Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-21 / 3. szám
OS LAVA BLA2 KOVÁ: Y 3 AR 3 m fc>n V, (15. folytatás) Az asszony elpirult. — Mindjárt a gyerekszobába kiildlek, Jozef! Ilyen dolgok érdekelnek? Azonnal men] a nagyapa után, és beszélgess vele a méhekről. Nincs társasága. Egyedül van. És ne tömd tele magad a szendviccsel. Mondtam már, hogy a vendégeknek készült! Jozef rezignáltan engedelmeskedett. Nos, nagyapa, még tenyészti azokat a vacakokat? Az öreg arca fölragyogott: | — A méhecskék, JoZko, az az én örömöm. Amikor hordani kezdik a mézet, és a fülem körül zümmögnek. Jozef bólogatt, de tekintetével Andrejt és Vandát követte. A mindenit, gondolta magában, ha úgy egykét évvel idősebb lennék, nyomban lekapcsolnám a nőt. A férfiak a bort kóstolgatták. Két palack bazini, egy palack hazai rácséi bor, amit a szállító hozott ajándékba és egy demizson bodzabor állt a vendégek rendelkezésére, amit a doktor jószívűen kínálgatott. Többet ér ez, mint a legjobb orvosság. Kitűnő hatása van a légzőszervekre. Andrej kiitta a borát, melynek kellemetlen mellékíze volt, de az ópapák dicsérték. Csak az egyik mérgelődött: Ilyesmi sose volt azelőtt. Soha! A szállító-zenetanító az igazoltatások miatt méltatlankodott, a halk szavú, csokornyakkendős pedig a cseheket szidta. Paätinsky ijedten csillapította őket. Most egyszeriben boldog volt, hogy a főnökök nem jöttek el. Ki tudja, milyen baj származhatott volna belőle. Andrejt és Vandát az egyik sarokba invitálta, és egy bársonykötésű fényképalbumot nyitott föl nekik: — Ez itt édesapám és édesanyám. Kiváló emberek voltak. És itt vagyok én. Ugye, nem is hinné, kisasszony? ötven év alatt bizony megváltozik az ember, hahaha. Vanda az óráját nézte: — Nagyon jól érezzük magunkat, doktor úr, de mégis mennünk kell már. A gyerekek fölébredhetnének. — Gyerekeik vannak? — Nekem nincsenek, csak a húgomnak. A kétéves mumszban és az ötéves köszvényben fekszik. Én ápolom őket. — Kétéves gyereknek köszvénye van? Nem, dehogy. Az ötévesnek van köszvénye. Vírusos megbetegedés. — Hm. Ez manapság... de az orvostudomány ezt is megoldja. — Reméljük. Szívesen marasztalnám magukat. Nem, doktorom — szólt közbe Andrej. Köszönjük a szíves vendéglátást. A szalon zajos volt, a férfiak veszekedtek, az arcuk belevörösödött, a hölgyek szülésekről beszéltek. Bo- Zena, aki boldog volt, hogy nem kellett lefeküdnie, szundikált. A fiatal pár eltávozását senki se vette észre. Csak Jozef ugrott föl a nagyapa méhkirálynőről szóló előadásénak kellős közepén, és rohant fölsegíteni Vanda bundáját, — Jó éjszakát — motyogta, és elpirult. Vanda megajándékozta ragyogó mosolyai egyikével. Fülét az ajtóhoz szorította és hallotta, amint nevetve mennek le a lépcsőn. — A minden», ez aztán nő — jajdult föl. PaStinsky számba vette az ajándékokat. Kapott egy palack cinzanőt, egy meggylelkét, egy üveg borókapálinkát, egy pár papucsot, sálat, nyakkendőt, BoZenkától pedig egy hímzett zsebkendőt. Ezek fölött uralkodott, trónolt a jegesmedve. Megérintette, és a porcelán megdobogtatta a szívét. Hiába, a vállalat mégiscsak tudja, mit jelent ő ott: Mindenki gratulált neki. És bár nem is jöttek el, de tisztelik őt. Tisztelik. _ Az óvodának semmi köze sincs az úttörőkhöz, mégse tudják őket nélkülözni egy ünnepélyen se, és amikor a városi nemzeti bizottság elnöke köszönetét mondott az államnak, a brlgádosoknak és a jelenlevő szülőknek, egyszerre a harmadikosok egy kis csoportja rohant fel a pódiumra piros tulipánokkal. Az asztalnál hivatalos tényezők, az építkezés vezetője, az óvoda igazgatónője és négy funkcionárius ült. Ott ült Vanda is, akit a képviselő erőnek erejével maga mellé ültetett. Vanda mégiscsak kijárta a katlanokat. A fiúk szétosztották a virágcsokrokat, de véletlenül, vagy inkább szándékosan, hárman is körülfogták a Vöröst, ráerőszakolták a tulipánokat, a képviselő pedig nevetett. Pokolfajzatja. Már ezek a porontyok is a bűvkörébe kerültek — és a saját virágait is Vandának adta át. Majd, úgy, mint ahogy a múzeumokban szokás, papucsokat kaptak, és mentek, hogy megszemléljék a még be nem fejezett épületet. Sok volt a helyiség, levegő, napsugár, hóember és bohóc, meg asztalkák és kis székek a törpék részére. Vanda nagy elégtétellel ujjongva az egyik kiskocsihoz guggolt, melyben egy szőrös nyuszi feküdt. — Mindig szerettem volna, de sose kaptam. Mindjárt elcserélném a tervezőirodát az óvodával. A képviselő legszívesebben a traktort indította volna el, de erőt vett magán. — Maga szeret játszani, ugye? kérdezte. — Nagyon. — Sokáig megmarad még ez a játékos kedve? 1— Remélem. Az ideges szem szinte gyöngéden hunyorgatott Vandára: — Azt szokták mondani: Legyen végre eszed! Nőjön be a fejed lágyai De ha a nagykorúság az örömök végét jelenti, annak a képességnek a végét, hogy csodálkozni tudjon, akkor maradjon továbbra is gyermek. — Nem gondolja, hogy már komolyabb lehetnék? — Hisz maga komoly, csak nem tud róla. Az ilyen mondatok hatodikos gimnazista lányokat szoktak elbűvölni. De Vanda, mint aki jól szórakozott, fölállt és kéjjel nyomkodta a gumielefántot. — Tulajdonképpen haragudnom kellene magára. Állandóan erkölcsi leckéket ad, ez hálátlan feladat. A képviselő szórakozottá vált, bizonytalan kora és hosszú, sovány keze, amely a rosszul szabott konfekciós ruhából csüngött alá, még feltűnőbb lett. Szabály szerint untatnia kellett volna Vandát. Hisz untatta őt minden úgynevezett okos ember és komoly beszélgetés. Híres komolyságuk csak szappanbuborék volt. De a képviselő 10 elszórakoztatta. Igaza volt akkor, amikor azt mondta, hogy Vandáék generációja az életét adná egy aforizmáért. Minden aforizma volt. Vanda magatartása, a lakása, a szerelmei is. A szerelem gyűjtőfogalmába akaratlanul Andrejt is belefoglalta és ez a véget jelentette, bár ezt még nem mondta ki. Andrej mint aforizma. Kissé durva meghatározás. Ennek a csúnya férfinak, akinek nincs érzéke az elegancia Iránt és semmi iránt, ami ezzel összefügg, ennek a fáradt, hajlott gerincű férfinak, akinek mosoly helyett forradás van az arcán, untatnia kellene Vandát. Nos, az unalom helyett érdeklődést, szinte feszültséget keltett. Vanda imádta a talányokat, és a képviselőben volt valami, amire nem talált feleletet. Sok férfin kipróbált mosolyt vetett a képviselőre is. Mások ilyen mosolyra úgy olvadtak el, mint a fagyasztott paraj a lángon, elolvadt a pozíciójuk, a koruk és minden válaszfal, csak az maradt meg, amivel a világra jöttünk, és amivel a sírba megyünk: a puszta emberi test. Ez szórakoztatta Vandát. A képviselő nem ment bele az ilyen játékba. Nyugodtan viselte a forróságot, barátságosan hunyorgott, és most az egyszer Vanda sült föl. Valószínűleg különbség van a meddő tekintély és az őszinteség között. A szülők csoportjából hozzájuk csatlakozott egy asszony, megfogta a képviselő mindkét kezét, mintha francia négyest akarna vele táncolni, és lelkendezett: — Jaj, drága elvtársam, nem is tudja, mennyire örülök. És Vieruskám is! Már nem kell őt többé az egész városon át cipelnem. Mégiscsak megértük azt az óvodát. Nem is tudja, milyen hálás vagyok önnek és a kedves feleségének. A képviselő kiszabadította kezét, a biztonság kedvéért a zsebébe dugta, és mintha nem érezte volna hízelgőnek a szavakat, felvilágosította az asszonyt, hogy Vanda nem a felesége, nem is a menyasszonya, egyszerűen egy elvtársnő. És egyébként sincs semmi oka a hálálkodásra. Aztán fölszaladtak az első emeletre, az asszonyt hagyták, hadd áradozzon a konyháról, amely azt meg is érdemelte. Most a nagy hálóba értek, ahol a tarka színű nyugágyak bámulatosan eleveneknek látszottak, mintha már kócos feltalálóik aludnának rajtuk. Vanda megijedt, nehogy a képviselő megint a gyerekekről kezdjen beszélni. De őt csak az érdekelte, hogy jó-e a tömítés és a teraszajtó rendesen zár-e. — Tudja, mi nagyszerű magánál? — kérdezte Vanda. — Az, hogy nem udvarol nekem. Mert az szörnyű érzés. A férfi és a nő állandó harca fáraszt engem. A képviselő elnevette magát: — Ez a füllentése, Vanda, nagyon átlátszó. Az a harc a maga legkedvesebb szórakozása. A gumielefántok már nem magának való játékok. I — Igaza van — hümmögte Vanda. De akkor is jó olyasvalakit ismerni, akivel szemben nem kell állandóan harcra készen lennem. A képviselő leguggolva vizsgálta a csempéket, a réseket megrepedezett bőrű ujjával tapogatta, mindez inkább egy szerelőhöz illett volna, mint egy főkönyvelőhöz. — Elég önmegtagadásomba kerül, de igazán nem udvarolok magának. És nem is fogok. — Nem vagyok az esete? — Akárhogyan volt is, mégis rosszul esett a képviselő kijelentése. — Semmiféle nőnek nem fogok udvarolni. — Miért? — Egyszerűen nem vagyok elég egészséges a házaséletre. Vanda meg akarta kérdezni, hogy fizikailag-e vagy másképp, de eszébe jutott a múlt, ami mint egy égési seb, minden érintésre ■ fájdalmas. A hálóba egy látogató csoport jött be, s egy fiatal, jóképű nővér hívta őket a földszintre, egy kis süteményre. A Vöröst, mint valami mesterséges bolygót, kerülgette két jóhiszemű elvtárs. További beszélgetésre nem volt alkalom. A képviselőt az iskola energikus igazgatónője magával vitte, mert protekcióra volt szüksége a mindenható szerelőknél. A kis étteremben, a Hófehérkék, csizmás kandúrok és lökhajtásos repülőgépek között megindult a mulatság, amit mindnyájan kiérdemeltek. ök ketten többé nem jutottak egymás közelébe. Vandát amúgy is nyugtalanította az, amit olyan sajátosnak talált a képviselőben. Mindenáron tudni akarta, mi az, ami átsüt a mlndennapiság csiszolatlan burkán. Nyolc után ment haza a tavaszi városon át a szerelmesek között, kezében a hóvirággal, a rétek, meg az áradó vizek illatát a város szívébe hordó szél özönében. Az útkereszteződésnél elejtette a kis csokrot. Lehajolt érte, de a következő pillanatban már félre kellett ugrania a fékező teherautó elől. Atvillant rajta: Talán azért más, mert túlélte a saját halálát. Az ablakra a márciusi alkony vetett árnyat. A színe zsemlyesárga és zöld volt, s ez bosszantotta PaStinskyt. A naplementét emberemlékezet óta mindig vörösnek ismerte. Illenék, hogy most is vörös legyen. Először vette észre, hogy nem kell olyannak lennie, mint ahogy otthon a vitrin feletti képen megszokta. Az udvaron egy asszony szőnyeget porolt. Püff, püff. Az ütések visszaverődtek az aknából, és a visszhang az üres irodákban megismételte: Püff, püff. Paátínskynak az volt az érzése, hogy ő az a szőnyeg, és a kegyetlen ütések őt érik. Püff, püff. Minden egyes ütésnél megrázkődott, mintha pofon ütötték volna. Mindnyájan elmentek. Máskor ő is otthon volt régen s az asszony kérdezgette: Mi újság? Majd kiosztotta a levest a tányérokra. Ma nem tudott elmenni. Az épület szomszédos traktusában valamit ünnepeltek, ének és nevetés foszlányai hallatszottak át: . a dunna alól négy láb látszik... Annuska lelkem, ringass el engem ... PaStinsky nézte a zöld naplementét, és ez jelképezte előtte a világot, ahol semmi, még a nap sem megbízható. Kihajolt az ablakon. Püff, püff, kólintották fejbe az ütések. Mi lenne, ha most kiugranék? — villant át az agyán. Behunyta a szemét. Püff, püff, püff. Az orrát megcsapta a meleg vaníliás kifli illata. A földszinten cukrászmühely volt, az édes vanília szaga kellemesen hatott rá. Nyelt egyet. Gusztust kapott egy indiánerre meg egy tejszínhabos koporsóra. Egy koporsóra ... Mi lenne, ha most leugrana? Az egész város róla beszélne. Elképzelte az emberek részvétteljes arcát, meglepetésüket, saját összetört testét és főnökének a zavarát. Csak akkor lenne zavarban. Ojból maga előtt látta a délelőtti jelenetet Bobrík irodájában: — Értse meg, magamnak is Igen kellemetlen, tudom, hogy Idősebb ember, de ez a munkakör valószínűleg nem magának való. Többször is ellenőriztem, sajnos az osztályán csak rendetlenséget és káoszt találtam ... Verejtékcseppek ültek ki a homlokára. — Megérti, ugyebár, hogy ilyen körülmények között... Egy negyedévi időt adok, hogy más állás után nézhessen ... Kirúgták. Püff, püff. (Folytatjuk)
