Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-29 / 30. szám
halo cALviNo Nyaralás a pádon Azonban a hosszas várakozás alatt, már megfakult a vágyaiban élő szépség, és már üresen ásítozó ágyát sem találta olyan elviselhetetlennek. De ez csak mellékes volt — szándéka, hogy egy éjszakát a szabadban töltsön el, nem gyengült és fejét a párnájába fúrva aludni akart olyan álommal, amilyenben már régen nem volt része. Megtalálta a legmegfelelőbb testhelyzetet és egy millimétert sem húzódott volna arrébb. Csak azt sajnálta, hogy párnába fúrt fejével nem láthatta az eget, hanem egy fa törzsét, egy szoborrá merevült tábornok kardjának a végét, azután megint egy fát, egy reklámtáblát és valamivel távolabb a villanyrendőr sárga kacsintásait . . . Meg kell mondani, hogy Marcovaldo idegei az utóbbi időben eléggé ziláltak voltak, és elegendő volt beképzelnie, hogy valami zavarja őt, álma már messze szállt. Most a villanyrendőr zavarta, az állandó monoton villanás, a sárga fény. Igen, Marcovaldo idegei nagyon kimerültek. Csak nézte a távoli sárga fényt, és azt gondolta: „milyen jól aludnék, ha ez nem lenne!“. Lehunyta a szemét, de szemhéján érezte a fény és árny változását, és amikor újra nyitott szemmel nézett a távolba, a látvány nem változott. Felkelt, hogy valami védőpajzsot állítson szeme és a villanyrendőr közé. Elment a tábornok emlékművéig és szétnézett. A szobor lábánál egy babérkoszorú hevert, vastag, hervadt, félig szétfoszlott babérkoszorú egy szalaggal: „Az ulánusok a dicsőség 15. évfordulójára“. Marcovaldo felmászott a talapzatra és a koszorút a tábornok kardjára tette. Tornaquinci az éjjeliőr éppen a szokásos körútját végezte. Már a kerékpárról látta, hogy a szobor árnyéka megmozdult. Marcovaldo a szobor mögé húzódott és nézte, ahogy az őr a zseblámpájával megvilágítja a szobrot, a kardon búsongó koszorút, azután fejcsóválva tovább karikázik. Nem mert azonnal visszatérni a pádhoz, hanem újra sétálni kezdett. A térrel határos utcában egy csoport munkás a váltókat javította. Éjszaka a néptelen utcában, amikor a földön kuporodó embereket csak a hegesztő fény világítja meg kísérteties kék-fehér fénnyel, olyanok ezek az emberek, mint akik valami titokzatos dolgot készítenek elő, valami olyasmit, amiről a nappal élőknek nem szabad tudniuk. Visszatért a pádhoz és lefeküdt, a villanyrendőrt eltakarta a babérkoszorú, most már várta az álmot. Eddig nem figyelt a sziszegésre. Most azonban egyre élesebben hatolt el hozzá a hegesztő sikoltó zaja. És Marcovaldo hiába fúrta fejét ismét a párnába a sziszegís a szeme elé varázsolta a villanó fényektől megvilágított, földön kuporgó férfiak képét, a magas szerelőkocsi tömegét. Megfordult a pádon és az ágak között kandikáló csillagokat kezdte figyelni Valami kellett Marcovaldonak ahhoz, hogy elalhasson, maga sem tudta, hogy mi. Még a valódi, mély sűrű csend sem lett volna elegendő a számára. Valami hangkulissza lett volna a legjobb, amely puhább, mint a némaság, egy könnyű szellő, ami száraz deszkák között suhan, egy halkan csobogó patak. Ismét felkelt, mert egy gondolata támadt . . . illetőleg nem is gondolat volt az, hiszen az álmatlanság már átjárta a pórusait és már egyáltalán nem tudott gondolkozni . . . inkább csak afféle sejtelem ébredt benne, valami halvány emlék arról, hogy a közelben van valami, ami kapcsolatban áll a vízzel. A közelben valóban volt egy díszkút, pompás művészi alkotás, nimfákkal és faunokkal, folyami istenekkel és szökőkutakkal. Azonban most száraz volt, mert nyáron — tekintettel a vízhiányra — éjszakára mindig elzárták. Marcovaldo szinte álomkórosan ténfergett a kút körül, mert úgy érezte, hogy valahol a medencében kell a csapnak lenni, és aki keres, az még bezárt szemmel is megtalálja azt, amit akar. Kinyitotta a csapot és vízsugarak törtek a magasba. Tornaquinci, az őr, aki időközben ismét visszatért kerékpárjával a kút közelébe, szinte megdermedt, amikor meglátta a magasba törő vízsugarakat. Marcovaldo alig nyitotta ki a szemét, mert úgy vélte most már foglyul ejtette az álmot. Elbotorkált a pádhoz és lefeküdt. Ügy érezte, hogy egy patak partján fekszik az erdőben és nyugodtan elaludt. Ételről álmodott. Azt álmodta, hogy felemeli a makarónis fazék fedőjét, de egy bűzlő egeret talál benne. Felesége tányérjára nézett, és azon is döglött egér hevert. A gyermekek tányérján is félig feloszlott egerek hevertek és a leveses fazékban egy döglött macskát talált. Bűzére felébredt. A közelben álldogált a szemetes kocsi, ami éjszaka szedi össze a város hulladékát. Férfiak álltak a kocsi mellett és fogantyúkat mozgattak, miközben rekedt hangon vezényeltek önmaguknak: „Fel. . . le . . . az istenit .. .!“ Csikorogtak az emelők, csattantak a bádogtartályok, dübörgött a motor. De Marcovaldo fáradtsága már olyan volt, hogy a külső zajok nem tudták zavarni, valami lágy anyagba burkolva értek el füléhez. Inkább a borzalmas, kibírhatatlan bűz tartotta ébren, a bomlás, az erjedés penetráns illata, és hiába akarta elképzelni egy rózsakert illatfelhőit, képzelőereje csődöt mondott. Tornaquinci, az éjjeliőr érezte, ahogy homlokát ellepi a verejték, amikor meglátta az ember árnyékát, aki négykézláb futott a virágágyak között, majd eltűnt. Először azt gondolta, hogy egy kutyáról van szó, ami a sintár hatáskörébe tartozik, azután hogy hallucinált, amiben viszont az idegorvos az illetékes. És úgy vélte legjobb, ha nem törődik az esettel. Marcovaldo időközben visszatért a pádhoz és egy csokor virágot tett az orrára, miután ismét lefeküdt. A virág ugyan nem tudta elnyomni a hulladék bűzét, de a föld és a fű nyers illata ismét megnyugtatta és elaludt. A nap fényes nyilai ébresztették. Hirtelen felült és alig tudta a szemét kinyitni, ruhájára nedves foltot rajzolt a távollabb öntöző kertész. A villamosok már csengetve, zakatolva robogtak az utcákon, robogókon siettek az emberek a gyárak felé, az üzletajtókat elzáró redőnyök csikorogva futottak a magasba. Marcovaldo ráncos arcc'al, bedagadt szemmel, megmerevült háttal és fájdalmasan sajgó derékkal sietett munkába Fordította: Péterfi A betegség hátterét — a hulladékgyűjtés belső rugóit, a kényszerképzet ösztönzőit máshol kell keresni. Ott, ahová nem világít be a röntgen, emit nem hallhatunk meg a sztetoszkóppal, amit nem jelezhet az encefalograf ... Huszonhárom évvel ezelőtt a „hétperhármas" egy sötét vagonban utazott a halál felé. Sokáig tartott az út. Mire a célhoz értek, társai közül már sokan megszabadultak a jövő borzalmaitól, és holtan feküdtek a vagon szennyes deszkáján. Huszonhárom évvel ezelőtt a „hétperhármas" villanyárammal telt drótkerítés mögé került, rongyokban didergett a végnélküli reggeli, hajnali sorakozókon, tűrte az éhség kínját és a korbács vércsíkot rajzoló csapásait. Huszonhárom évvel ezelőtt... Emlékszel, Olvasó? Emlékszel, Európa? Sok arca volt a halálnak, álruhába öltözött a vén komédiás — gázba, kötélbe, bombába, tűzbe, koponyákal roncsoló vasbotokba, nyaktilóba ... Emlékszel, Európa? Nagy úr volt a halál! Trónusra ültették és szolgái voltak ... mennyi szolgája volt... Mengelék és Eichmanok, Skorzenyk, Szálasik, Tisók... birodalmai voltak, ahol csak ő volt az úr, és dühödt mámorban ölt, gyilkolt Auschwitzban és Bergen Belsenben, Dachauban és Mathausenban . .. fürdött a vérben, élő testekből tépte ki a vonagló, véres szívet a horogkeresztes német halál! Emlékszel, Európa? A római Szent Péter bazilikában akkor is zúgott az orgona, a floridai tengerparton gyöngyözött a milliomos lányok kacagása, a Broadway csillogó neonjai alatt estélyi ruhás hölgyek és urak igyekeztek a bárok felé ... és Hilde Koch idomított farkaskutyája hatalmas ugrással vetette magát egy tántorgó, kopaszra nyírt aszszonyra ... Emlékszel, Európa? A „hétperhármas" is ott volt a halálra ítéltek között. A „hétperhármas" is látta a híres auschwitzi fürdő bejáratát. Sokszor látta, csak akkor még nem tudta, hogy férje és két gyermeke ott égett el a krematórium pokoli kemencéiben. Igen a „hétperhármas" előtt is kincs volt egy darab penészes kenyér, egy félig rothadt krumpli, a „hétperhármas" is mohó vággyal gondolt egy darabka fagyos marharépára, naponta találkozott az éhhalállal, a fagyhalállal, a korbács-halállal. Túlélte. Véletlen volt. Akik túlélték, máig sem tudják megmagyarázni, miért és hogyan, nem lehetett pontos tervet kidolgozni, nem volt logika, erkölcsi törvény, nem volt előre kiszámítható lehetőség, szikrányi remény, óvatos megfontolás . . , a halál volt a biztos ... az élet csupán véletlenség. Túlélte és élt tovább. Nem akart élni, nem örült az életnek, csak élt, mert az élet biológiai folya mat, mert a kín nem öl azonnal, mert az emberi szervezet felujul De valami megmaradt benne a félelem. Annyiszor és annyiféle halált látott, hogy már úgy érez te, a sokarcú rém örökké a nyomában marad, hogy a korbácsos kéz ott fenyeget a feje fölött, hogy a szabadság csak egy szép álom . félt. Húsz évig nem tudott megszabadulni a félelemtől, húsz évig riadt fel álmából minden éjjel. jaj, nem azt ordították, hogy sorakozó? . . húsz éven át, ha a városban sorakozó embereket látott a szelektálás képe villant fel emlékeiben Húsz even át siratta férje hamuvá vált szívét, gyermekei per nyévé lett szemét .. . húsz éven át. Aztán gyűjteni kezdte a hulladékot. Ennivalót rejtegetett, rémülten gyűjtögette kincseit, nem tudta élvezni az asztalon párolgó, ízletes ételeket, csak arra gondolt, mit rejthetne el, hogyha jönnek . . ha újra jönnek . .. A folyosókon és a kórtermekben csend van. Ebéd után a betegek pihennek. A „hétperhármas" lehunyt szemmel fekszik az ágyán, sápadt fehér homloka mögött feltámadt kísértetek járják a szörnyű táncot .. . és valahol a vérző Ázsiában ismét gyermektestek válnak hamuvá a gyűlölet pusztító mág lyáin . . a „hétperhármas,, nem tudja, hogy a halál ismét új álruhába öltözött! Péterfi Gyula
