Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-21 / 3. szám

Dr. М. К. Ideggyógyásznő, a pozsonyi

I. Halka egészségügyi Iskola tanárnőié Iegy kilencéves kislány édesanyja) válaszolt elsőként a legutóbbi számunkban felvetett kérdésünkre: Hivatás-e az anyaság?

Az anyaság érzete — mondta a szép szőke fiatal orvosnő — szerintem elsősorban ösztön, amely az élet folytatását biztosítja, akár a szerelem vagy a táplálkozás. Az állatban épp úgy megvan ez az ösztön, mint az emberben, csak az állat nem tudatosítja. En elképzelhetetlennek tartom, hogy technikailag fejlett századunkban a ma asszonyának csakis a természet adta funkciókat lehetne elsődleges hivatásul kijelölni. Hiszen már bebizonyosodott, hogy más téren is megállja a helyét, sőt olykor kifejezetten nélkülözhetetlen.

Természetesen két, esetleg három műszak naponta, különösen apró gyerekek mellett — sok egy nőnek, de a megoldást mégsem úgy képzelem, hogy a gyermekes asszonyok elöl elzárják a fejlődés lehetőségét. Inkább könnyíteni kell helyzetünkön: csökkentett munkaidő bevezetésével, kedvezőbb bevásárlási feltételek megteremtésével, a szolgáltatási hálózat kiszélesítésével (mosoda, jélkészáru). A túlterhelés természetesen kihat mind az otthoni, mind a hivatalbeli munkakörre. Ismerek például egy kedves, igyekvő fiatalasszonyt — önfeláldozó anya, példás dolgozó, akit egy alkalommal munkája után végzett bevásárló kőrútján, miközben a nehéz és megrakott táskákat cipelte, — egyre szorongatóbb hiányérzett gyötört. Mintha valami fontos dolgát elmulasztotta volna. Odahaza a gyerekágy előtt jutott eszébe, hogy a kisfiát elfelejtette hazavinni a bölcsődéből.

Természetes, hogy a fejlődés útját nem leheti megállítani. A dofrjozó aszszony emberi értékének lebecsülését látná ebben, jó lenne azonban olyan életfeltételeket teremteni, amelyek lehetővé tennék, hogy azok a nők, akik az anyaságon kívül nem éreznek más hivatásra rátermettséget, vagy nagyon ts vonzza őket a családi tűzhely, a gyermekekkel való foglalatoskodás, azok az asszonyok ne kényszerüljenek anyagi szükség miatt munkát vállalni. Ezáltal sok munkahely felszabadulna, a fiatalok és a férfimunkaerők számára. De rendeletekkel, törvényekkel visszaparancsolni az asszonyokat a háztartásba — helytelen lenne.

Meg kellene oldani, hogy a munkába

járó anyákat ne űzze, hajszolja az idő. Ne legyen szükség arra, hogy apró gyerekeiket — tekintet nélkül az időjárásra

— már a kora hajnali órákban kivegyék az ágyacskából. (Amitől nemcsak g gyermek szenved, hanem az anya is.)

... hogy esténként a gyereket ne vegye körül a napi hajszától kifáradt szülők ideges hangulata, vagy éppen ellenkezőleg, ne kívánják az egész napi elmaradt kedveskedésekért a gyereket mindenáron egyszerre kárpótolni.

Napközi otthonokban, bölcsődékben csakis szakmailag képzett munkaerőket kellene alkalmazni, nagyobb egészségügyi és higiéniai ellenőrzést bevezetni és főleg arról gondoskodni, hogy elég személy ügyeljen a gyerekekre.

Ha mindezt biztosítani tudnánk, akkor kevesebb lenne a mulasztás, teljes értékű munkaerők lennének, és egészséges idegzetű nemzedék nőne fel.

Tudom, hogy mindezek megvalósítása még idő kérdése, de addig is — én az orvos — nem nézem jó szemmel a gyermekes anyákat olyan beosztásban, amely az éjszakáikat ts igénybe veszi, vagy gyakran és hosszabb időre elszólítja őket otthonukból. Viszont feltétlen előnyt biztosítanék a nőknek bizonyos pályákon (gyermekorvos, pedagógiai, egészségügy).

Továbbá arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a gyereknevelés közös gond. Majdnem annyi hárul ebből a kötelességből az apára, mint az anyára. Ahol a szülők között harmonikus az együttélés, az emberi és házastársi kapcsolat, ott a gyermekek nem láthatják kárát az anya házon kívüli elfoglaltságának. Ilyesmi többnyire ott fordul elő, ahol rossz a családi élet. A dolgozó anya gyermeke helyes irányítás mellett feltétlenül nagyobb önállóságra tesz szert, kifejlődik benne a kötelességérzet és az együttérzés a szülőkkel.

Nem, a munkavállalás lényegében nem árthat a gyerekek fejlődésének, viszont a gyermeknevelés sem befolyásolhatja a munkateljesítményt. Ám a túlterhelés

— a rohanás, rendszertelenség, álmatlanság, idegeskedés — árt a családi életnek, mindennek. A háztartás szerintem — semmiesetre sem töltheti ki teljesen egy művelődésre vágyó, gondolkodó mai asszony életét. Alacsonyrendűség érzetét váltaná ki és unalmat. Az pedig legalább olyan káros következményekkel járhat egy család életére mint a ... három műszak.

Mese a nagymamának.

Pár évvel ezelőtt, amikor Peti még egészen kisfiú volt, a nagymama minden este leült az ágya szélére és mesét mondott.

Tündérekről, sárkányokról, csillagokról, boszorkányokról. Peti tágra nyílt szemmel hallgatta, gondolatban követte a nagymama meséit. Harcolt a sárkánnyal, fent járt a csillagokban, örült, ha a gonosz boszorkány póruljárt, — gondolatban százszor is elrepült csodálatos Tündérországba. Mikor a nagymama ajkáról elfogyott a történet, Peti így kérlelte:

— Nagymama, mesélj még!

Múlt az idő. A napok egymás sarkába léptek, az évek hosszú kamasszá nyújtották Petit. Az

O. Brezina felvétele

orra alól előbújó pelyhek arról tanúskodtak, hogy Petiből fiatalember lett. Gépésztechnikumban tanult, de minden érdekelte, minden, ami a technika vívmányaival összefüggött. A gép, az elektromosság, az űrhajózás, az elektronika.

Az idő múlása nagymamát mind jobban megtörte. Kicsi alakja még kisebb lett, arcának ráncait mind mélyebbre gyűrte az idő. Léptei bizonytalanná váltak s este mind hamarább kívánkozott ágyba, pihenni. Csak fiatalosan csillogó, szürke szeme maradt a régi. Tekintete villámgyorsan úgy repdesett ide-oda, mint kalitkába zárt fogoly madárka. A nagymamát minden érdekelte. Kérdezgetett, mint a kicsi gyermek. A család tagjai sokszor türelmetlenül válaszolgattak a sok kérdésre, terhes volt számukra. Csak Peti értette meg nagymamát.

Esténként odaült az ágyához és mesélt... Gépekről, villamosságról, csodálatos űrhajókról, elektromos gépekről. Nagymama tágra nyílt szemmel hallgatta.

Gondolatban elkalandozott Petivel a technika birodalmába, rohantak együtt szélsebesen. Olyan jó volt ez, elfelejtette, hogy már öreg, s hogy fájós lábával még a sarki üzletbe is nehezen csoszog le. Újra fiatal volt teste-lelke, szemét lázas izgalommal kapcsolta Peti lelkes szemébe s szomjasan leste ajkáról a szavakat. Mikor Peti ajkáról elfogyott a szó, így kérlelte:

— Petikém, mesélj még!

VILLANYINÉ F. KATALIN