Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-05-27 / 21. szám

AMIKOR A KOMLÓRA RÁSZÁLL A HARMAT..

eltörik.

£1 bizony. Az ember szíve is összetörhet, ha könny áztatja. Herencsár Anna szíve egész maradt és egészséges és legalább annyi szeretet van benne, amennyi fájdalom volt valaha.

A májusi déli napsugár merőlegesen tűz a Vranany-i Állami Gazdaság termőföldjére és asszonynépből összeállított kis csoportra Sok éve süt így rájuk a nap, reggeltől estig, de ha eső vagy köd szitál, a munka akkor is tovább folyik. Íratlan paragrafusok értelmében dolgoznak. Maguk szabják meg a munkaidejüket, szem előtt tartva a termelés magasabb szintre való emelését, amit szükségszerűségnek tekintenek.

— Szombatig végzünk a komlóval, — mondja Herencsár Anna — azután a cukorrépához fogunk, mert mindennek megvan a maga ideje, éppen ú<”'

Herencsár Anna ás csoportja a hajnali mezőn a napi munka megszervezése közben.

mint ahogy a csecsemőt pelenkába rakjuk, amíg meg nem tanul járni. — Közben fiatalosan hajlik a dereka, mert a sornak meg kell lennie. A komlótövek szaporodnak, 8-szor 60 tövet ültet el egy asszony naponta s még csak rájuk sem száll az est, mire elvégzik, mert otthon is vár a munka. Kit ez, kit az. Herencsárné Mia leánya is hajlong, mosolyog, б a legfiatalabb az asszonyok között. De ugyanúgy hajlong a legidősebb is, a 67 éves Rozália Seidlová és a 66 éves Ruiena Hermanová, mert épp úgy kiveszik részüket a munkából, mint a többiek. Már megszokták. Tizenhét éve hajolnak a föld felé, ahol bölcsőjük ringott s amely majd egyszer örök álomra fogadja őket.

Csak egy asszonynak kelnek sokszor útra a gondolatai, hogy nyugtalanul csapongva leszálljanak Mátyus-föld bokraira s hallgassák, mit beszél a Duna és a Vág, amint egymásba torkollnak. A szél tűsarkú cipőként kopog át a szívén és azt mondja: — Gyere haza, Anna asszony, ez a legszebb föld a világon, itt születtél ... S akkor Anna asszony a köténye sarkát a szeme elé emeli, mert ... Eltörik a komló, ha rászáll a harmat. . . Megrezzennek a hűséges asszonyszívek körülötte s nem is ajkuk, inkább nefelejcskék szemük beszél. Tizenketten szólnak. — Ne sírjál Anna, itt vagyunk mi neked, a testvéreid vagyunk. Menjél csak most haza. Emeld föl a kötényed csücskét, mert eltörik a komló . . . Mi megcsináljuk a soraidat, menj csak haza szépen, messzi útról jött vendéged a nyelveden beszél.

És elindulunk Herencsár Anna háza felé, Soha nem főzött még ilyen finom feketét senki, mint ez a magyar asszony Vraüanyban, a mélníki járás apró, gyönyörű, tiszta falucskájában, messze, Prága városán túl, ott ahol a Labe és a Vltava úgy folynak egybe, mint idehaza a Duna és a Vág.

A délutáni napsugaras csöndbe egy élet vallomásai gyűrődnek,

— Ma, 1966 május 3-án húsz éve, hogy otthagytuk szülőfalunkat, Peredet (Teäedikovot). A sorsunk üldözött. 1941-ben berukkolt az első férjem. Három gyermekkel hagyott itt. Nekem nem volt állásom. 1943-ban halálhírét hozta a posta. Éjt nappallá tettem. A jómódú gazdák szennyesét mostam. Nem

volt elég. Éheztünk. Ráadásul azt is megtudtam, hogy férjem él. Egy közeleső faluban élte mézesheteit új asszonyával. Amikor ráakadtam, követelte, hogy elváljunk. Nem sokat vesztettem vele, könnyelmű, csélcsap ember volt, sok káros szenvedéllyel. Abban az időben ismertem meg mostani férjemet. Sajnos, a hazai föld nem adott kenyeret. Elindultunk az ismeretlen felé. Egyetlen vagyonunk az a ruha volt, amely testünket takarta. Csak alkalmi munkáink akadtak nagygazdák birtokán, amíg a Vraiíany-i állami gazdaság meg nem alakult. Aztán fejőket kerestek az istállóba. Sose fejtem életemben. Jelentkeztem. Kétségbeesetten hazudtam, hogy jól fejek. Aztán még kétségbeesettebben húztam, nyúztam a tehenek tőgyét és lassan megtanultam fejni. Azután később — tíz literrel fejtem többet, mint a többiek. Még tizenhét évig fejtem a férjemmel egyetemben. Több ízben kitüntettek mindkettőnket. Ma megvan mindenünk.

Végigmegyek a háromszobás, szépen berendezett nagy házon, nagy a konyha, az előszoba is. Most szerelik a fürdőszobát.

— Hosszú út vezetett idáig. Leégtünk egy párszor. Amikor Józsi fiúnk pár hónapos volt és beteg, holt fáradtan elaludtam mellette. Gyertyát gyújtottam, amely csonkig égett az éjjeliszekrényen és elégett a mellette levő hatvanezer koronánk, kiszemelt házunk ára. Akkor közel álltam az öngyilkossághoz, de a férjem megesküdött, hogy hajnalban bevitte a bankba. Ő mentett meg. Különben is porrá égtünk volna, ha ő nem ébred fel a másik szobában.

Elnézem Herencsár Anna jól megtermett emberét, aki vállalta három gyermekét és aki nem csapta agyon asszonyát az elégett pénz miatt.

— Milyen volt a mostohájuk? — kérdem a huszonnyolc éves legényembert, Pityut.

— Édes volt. Soha nem vert meg. Soha meg nem szidott. Soha nem veszekedett a húsz év alatt. S ha most este fáradtan hazatérek a munkából, hogy sört hozzak, kiveszi a kezemből a kancsót: — Hagyjad csak fiam, majd elmegyek én.

Herencsár Józseftől, az édes mostohától kérdezem:

Megszoktak?

— Soha nem fogunk megszokni. Hazagondolunk

mindig.

Dehát akkor minek a ház?

— Itt hagyjuk. Ha Pityu megnősül, majd beléköltözik. De mi, a két vándormadár, hazaszállunk öregségünkre.

Estefelé a nap vörösen bukik bele a Moldvába. Drezdai hajókat vontat a víz, amelyeknek nagy sima tükrében hatalmas, öreg szomorúfüzek és tölgyek nézegetik magukat.

— Jó itt, szép itt. Szép a falu is, mégis . . . Nem

Herencsár Anna ás férje:

— Ebédszünetben egy fekete mellett bepillantunk a lapba.

Foto: Dr. L. Béllna

lehet ezt olyan könnyen elmondani — sóhajt. — Húz az otthoni föld, most húsz év után is. Pedig itt szebb a vidék. Az emberek is rendesek. A lányunk férje cseh nemzetiségű, nagyon jó ember. De mi Annával meghalni mégis hazamegyünk. — Pereg a sző. Űjságpapír zizzen. Anna asszony nagy elfoglaltsága mellett is gyakran beszámolót ír a „Nővé Mélnicko“ című folyóiratba. Két éven át levelezői tanfolyamot látogatott. A „Nő" az első számtól fogva jár neki. — A lap legújabb számát a fejem alatt tartom és este az ágyban, fáradtan is átolvasom minden cikkét — mondja Anna asszony. — A húszéves jubileum alkalmából töltjük poharainkba Mélnik „Ludmilá“-ját. Koccintunk.

— Most egy héten át nagyon-nagyon szomorú leszek ha elmegy, mert mi vagyunk az egyetlen magyar család a faluban és sokáig nem hallok újból magyar szót.- Mi -fl ' V .s' L,

Wmm

i/i

A száz tornyú virágos Prágában ezekben a napokban hangzanak el a huszonegyedik Prágai Tavasz utolsó akkordjai. A prágai nemzetközi zenei fesztivált hagyományosan mindig Smetana „Hazám" című művével nyitják meg. Idén, május tizenkettedikén a Szlovák Filharmónia adta elő Ladislav Slovák vezénylésével Smetana halhatatlan művét.

Az idei műsort a huszadik század ma már nem élő klasszikusainak műveiből állították össze. Bemutatásra kerültek Bartók, Prokofjev, Janácek, Martinű, Hindemith, Schönberg, Bern és Webern alkotásai. Ez nem jelenti azt, hogy a műsoron nem szerepeltek a zeneirodalom olyan óriásai, mint Beethoven, Csajkovszkij, Brahms, Mozart, Haydn.

A hangversenyek a Smetana-teremben, a Művészek Házában, a Szent Miklós templomban, a Szent Vitus katedrálisban, a Bertramka és a Ledebur teraszok költői környezetében hangzottak el.

A Prágai Tavasz rendezőbizottsága tavaly pályázatot hirdetett. A pályázatnak az volt a feltétele, hogy a győztes műveket csak a fesztiválon szabad bemutatni. A versenyben neves külföldi művészek is részt vettek. így került bemutatásra „A zene Prágához" című kompozíció, melynek D. Milhaud a szerzője; egyúttal ő vezényelte is. Boris Tiscsenko a „Concerto grosso"-t Rosztropovicsnak, a leningrádi gordonka művésznek szánta. De amikor megtudta, hogy müve díjat nyert a pá-О

■o

D D

E

<D

Dl

<D

ÍS

Щ§| í .'%),Ш i

Arany sugárzásban, igkék ragyogásában, tavaszi lázban dobban a város kőszíve ...

Az emberek a város vére, az utcák az erek. Beledalolják, belezsongják a kőtestbe az életet . . . Érzem a város érverését és az utcákon, mint virágtarka gondolatok: autó, villamos suhan át . . . Érzem a hőszív dobbanását. . . Bennem dalolnak az utcaerek és zöld mosollyal csókolnak szemembe, szívembe a parkok, virágok és a terek . . .

Egy kassai új városnegyedben járunk és egy munkásszállót keresünk . . . Kissé korán van még, amikor megállunk egy szép nevű épület előtt.

A gondnoknő irodájába megyünk be először, tőle akarunk tanácsot kérni, kit is látogassunk meg a sok száz munkás közül. És nem is bánjuk meg, mert sok érdekes dolgot tudtunk meg tőle.

— Mióta felépült a Vasmű, rengeteg ember özönlött ide a köztársaság minden részéből . . . Sok olyan is, akinek a házassága nem sikerült és felejteni jött ide .. .

De hát mi saját fülünkkel akarunk meggyőződni minderről és nekiindulunk az emeleteknek. A felső emelet egyik ablakából látjuk csak meg igazán, hogy még mindig milyen hatalmas arányú építkezés folyik itt.

S azután bekopogunk egy ajtón.

György 1939-ben született és hatvankettőtől dolgozik a Vasműben. Mint raktáros kezdte, most az asztalosműhelybe'n mester, 2 200 koronát keres ...

A fiatalember éppen haza készül a szüleihez és bocsánatot kér, hogy beszélgetés közben borotválkozik és átöltözik.

Nőtlen? — kérdezzük tőle