Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-08 / 27. szám
J?a75fRT TAGSÁGI IGAZOLVÁNY NÉLKÜL Nem szeretném, ha kiírnák a nevemet. Nincs szégyenkeznivalóm, csak nem akarom, hogy felelősségre vonás féle vagy kéraezősködés legyen belőle. Ugyanis már nem vagyok párttag. Az voltam. 1948-ban léptem a pártba. Akkor már az asszonyok között dolgoztam. A Zivenát szerveztük. Kulturális műsorokkal, teadélutánokkal szórakoztattuk a lakosságot. Ez ma már kicsit semmitmondónak tűnik. Az is valami? — Gondolhatják a fiatalok. Pedig nem volt az olyan egyszerű ... Alig rendeződtek még a viszonyok. A Magyarországról Dél-Szlovákiába telepített szlovákok akkor költöztek az üresen hagyott házakba, s nem szívesen mutatták, hogy értenek magyarul. A helybeliek még szét sem szedték a nagy deszkaládákat, amikbe a holmijukat csomagolták, várva a parancsra, hogy a cseh határvidékre kell menniük. Még nem is nagyon tudták, mi történt 1948 februárjában. Csak látták, hogy maradhatnak Bizalmatlanság, gyűlölet... Én Tótkomlósról kerültem ide. Láttam az ellenséges pillantásokat, dehát mi mást várhattam volna? ök nem tudtak szlovákul, én tudtam magyarul. Miért ne beszéltem volna velük? A gyerek, a főzés, honnan jöttünk, hogyan és miért... Aztán amikor szóitam, hogy gyűlést tartunk az asszonyoknak, hát eljöttek. Szlovákul is, magyarul is elmondtam, amit kellett. Népdalok, vidám jelenetek hoztak össze bennünket. Kicseréltük a süteményrecepteket, kóstolót vittünk egymásnak a specialitásainkból. Aztán már könnyebb volt. Az asszonyok lassan megszokták egymást, a helybeliek nem tartottak idegennek bennünket és a szlovák asszonyok sem átallották magyarul köszönni Aztán jöttek a faluszépítési akciók, tojásfelvásárlás. Sokszor huszonötén, harmincon is jártuk a falut. Orosz nyelvtanfolyamot szerveztünk, szabnivarrni tanultunk. S a megalakult szövetkezet első ünnepi vacsorájához a nőbizottság kölcsönözte az evőeszközöket, tányérokat. Már nem hiányzott a megértés, a jószándék, és nekem éppen a helybeli idős kommunisták szóltak, hogy — közénk tartozol. Boldog voltam, hiszen már régen közéjük tartozónak éreztem magamat. Tele lelkesedéssel, lendülettel dolgoztunk. Gyűlésekre, iskolázásra jártam, a gyerekekkel, öregekkel törődtem, közben a házat, amibe beköltöztünk, is át kellett építenünk. Vigyáztam én nagyon az igazolványomra. Talán éppen ebből lett a baj. Mert a férfiaknak könnyebb. A zakójuk zsebe biztos hely az igazolványok számára. De hová tegye egy asszony, méghozzá falusi asszony, aki nem kézi táskával jár munkába, hanem bevásárlóval, mert útközben még sok mindent belerak. Mosóport, paprikát, olajat, folyékony tisztítószereket. Ilyen táskába igazán nem való az igazolvány. Otthon tettem tehát biztos helyre. A szekrény tetején lévő dobozba. Csakhogy — sajnos — a nagyon biztos helyekről az ember legtöbbször megfeledkezik. így történt velem is. Közben ugyanis sör került ennek a szobának a javítására is. Míg nem voltam otthon, a dobozt máshová tették. Mennyit kerestem az igazolványt! Végül aztán azt hittem, elvesztettem valahol. Mit mondjak az elvtársaknak? Ök mit mondanak majd nekem? — 1950-ben történt ez, csak két éve voltam párttag. Hány álmatlan éjszakán át gondolkoztam. Ilyen vigyázatlanságot ... valóban nem vagyok méltó arra, hogy párttag legyek?... Mérlegre tettem a viselkedésemet, munkámat, gondolataimat, érzéseimet. Mindent. Abba a másik serpenyőbe csak az az egyetlen egy tény, a gondatlanság került... A többi nem számít; ez az egy többet nyom a latban mindennél? De hiába volt minden vívódás, az elvtársaknak ragaszkodniuk kellett a szabályzathoz. Kellett?... Szóval töröltek a tagok névsorából... Nem szoktam sírni, de akkor... nagyon rossz volt. Dolgoztam tovább. Az asszonyok nehezen értették meg, hogy a nőbizottság szervezeti felépítése más, mint a Zivenáé volt. De elvállalták a brigádmunkát; a szövetkezetben éppúgy, mint a falu szépítésében. Nem mondom, egyszer az egyik elvtárs szólt — sajnos már meghalt — hogy megújíthatnánk a tagfelvételi kérvényemet, csak több helyre is el kellene mennem, s megmagyarázni, miért került erre sor. Akkor nem volt időm arra, hogy valahová is elmenjek, már nem emlékszem pontosan miért, talán az öregek — anyósomék — voltak betegek. Azóta ők is hallgatnak, én sem szóltam. Igyekszem úgy élni és dolgozni, mintha még meg lenne a könyvecském. örülök minden szép eredménynek és gondot okoz minden problémánk. örömmel töltöttek el a XIII. kongresszus határozatai. Jó, hogy a nőbizottságok hatáskörének megszilárdítására is gondoltak. Azt hiszem, többet kellene foglalkoznunk az aszszonyok ideológiai nevelésével. Ez biztosan hatással lenne a fiatalok nevelésére is. Különösen sokat jelentene ez a falusi asszonyoknak. Most újra azon gondolkodom, nem kellene-e mégis szólnom. (Vagy ha ők szólnának?) Már majdnem beletörődtem abba, hogy pártigazolvány nélkül is lehet az ember kommunista. De nem elég titokban érezni; nyíltan, tudatosan is vállalnunk kell meggyőződésünket és fel kell zárkóznunk azoknak a soraiba, akik mindig az élen haladnak, akár harcról, akár építő munkáról van szó. Falun, egy asszonynak nem könnyű. Dé hiszen a kommunisták sohasem nézték, könnyű-e vagy nehéz a feladatuk. Hanem azt, kinek, mennyit segítenek vele. Talán újra megpróbálom Derkovits G. rajza SZERETNÉM ÉN IS MEGMONDANI Figyelemmel kísérem a lapjukban Indított ankétot. Nagyon szeretnék hozzászólni, csakhogy nehezemre esik az írás. Nincsenek nagy tapasztalataim a pártmunkában, csak 1948-ban léptem be a szervezetbe, de úgy érzem, nagyon sokat köszönhetek a pártnak. A háború alatt mentem férjhez. Rövidesen az esküvő után, férjemet behívták katonának. Nehéz szívvel búcsúztam — és szívem még nehezebb lett, amikor hiába vártam tőle levelet. Majd megérkezett a gyászkeretes jelentés: „Tudatjuk, hogy férje hőst halált halt...“ Éjszakákon és napokon át sirattam férjemet, kislányom apját, akt meg sem láthatta gyermekét. Nagyon nehezek voltak az első Idők. Egyedül álltam a csecsemővel, minden anyagi híján. Takarítani jártam, s közben otthon kellett hagynom picimet. Egyedül, felügyelet nélkül... Azután az elvtársak segítettek rajtam. Mint hadiözvegynek segélyt folyósítottak, főbb álláshoz juttattak — egy Iskolában lettem altiszt — máig Is ott dolgozom. Segítettek beteg gyermekemet elhelyezni a losonci süketnéma Intézetben. Ott részben megtanították beszélni. Kitanult varrónőnek és ma Is hasznos tagja társadalmunknak. Hideg fut át a hátamon, ha a háborúra, hadiözvegyekre, nyomorult gyermekekre gondolok. 3 hogy ez még egyszer ne forduljon elő, ennek egyetlen kezességét pártunkban és békepolittkánkban látom. A pártgyüléseken ismételten tapasztalom, hogy pártunk mily nagy gonddal foglalkozik napjaink legégetőbb kérdéseivel. Nálunk, a faluban Is van sok olyan jelenség, amelyet ki kellene és ki lehetne küszöbölni, elvtársi szóval meg lehetne oldani. Például a szövetkezetI Jól gazdálkodnak, s mégis évről évre kevesebb fiatal marad a falunkban. Szerintem a pártszervezetnek elemeznie kellene ezt a jelenséget és odahatni, hogy a szövetkezet jobban szem előtt tartsa a fiatalok megtartásának, megnyerésének ügyét. Csakhogy nálunk az utóbbi Időben valahogy gyengült az elvtársi összetartás. Az emberek mintha eltompultak volna egymás báját Iránt. Ahelyett, hogy közösen azon törnénk a fejünket, miként tegyük szebbé, jobbá életünket, gyakran Irigykedünk egymásra s akadályozzuk egymás munkáját. Ez bánt engem mostanában a legjobban, mert hisz oly szép lehetne az életünk. De hiszek pártunkban, abban, hogy a humánum eszmélt elterjeszti s életünkből eltűnik minden, ami gátol bennünket a haladás útján. Zsllpka Erzsébet Nagycsalomlja
