Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-04-08 / 14. szám
Párizs utcáinak szimfóniája ebben az órában érte el tetőfokát, mindenki az utcán volt, s az esti szünetet megelőző utolsó taktusok erőteljes fortissimókban robbantak ki. — Nem vacsorázna velem, Olga? Olga megszorította Szergej karját: — Nagyon kedves magától Szergej, de most nem ... Talán azonnal lefekszem ... Archibaldnak is kell telefonálnom, biztosan nyugtalankodik miattam. Az ernyők fekete gombái akadályozták a jövésmenést, a járókelők egymásnak ütköztek, lökdösődtek . j. A háztetőről vég nélküli szüneteket tartva nehéz vlzcseppek hullottak, s igyekeztek becsusszannl az emberek nyakába... A rakparton, az Institut közelében váratlanul elnéptelenedett az utca, az egész járda az övék volt. összehúzódva az ernyő oltalmában, gondolataikba mélyedve mentek tovább. — Olga, miért nem lép be a pártba? • Azt maga jól tudja. — Ismerem a valamikori okait. Ha még mindig ugyanazok, akkor ma már nem állják meg a helyüket. — Megváltozott talán valami? — Sohasem voltak helytállók. Olga nem válaszolt. Szergej megint elkezdte: — Soha. Maga mindig csak a saját érzelmeit tartja szem előtt és nem a valóságot. Szükségünk van magára, a tudására, az egészséges ítélőképességére. Maga nagyszerű munkaerő. — Az apám lánya vagyok. — Az apjának ehhez semmi köze. Magáról van szó, és csakis magáról. Olga, amikor a pártiskolán voltam, gyakran gondoltam arra: Ha Olga most itt lenne, hogy segítsen nekem. Mi történt magával? Olga nem kívánt felelni, megerőltető volt most valami másra gondolnia, de Szergej állhatatosan megismételte a kérdést... — Elvesztettem a hitemet — mondta föjtottan. És a meggyőződés hit nélkül nagyon paplrlzű. Kegyvesztett lettem. Ilyen körülmények között miért kellene vállalnom a vértanúságot? Nekem arra sem lenne jogom, hogy kételkedjem, hogy tévedjek, hogy gyönge legyek vagy fáradt... Mindenki mindjárt azt mondaná: Volt kitől örökölnie. Talán már maga is így gondolkodik... ha ma nem, hát holnap. Szergej vizsgálódva nézett magába. Nem, Olga tévedett. Sőt akárki lett volna is, aki bizalmasan bevallotta volna neki a világ folyása iránt érzett közönyét, elítélte volna, csak éppen Olgát nem. Nem válaszolt, várta mit mond még. — Képzelje el — folytatta Olga — hogy azt mondanám a pártgyűlésen: Az én két hazám... Vajon mi történne? Szergej még mindig hallgatott. Még mielőtt elmondta volna a maga érveit, inkább megvárta Olga érvelését, de ő soha sem sietett, és soha sem volt túlságosan beszédes. Olga kis hallgatás után folytatta: — Egy dél-amerikai asszony, aki sokat dolgozik a francia nőszövetségben, mondta nekem egyszer — mert úgy vélte, hogy körülbelül egyforma a helyzetünk: „Nem akarok túlságosan belemélyedni a francia nőszövetség dolgaiba, mert egy szép napon megtörténhetik, hogy hazám érdekei összeütközésbe kerülnek Franciaország érdekeivel...“ Én azt mondtam erre: „Asszonyom, ez velem nem történhet meg.“ Nem tudom megértette-e. Nem volt kedvem megmagyarázni: „Asszonyom, én kommunista vagyok ... világ proletárjai egyesüljetek!“ Ez nagyon egyszerű lett volna, de ugyanakkor túlságosan bonyolult is. Szergej megnyugvással fedezte fel Olga hangjában azt a kicsit száraz és vontatott színezetet, amelyet jól ismert — egy lélektelen test életjele volt. Még annyit mondott: — Ez már régen volt. Ma a gyanakvások korát éljük. Ezt már mondtam. Igen, erről már beszéltem. De még ma is ezt mondom. Az államok gyanakszanak egymásra, az emberek gyanakszanak egymásra. Mi... mi bíztunk ... Dehát az embert mindig csak azok tudják becsapni, akikben megbízik. Elhallgatott, és Szergej megértette, hogy ezután már nem következik semmi. Ez volt a kedvező pillanat, hogy kipakoljon -az érveivel. De hirtelen észrevette, hogy Olgának már nincs kedve vitázni... A meggyőzés hatóereje egyszeriben illuzórikusnak tűnt fel előtte. Nem, nem fogja most Olgát szép szavakkal traktálnl. Végső fokon Olga győzte meg őt. — Szegénykém, hiszen egészen átázott... Ez volt minden, amit mondott. Olga még egyszer megszorította Szergej karját. Bizalom... jó dolog a bizalom... És szótlanul bandukoltak az esőben a Terminus felé Fordította: Láng Éva Casanova UTOLSÓ RÓZSÁJA > Krska rendező filmje nyomán feldolgozta: Kovács Antal Fényképezte: Alena Cervená 5. Szöktetés . . . ' Nagysád, ha unatkozik, meghívhatom Teplicébe. Ha , nem tévedek, oda készültek — kezdte a beszélgetést röviddel ezelőtt Casanova. Valéria beült a szánkóba, Casanova felszállt a bakra, a szánkó repült a csillogó a havon, Casanova csodaszép olasz dalokat énekelt, közelhajolt, és sok elmondott bókja már udvarlásnak is szá) míthatott. Valéria azon vette észre magát, hogy Teplice helyett ismeretlen helyre szöktette őt Casanova: — Oda, ahol senki sem talál meg bennünket, a kitűnő melegvízforráshoz . . . Most a falusi kocsma kandallójának pattogó tüzénél melegítik kezüket. Casanova forró puncsot tölt a poharakba és egyiket Valériának nyújtotta: „Pronto . . .“ — Az ön újabb, mesterien végzett szöktetésére — , koccint Valéria. Azt beszélik, hogy szinte tudományos alapossággal ismeri a nőket, igaz? — Ez a foglalkozásom. A tömeg meglepetésekre vár. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az ember egybeköti a tudományt a sarlatánsággal: — fgy elárulni a „gyártási titkot“. . . Ezek után mik az ön szándékai velem? — Nehéz volt bármikor is az ilyen kérdésre feleletet adnom. Az életem szerencsejáték volt. Sajnos, vagy hál’isten.. — Üjra tolt Valéria poharába. — Casanova úr, ne merje állítani, hogy ön valaha is úgy akarta, hogy a nő ne igyon! Örülök, hogy nem úgy szórakozik velem, mint egy apácanövendékkel. (26) V v v Két dörrenés, aztán az erdő csendjét csak a felriasztott varjak károgása zavarta. — Volt, nincs róka! Ügyis csak azért jöttem el vadászni, hogy Valériának módja legyen odahaza behálózni Casanovát. Mehetünk haza. Mikor Ferenc látja nagybácsija semmit sem értő arcát, még hozzáteszi: — Elhatározta, hogy ráncba szedi a könyvtárost. — Mi ütött belé? — ön nem vette észre, hogy tegnap az életmúvész Valéria arcába dobta a kesztyűt? — Nem . .. ! Én csak azt láttam, hogy felemelte a zsebkendőt... — jegyezte meg csípősen Waldstejn Ferenchez fordulva, aki ebben a pillanatban megcsúszott. „Segítség!“ — kiáltotta. Végigcsúszoft a meredek folyóparton és nagy csobbanással a patakba zuhant. (27) „Luna, luna, bellissima . . . il mondo . . . amore, amore mio...“ dúdolja Casanova saját gitárkíséretével. Valéria az alkohol mámorában néhány tánclépést tesz és közben provokálja Casanovát: „ön költő, író, zenész, énekes, jól bánik a karddal. Tud táncolni is ... ? (28) — Felkérhetem? — Énekelni fogunk a tánchoz? — És ha csoda történik? Önért minden bizonnyal történik csoda — és közben arra gondol, hogy a zenészek, akikkel megegyezett, pontosan az utasításai szerint kezdjék el a menüettet. Meghajol, — negyven év előtti eleganciával — és a zene lágy dallama árad szét a helyiségben. Valéria csodálkozva keresi a zenészeket, mivel senkit sem lát a helyiségben, mintegy varázslatban, Casanova karjai közt lejti a táncot. — Lehet, hogy álmodom! A bortól, vagy zenétől? — Ne kérdezzük — súgja Valéria fülébe. — Mindig ilyen kitűnően táncolt? — Mindig megálltam a helyem. Egyszer a tükörteremben . . . — Hallgasson... — kéri Valéria lehunyt szemmel és képzeletében már ott táncolnak a tükrök között, ketten Casanovával. . . (29) — Hapci — kergette el valaki tüsszentésével az álomképet. Casanova és Valéria a hang felé fordul, a zene elhallgat és az ajtóban ott áll Waldstejn gróf és Ferenc. — Hogy kerül ide? — És ön Ferenc? — de már Casanova ülteti is le, közel a tűzhöz. — Casanova úr, igaza volt. A bor mégis jobb mint a víz! — mondja Ferenc, miközben csizmájából kiönti a vizet és újabb tüsszentéssel nyugtázza. — Nem rontottam el? — kérdezi Valériától, hogy senki más ne hallja. — Ellenkezőleg, megmentett. Majd belehaltam az unalomba! Tulajdonképpen mit is képzel Casanova. Tudja hogy le akart itatni? — Szóval minden a terv szerint megy — és Ferenc megnyugodva a bundába takaródzik, majd hazaindulnak.. . (30) Waldstejn elé párolgó ételeket rak a szemrevaló kocsmárosné. — Nem kóstolja meg? — szól Casanovához, aki egymás után üríti a borospoharakat. — Köszönöm, kitűnő ebédem volt... a hölgy meghívott. De egy keveset csak bír? — No, hogy meg ne sértsem ... — és teleszedi a tányérját a párolgó pirosra sült hurkákkal. Mielőtt hozzákezdene az evéshez, megjegyzi: Apropos, az az érzésem, hogy a hölgy elfelejtett fizetni, és zenészeket is hívott... — Azt akarja, hogy elhigyjem? — Örülnék neki. Különben előlegért kellene folyamodnom. (31) Következik: Különös látogatók. 37 27 26 28 29 30
