nagyobb az érdeklődés Csehszlová­kia iránt. D ajcsihinszk nagyon messze van Po­­zsonytól — az Amúr vidékén, a Szovjetunióban. Onnan érkezett a mindig mosolygó, napszőke Ludmilla Tyimofejev­­ná Kuzmienko, a 27 éves egészségügyi dolgozó. Jobban mondva nem közvetlenül a Szovjetunióból, hanem Magyarországról, mert közép-európai körúton van. Amikor beszélgettünk, még csak első nap tartóz­kodott a városban, de már tele volt él­ménnyel, lelkesedéssel. — Annak örülök, hogy még teljes nyolc napig leszünk Csehszlovákiában. Nekem minden nagyon tetszik és minden nagyon ízlik. Különösen a sör. Tegnap, amikor megérkeztünk, azonnal elmentem sétálni a Duna-partra, hogy az milyen gyönyö­rű .. . A nők? Csodálatos cipőjük van, ha sok pénzem lenne, száz pár cipőt is ven­nék magamnak. Csak azt sajnálom, hogy a kisfiam még nagyon kicsi, és nem hoz­hattam magammal. Két esztendős és most a nagyanyó vigyáz rá. Az emberek? Na­gyon, nagyon udvariasak, őszinték, nyílt­­szívűek és egészen jól értem őket, különö­sen a cseheket. Nagyon sokat kell majd beszélnem erről az utamról otthon, a mun­kahelyen, a családomban, A fekete jobb mint nálunk! — Merci bien Madame Havel — az elismerés mindig jülesik Lisick^ felvételei vendéglátás A Varsóból érkezett Stanislava Dvora­­kovská asszony is nyilatkozott: — Nekem legjobban az emberek tetsze­nek. A közvetlenségük, kedvességük, való­ban kulturált viselkedésük. Egyébként .sok minden a saját hazámra emlékeztet. Pozso­nyon kívül csak Brnoban voltam, és úgy látom, a két városban azonos a légkör, az élet üteme és az emberek jókedve is. Az én honfitársaim talán inkább hajlamo­sak a melankóliára, romantikusabb a lelki­­alkatuk, Csehszlovákiában könnyebben fa­kad a mosoly a szemekből, derűlátóbbak, van itt az emberekben valami kedves bo­hém vonás, ami nekem nagyon megtetszett. A nők csinosak, ápoltak, remekül öltözköd­nek. Ügy látom, hogy például készruha­iparunk azonos szinten van. £ okoládé . . . fajansz... díszes intar­­ziák és színes tulipánok... ez jutott eszembe, amikor bemutatkoztam Menrounn Dondenioinkel-Schols asszony­nak. Hollandiából jött, szűkebb pátriája Den Haag — mi úgy mondjuk, hogy Hága. A rotterdami kikötőkre és az utrechti egyetemre is gondoltam, a leideni városházára, Pieter Brueghel, van Dyck és Rembrandt képeire, — Két dolgot kifogásolok Csehszlová­kiában: drága a csokoládé, és az élelmi­szer. Egyébként először vagyok itt, és na­gyon csalódtam, mert a Duna nem kék, hanem piszkosszürke. Mondja, miért mond­ják, hogy „kék Duna“? (Bocsánat kérem Madame Schols — a Dunát csak a szerelmesek látják kék­nek . . .) Na, de minden mástól el vagyok ragadtatva. A fogadtatás, udvariasság, a tisztaság, a sok csinos, remekül öltözködő nő és az a különös vonzó látvány, amit egy öreg városban felépült új, ragyogó palota-város nyújt. Nekem az az érzésem, hogy egy ilyen rohamosan épülő város a legjobban bizonyítja a békés szándékot, mert akik városokat építenek, azok nem akarnak háborút. Kérem írja meg, hogy honfitársai igazi kultúremberek, és Po­zsony gyönyörű. Csak ezzel kapcsolatban is lenne egy megjegyzésem: ebben a város­ban a sok új mellett annyi értékes mű­emléket, csodálatosan szép sok évszázados épületet láttam, de miért nem ápolják, védik, miért hagyják elpusztulni — a saját történelmüket? Megálltam a szálló bejárata előtt, néz­tem a tér zöld lombjai felett elhúzó gálám» bokát, agyamban még zsongott a sok­nyelvű beszélgetés néhány mondatfoszlá­nya, és arra gondoltam: ilyen mosolyogva a békés egymás mellett élés is megvalósít­ható lenne — az egész világon! — pgy~ N6. Megjelenik hetenként. Kiadja a Cseh­szlovákiai Nők Szlovákiai Bizottsága, Bratislava, Oktábrové nám. 12. Felelás: Szarkáné Lévay Erzsébet, fő­­szerkesztő. Grafikai szerkeszti: Schreiber Katarina Szerkesztőség: Bratislava, Oktábrové nám. 12. Telefon: 344-21, 374-21. Nyomja a Vychodoslovenské tlaiiarne, ná­­rodny podnik, Koiice. Előfizetés] dfj: fél évre 26.— К is, egyes szám ára 1,— Kis. Terjeszti a Posta Hlrlapszolgálata. Meg­rendelhető minden postahivatalnál és kéz­besítőnél. A külföldi megrendeléseket a pos­ta sajtákiviteii szolgálata: PNS, Üstredná expedíció tlaie, Bratislava, Gottwaldovo nám. 46/VII — intézi el. Magyarországon terjeszti a Magyar posta. Előfizethető a posta Központi Hírlaplrodájánál (Buda­pest V., József nádor tér 1.) és bármely postahivatalnál. Előfizetési dij: egy évre 90.— Ft. Egyes szám ára 2.— Ft. Csekk­számlaszám: egyéni 61.278, közületi 61,066, (vagy átutalás az MNB 8. sz. fo­lyószámlájára). Z-09*61384

Next

/
Thumbnails
Contents