Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-19 / 4. szám
// EMLÉKKÖNYVÉBE ш te 4U hш Ш h N (Л H < -> О _I D a te О IL > 411 ГЧ * Z D V) _i D Q < £0 Ш LL _J z —t < < t(Л <-I > 1Л 411 < * Z ш > О-I ю < Ю z «г» N О О О о Kedves gyermekei.nl Arra kértetek, meséljek nek tek ifjúságomról. Mesélni méj ma sem tudok, de emlékkönyve tekbe beirok egy-egy dátumot és a hozzá fűződő eseményt. Öten vagytok, külön-küliin írom az öt dátumot, olvasni úgyis együtt fogjátok. 1938. december 22. A fasiszta megszállás kivetett bennünket meleg otthonunkból, menekültek táborában töltöttük a karácsonyt. Csomagot is kaptam egy csillogó ruhás nénitől, én mégis az otthon hagyott hajasbabámat sirattam. 1942. június 10 Sírva tartottam kezemben a tanítóképzőből visszaküldött felvételi kérvényemet. Nem tudtam megérteni, protekció és pénz nélkül, miért nem lehet tanítónő egy gyári munkás lánya. Szeptemberben azért beültem az iskolapadba, ha nem is ott, ahol én szerettem volna. 1944. március 21. Iskolánk felét egy bombatalálat leszakította és mivel az állandó bombázás miatt tanulni nem lehetett, hadianyaggyárba osztottak be bennünket, brigádmunkára. Engem szüleim rövid időre vidéki nagybátyámhoz küldtek, mert a félelemtől megjelentek hajamban az ősz szálak. 1944. április 12. Erős kopogásra ébredtünk fel, az ajtóban álló csendőr felszólított, azonnal öltözzek, mert vissza kell vinnie a hadianyaggyárba. 15 éves voltam és nagyon szégyelltem magam a szuronyos csendőr kíséretében Hogyan teltek tovább a napok, nem akarom részletezni. Minden reggel újból csodálkoztunk, hogy még élünk. Az utolsó dátum 1945. január 21. Névnapom volt és én sírva borultam édesapám nyakába, aki a felszabadító hadsereg katonáival együtt lépte át otthonunk küszöbét. Hogy Béke legyen az egész világon és ilyen dátumokat soha ne kelljen megjegyeznetek, ezt kívánja nektek édesanyátok WALKÖ ENDRÉNÉ H U S S ® Galambos Lajos: Hajabácsékhoz Is bement. — Maguk Itt sztrájkot szerveztek az iskola ellen — mondta. — Így van? A fekete ember nem szólt. — Ezt maga nagyon jól tudja, Hajabács. — Én nem tudom. Majd a törvényen fogja tudni. De kisasszony. — Majd ott magyarázkodjon még, ha tud. Nem törődött a hóval, a fáradtsággal, az éhséggel, járta a tanyákat, elment néhány olyan helyre, ahonnan a hír tovább mehetett, s ahonnan gyerek járt az iskolába. Tudta, hogy ha foganatja lesz a fenyegetésnek, nem fogja feljelenteni őket. De azt is tudta, hogy megijednek, mert sajnos a mélyben levő élet gyáva. Behúzódnak a maguk piszkába, egymás között suttognak, de ha napvilágra kell lépni, nem vállalják. Gyávák, nyomorúságosak, szerencsétlenek. Még abban a nagyszerű emberben is csalatkoznia kellett, akit vén Mirki Ambrusnak hívtak, s akiről azt hitte, hogy értelem fénylik a homlokán. Maga elhitte, hogy nekem pénz kell az unokájáért? — Láttam én mindent. — Mit látott? — Maga jött el értem. — Egy részeges, hivatalra és méltóságra nem való embert látott. Egy roncsot. — Maga nekem ne tessék kímagyarázkodni. — Jól van.- A gyereket mért nem küldte iskolába? — Beteg. — Igen? Félretolta az öreget, s bement. Ifjú Mirkí Ambrus a tüzet rakta, összetördelte a venyigeszárakat apróra, hogy betelhesse a spórba. Nagyanyja ölbe rakott kézzel ült, s nézte az unokáját. Amikor belépett Katalin, felkapta a tekintetét, s furcsábban nézett rá és sötétben, mint akkor, amikor a lány a szüléshez elhívta az orvost. — Beteg vagy? — kérdezte Katalin a fiútól. A gyerek félve nézett a nagyapjára, majd őreá. Aztán Igenlően bólintott,..de a tekintetét elfordította. — Te szeretsz tanulni, Ambrus, igaz? —- Igen, kérem. — Szeretsz Iskolába járni? — Hiszen kell. — Fogsz is — mondta Katalin. — Igaz szívvel mondom. És azt se szeretném, ha ezért a nagyapádnak börtönbe kellene menni. Hidd el nekem, — Én elhiszem. Az öreg ott állt az ajtóban. — Csak tisztességes iskolába küldöm — mondta. — Nehogy későn jöjjön rá — mondta Katalin —, mi az igazi tisztességtelenség. S kiment. ' Délutánba hajlott, mire a Gaál Imréék házához ért. Nem lepődött meg egyáltalán, amikor a küszöb előtt meglátta a két bőröndjét. Nem tudom még meddig kell fölfelé menni a kálvárián, gondolta, de hogy nem én fogom megtenni az utat végig, az biztos. De Imrét se látta sehol. Az ablak mögül és az ajtó üvege mögül arcok figyelték őt. Látta Gaál Imre édesanyjának arcát. Meg a Biri Jolánét. Meg a húgáét. És még a Decsí Feriét is. Jól van, gondolta. Felvette a két bőröndöt, és elindult vele. A házból csak akkor érkezett ki hozzá Gaál Imre kiáltása: — Katalin. XXII. folytatás S hallotta, hogy erős kezek rángatják az ajtót. Nem kellett volna eltűrnie, hogy becsukják, gondolta Katalin. Minek engedte? Micsoda férfi az, aki az ilyesmit eltűri? Nevetséges. Nehéz volt a két bőrönd, éppen elég volt elvinnie az autóbuszmegállóig. De hát persze elért vele, nem volt olyan nehéz, amit az ember nem bírna el, ha mér más terheket is elbírt. Sem a fáradságot, sem az éhséget nem érezte egyáltalán. Még talán a hideget sem. Az én szövetségesem, gondolta, itt lakik nem messze. Most csak be kellene kopogni hozzá: hát Zsögön elvtárs, hívott, hogy lakjam Itt. De nem. Még egy csalódást? Minek állítsam olyan helyzet elé, hogy esetlég csalódnom kelljen? Az autóbuszra sokat kellett várni, hiszen nem idő szerint érkezett ki. De persze egyszer mégiscsak megjött a busz, s ő felszállhatott. Visszatekintve látta, hogy Gaál Imre fut utána, és kiabál, de a szavát már пещ lehetett hallani. Az autóbusz elindult, s a kalauz kérte tőle a jegyet. Amikor beért a városba, a hajdani Korona különtermében, ahol a filmesekkel is leült már, feketét ivott. Amikor már megrendelte a feketét, kérte, hogy hozzanak egy konyakot is. Mindez nagyon jólesett. Fel sem bírta eddig fogni, hogy a lelki és testi fáradtságra az ital ilyen jóleshet az embernek. Azután hazament. Édesanyja kérdezte tőle, mi baja? ö azt mondta, hogy nincsen semmi. — Miért Jöttél haza? — Hiszen az otthonomba jöttem mondta. — Itthon fogsz lakni? — Igen. — Örülök neki — mondta az anyja. Vacsorát készített, és hívta nemsokára Katalint. — Mindig féltem, hogy elszakadsz tőlem — mondta a mama. — Igazán örülök, ha itthon fogsz lakni. Bárcsak otthagynád azt az iskolát is. — És mit csináljak? — Korrektort keresnek a nyomdában éppen. Ezen Katalin elgondolkodott. Vacsora után bekapcsolta a rádiót, és hallgatott egy kis zenét. Közben eszébe jutott, hogy ki kellene pakolni a bőröndöket. Hozzá is kezdett. Már elrakott mindent, amikor eszébe jutott, hogy a Sklodowska-képet nem tette vissza a helyére. De hol van? A bőröndben nem volt, hiszen észrevette volna. Megnézte a kabátja zsebelt. Nem találta ott sem. Máshol nem férhetett volna el, csak a belső zsebben. És a vékony kis keretét érezte volna eddig is. Emlékezett rá, hogy Rédeinétől elhozta. Hát akkor hol felejtettem? Bementem én ma a tanterembe egyáltalán? Hol hagyhattam el? Talán amikor kifelé mentőm a zsiliphez0 Vagy amikor a tanyákhoz mászkáltam a hóban? Nyugtalanul aludt egész éjszaka. Reggel, amikor felébredt, csak a kép hajdani helyére eshetett a pillantása. — Hány óra? — kérdezte az édesanyjától, aki már készülődött. — Gondoltam, nem keltelek fel — mondta az anyja. — Majd én szólok bent ma az igazgatónak. Katalin megkereste az óráját. Tíz perc múlva lett volna fél hat. Lustán bújt ki az ágyból. Odament a tükörhöz, és belenézett. Hiszen én szép vagyok, gondolta, még ilyen álmosan is. S valóban, nem volt az arcán töprengés, gyűröttség, semmi. Semmi fájdalom nem látszott rajta! Hát akkor öltözni kell, gondolta, de nagyon gyorsan. Szép ruhát kell felvennem, hogy tiszta legyek és üde. — Elmégy? — kérdezte az anyja. — Nem találom a Sklodowska-képet — mondta Katalin. — Ö, istenem, istenem — mondta a mama. Futván kellett futnia az autóbuszhoz. A munkások, akikkel azelőtt is járt, s akik már elfoglalták helyüket, csodálkozva néztek rá. — Se hétfő nincs, semmi. Hogyhogy velünk? — Nem fogadnak tán szívesen? — A kis nyavalyáért ne fogadnánk. , Mikor már mentek, falatozni kezdtek a munkások. — No, egy harapást? — Szívesen fogadom — mondta Katalin —, nem értem rá otthon enni. — Egy kortyot előtte? — Jó. — Na és — kacsintott egyik —, nem fél, hogy terebélyes lesz a szalonnától? — Nem — mondta Katalin —, azt hiszem, néhány kilót leadtam. — Tiszta haszon a vidéki élet. — Az — mondta Katalin, és elgondolkodott. Amikor leszállt a buszról, ámulva vette észre, hogy a munkások közül jó néhányan szintén leszállnak. S indultak a domb felé, ahol ki tudja mióta volt már felhalmozva az új iskolához az építőanyag. De nemcsak az anyag, gépek is álltak mér ott, s Katalin utánament a munkásoknak. — Hát maguk? — Ide e, ide jövünk. Azt mondják, ezt egy pillanat alatt fel kell húzni. A tél se számít, semmi. Van itt a munkához minden, láthatja. Meleg habarcs, kokszkélyha, nádlemezek a falak védésére, fel vagyunk mi készülve. Katalin hirtelen megcsókolta a munkást. Az egy kicsit felkapta a fejét, de a lány már messze járt, s ugrándozva ment, mint aki megütötte a főnyereményt. — A teremtésit — mondta az öreg munkás —, ilyen csókot legénykoromban sem kaptam. Érdemes volt élni. A többiek harsogva nevettek rajta. Katalin az üzlet előtt ácsorgott egy kicsit. Arra várt, talán megérkezik az autóval Gaál Imre. De vagy már elment, vagy nem jött egyáltalán, mert hírét sem látta. Hát begyalogolt az iskolához. Nyolc óra már elmúlt, amikor odaért. Gaál Imre az autójával ott állott az iskola előtt. — Miért nem vártál meg? — kérdezte a fiútól. Imre megvonta a vállát. — Vackorba haraptál? Imre megint csak nem szólt semmit. A motorház fedele nyitva volt, s a gyújtógyertyákat piszkálta. — Tegnap még szaladtál utánam mondta Katalin. Akkor Imre megfordult, a szája megnyílt, és a szemében ék alakú fények villogtak. — Igaz az — mondta —, hogy mással is, és nemcsak velem? Katalin hunyorítva nézett rá. — Például kivel? Valami Trepsánszkvval. (Folytatása következik)
