Nő, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-07 / 1. szám
JAROSLAVA В L A 2 KO VÁ : mim (13. folytatás) Hozzárobogott, de addigra Vanda már felkászálódott, és az arcára tapadt hó közül csillogott a szeme. — Hát ez mi volt? — Gyere, fölmegyünk erre a dombocskára. — Szó sincs róla! És újból száguldás lefelé, a vörös haj leng a fák között, süvölt a jeges sípálya, zuhanás, amely másnak már a lelkét rázta volna ki. — Ide figyelj, hagyj föl a virtuskodással. Bebizonyítottad, hogy vakmerő vagy, és most gyere szépen utánam! Csodálkozva nézett Andrejra, mintha azt akarná mondani: te nem érted, hogy ez az én életformám? Fölcsatolta hóba fúródott sítalpát, és eltűnt a műlesikló pályán, ő, aki még a kristiániát sem tudta. Andre] már bosszankodni kezdett. Lent meg is mondta: — Ha a nyakadat akarod kitörni, légy szíves és halaszd el. pár nappal. A számlát előre kifizettük. A lány elmosolyodott. — Látom, hogy kezdesz érteni engem. Ésszerű érvek előtt meghajlok. — Majd gyerekesen folytatta: — Azt hiszed, hogy nem bírok a sível? A lenti kanyarnál már rájöttem, hogyan kell fékezni. Az erdei kocsiúton mentek, az üt szélén a hóból boróka-bokrok vége látszott ki. Az égbolt kék volt, a hegy tetején szán csilingelt, a bakon bundás apó ült. A lovakból gőzölgött a pára és a nyers állati szag. Tökéletes idill. Vanda és Andre] felmásztak a hegyoldalra, hogy a szán megelőzhesse őket. Sítalpaik elmerültek a szűzi hóban, Vanda ismét legrőzsásabb hangulatában volt. — Tudod, hogyan érzem magamat? — kiabálta. — Mintha mi lennénk az első emberek. — Hiszen azok is vagyunk. Minden egészen először van. A hófúvásokból egyszerre előtűnt a falu, de ők továbbra is az erdőn keresztül vezető ösvényen folytatták útjukat, mely tele volt mókus- és nyúllábnyomokkal. Vanda fenyőtobozt vágott az egyik fához, az odvas fa kongott, és úgy látszott, mintha ezen a világon ők ketten lennének csak élőlények. Aztán a hegy fölött egy tanya bukkant elő. A faházikók tetői mint valami gyászkendő, lehajlottak az ablakszemekig. Mögöttük ugar húzódott, ahol majd a nemzetközi szállodának kell felépülnie. Nekirugaszkodtak, és a sítalpak süvítettek. Elfogta őket az épltészláz. A hely gyönyörű volt, három völgyre nyílt a kilátás. Andrej elővette a jegyzetfüzetét, Vanda futkározott: — Az egész épületet magam előtt látom. A homlokzat keletre és délre néz majd és onnan a leggyönyörűbb a kilátás. Északon lesznek a garázsok egy összekötő úttal a főúthoz, amelyen jöttünk. Vanda elrugaszkodott, de a sítalpai összegabalyodtak, és ő belehuppant a hóba. Ülve maradt, és maga elé képzelte az épületet, amely könnyed, napos, viharral dacoló, elegáns és ötletes. A betonúton autók futottak és a magas fenyőnél álltak meg. Az idegenek a hegyeket és az építőművészetet csodálták. Kattogtak a fényképezőgépek, menj még egy kicsit jobbra, drágám! Még egyszer, mosolyogj! Kraszivoja! Beautiful! Schön! — Kelsz föl! — fenyegette meg Andrej, ős a látomás szertefoszlott. Leporolta a sínadrágját, s Andrej mellé állt: — Nem lesz pompás? De igen. Ingerült vagy. Az alapokat a morénagátban fogjuk lerakni. És gondoltál-e arra, hogy milyen magasan vagyunk? Ezerháromszáz méteres magasságban. — És ez mit jelent? — Nehézségeket. —■ Hiszen ez a pompás az egészben! Andre]...-»Nehézségeink lesznek a szállítással. Ráébredt gyermekes álmodozására, a hóban eltűnt Andiej nyomainak a köre. A nap lassan nyugat felé haladt, a beárnyékolt fennsíkot a teljes némaság vette birtokába. És mégis itt fog majd állni a szálloda! Az ő szállójuk! Jobban odanézett, és újból maga előtt látta az épületet a domború loggiákkal, üveggel és színes lapokkal, szobákkal, lakosztályokkal, szalonokkal és éttermekkel. A zenét is hallotta. Az emberek itt örülni fognak, megtalálják s el is vesztik majd egymást. Az ő gyönyörű szállójuk. Andrej jegyzeteket készített, a lány álmodozott. Az lrtványmajor néma volt, mintha senki se lakná. Keskeny cipők és szánok nyomától csúszós ösvényen mentek. A kutyák nem ugattak, és az ólakban is csend honolt. Még meleg lótrágyarakásokból se lehetett életre következtetni. Az erdő beárnyékolta a tanyát, a faházikók közelről még jobban özvegyasszonyokra hasonlítottak. Siettek, erősen alkonyodott. Csak a kanyaron túl, távol a többi viskótól találtak egy faházat, amely előtt árnyak mozogtak. Ebből a házból fény áradt ki és visító hangok is hallatszottak. — Talán lagzi van odabenn — mondta Vanda. — Gyerünk, nézzük meg. Az árokba szúrták sítalpaikat, s az asszonyok között befurakodtak a helyiségbe. A kunyhó ablakát kendővel takarták be, viaszgyertyák égtek a fülledtségben. A faragott asztalon egy férfi feküdt. Ünnepi gúnya volt rajta, nemigen illett rá, bizonyára nem sokat hordta. Rongybábu benyomását keltette, de a testhez egy látszólag élő fej tartozott, ráncokkal tele és jellegzetes vonásokkal, amin a halál se tudott változtatni. Nyugodtan feküdt, csak úgy, koporsó nélkül, mert az asztalosnak talán még nem volt ideje elkészíteni a koporsót, köröskörül feketébe öltözött sirató asszonyok álltak. Jajgattak, de nem túlozták el panaszukat. Mintha minden egyes sóhajukkal káros fájdalom szállna el, amelynek a testet el kell hagynia. Az egyik asszony aztán pénzdarabot csillogtatott meg barna ujjal között, felmutatta jobbra-balra, az ablak és az ajtó felé, és a halott feje fölött a levegőben keresztet vetett vele. Egy másik asszony kinyitotta a halott száját, és a pénzt a nyelve alá csúsztatta. A halott szája nyitva maradt, mintha valamit mondani akarna vagy nevetne. Allát felkötötték egy kendővel, és a tiszteletre méltó halott most komikusán festett, olyan volt, mint egy nénike a fogász várótermében. A jajgatás egy árnyalattal erősebb lett, az idősebbek mély hangja búgott, mint az orgona. Az irtványlakók sorba álltak, és egymás után a halotthoz mentek. Egyik a másik után, akár a prágai Orloj toronyórájában az apos12 tolok. Egyenként az asztalhoz járultak, az első asszony már a halott fejénél állt, a halottat szájon csókolta, a siratás hirtelen feljajdult, mint a fűrész. Andrej vissza akarta tartani Vandát. Látta sápadt, mozdulatlan arcát és réveteg tekintetét, amint fehér éji hal módjára úszott a fekete folyamban. Vanda lehajol, az asszonyok feljajdulnak, a lány szája megérinti a halott arcát. Gondolatai messze járhatnak, megáll Andrej mellett, aztán elhagyják a helyiséget. A jajgatás erősbödött. Senki se nézett utánuk, mintha a színes sínadrágok közülük valók lettek volna. Szó nélkül felcsatolták sítalpaikat, és elindultak a szürkéskék havon. A hold az erdő fölé emelkedett. Az erdő egyetlen fekete folt volt, a csendben csak a hő ropogott a sílécek alatt. A keríesztútnál Andrej kitört: — Mi jutott az eszedbe? Megőrültél? A lány macskaszeme rávillant: — Megrázó volt. Az ének. A halott... Még sose csókoltam meg halott embert. Ha semmi más nem történt volna, csupán ezért is érdemes volt eljönnöm ... — És még nagyobb hévvel folytatta: — Te nem érezted? Mintha évszázadok nyújtották volna ki karjukat értünk. Hát nem csodálatos? Andrej — szállodánk közelében. Mindez egy méternyire volt a mi — homokvárunktól. És méltóságteljes viselkedésük! Megfigyelted azokat az asszonyokat? Antik kórus volt. A mi benzinkutunk mellett. Szédületes. A huszadik században. A huszadik században! Ha obeliszket kellene terveznem, az alapzata csiszolatlan kőtömbből lenne, rajta nyersvas, aztán olyan fafaragások, mint abban a kunyhóban voltak, és egy vastraverz és fönt, tudod, mi lenne fönt? — Az égre mutatott. — A tetején a nylonhold lenne. Milyen csodálatos, ahogyan minden összekeveredik: anyag, erkölcs, nézetek, életforma. Egy földgolyón élünk ml is, az afrikai népek-is, akik nem ismerik még a vasekét, és az az ember is, aki elsőnek jut el a holdba. Andrej, Andrej! Szótlanul haladtak tovább. — Csak egyvalamit nem értettem: minek tették a pénzt a nyelve alá? — Hogy legyen a révre. Ez még pogány időkből való szokás. Vanda felujjongott. — Révre! Hát nem fantasztikus? Ha majd meghalok, tegyél egy érmet a nyelvem alá. — Neked? — Andrej fogai között morzsolta a szavakat: — Várnál is te révészre! Már látlak, amint a Léthé sötét vizébe ugrasz és átkallózol a túlsó partra. És Kharonról a baskerville-i kutya jutna az eszedbe. Vanda elnevette magát, nevetése visszaverődött a fákról, és beleveszett a hóba. —- Itt volna az ideje, hogy elváljunk, annyira ismersz már. A lány elrugaszkodott, és előrehajlott testtel siklott lefelé. Andrej a kék alak után nézett. Vanda! — kiáltotta. — Vandal Az erdő ellenségesen ontotta magából a sötétséget. Utánairamodott. Vanda már rájött, honnan ered a nyugtalansága. Andrej kellemes volt, az együttlét percei bensőségesek és viharosak voltak, viszonyuk logikusan fejlődött tovább. Minden úgy ment, ahogy várta. Elképzelései szerint történt minden, sehol sem érte meglepetés. Vanda szerette a váratlan fordulatokat. Szüksége volt rá, mint a sóra. örült jelenetek után vágyódott, mikor azonnal és sablonmentesen kellene cselekedni. A különlegességek érdekelték, szokatlan tulajdonságokkal rendelkező emberek és a magánélet titkai. Egyszer azt mondta neki Andrej: — Fogadni mernék, hogy gyermekkorodban a kulcslyukon át kukucskáltál! — Andrej nem gondolt arra, hogy a lánynak ez a hajlama máig sem szűnt meg, csak átalakult valamiféle tartós, lázas szomjúsággá. Vanda bosszankodva vette észre, hogy Andre] szerelmi fellángolása egyre szolidabbá válik, megfigyelte, mennyire aggódik miatta, és hogy kerüli a bolondozásokat. Szemrehányást tett a lánynak: — Ne légy annyira keményfejű! Légy gyengébb és lágyabb, hogy megvédhessetek. A férfiak szeretnek küzdeni, de nehezen viselik el a vereséget. Engem nem érdekel, mit szeretnek a férfiak. Engem az érdekel, mit szeretek én! Bebugyolálva, rosszkedvűen feküdt az ágyban, kint sütött a nap, és neki láza volt. Közismerten erős egészsége mégse bírta ki a havon való ücsőrgést és az éjszakai mezítlábas elmélkedéseket. — Kis önző vagy. — Azért, mert nem alkalmazkodom egy másik önző emberhez? Hagyj engem úgy élni, ahogy nekem tetszik! Hiszen semmiben sem korlátozlak. Ha nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor kivetkőznél a valódból. — Hülyeség. — Vandát untatták ezek a okoskodások. Sőt, Andrej állandó jelenléte is untatta. — Beszélgessünk inkább a szállodánkról mondta. Andrej a padlóra ült, hátát az ágynak támasztotta és rajzolni kezdett. A lány tekintete követte kezének biztos és rutinos mozdulatait. Ezek a percek kivívták Vanda csodálatát. Andrej megfeledkezett Vandáról, egyik oldal a másik után telt meg vázlataival. Vanda alátámasztotta a fejét, és Andrej légvárait nézte, melyeken visszaverődött fénysugarak úsztak. Azt képzelte, hogy hajón van, és lázát trópikus malária okozza. Andrej fölállt: — Idevágó irodalomra volna szükségem. Egészen nyílt terepen épül fel. — Sóhajtott, ős a lánynak a párnán élesen kirajzolódott profilját nézte. — Vanda. Vanda haja a nap sugaraiban fürdőit és sötétvöröses fényben csillogott. Vanda, emlékszel még, hogyan fogadtak itt bennünket? — Az öreg „poznarii püspökre“? — Akkor mondtam neki valamit, amit komolyan is gondoltam. Tudod, mit? — Hogy nem vagyunk gyerekek. — Nem. Hogy januárban megesküszünk. — Ez megállapítás vagy parancs akar lenni? — Ez alázatos leánykérés. Az ajkához emelte a lány erős, kis tenyerét. Vanda elmosolyodott: — Visszaélsz a betegségemmel. — Hogyhogy? — Tudod, hogy kimerült és gyönge vagyok, és úgy könnyebben győzhetsz le. Nem akarsz hozzám jönni? Az igazat megvallva — fölemelkedett, és zöld szemével szúró pillantást vetett rá —, egyáltalán nincs szándékomban férjhez menni. Andrej vállat vont. — Várj csak, ne vedd úgy ... Egyszóval, Andrej, én nem szeretem a végleges megoldásokat... Andrej szárazon felelte: — Ezt az ajánlatomat bármikor elfogadhatod. — Ilyenekkel kell elrontanunk a szabadságunkat? — Kérlek. Ahogy parancsolod. Nem beszélünk róla többet. — Gyere idei — mondta Vanda. Andrej az ágy faragott élére hajtotta fejét. — Közelebb! Egy lépéssel közelebb ment. — Csókolj meg! Hosszan és meggyőzően megcsókolta a lányt. (Folytatjuk)
