Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-12-18 / 25-26. szám
„ßpt/ll/ü/MŰVÉSZET?! Világos, derűs szoba. Az ablakon magányos fa lombja bólogat be. Oázis a nagyváros kősivatagában! Az asztalok körül fiatal lányok ülnek. Előttük ezernyi apróság: festék, ecset, vattacsomók, színes textildarabkák és PVC-hulladék, drót, szerszám. A műhely hangulata meghitt, otthonos. A lányok csevegnek, néha dudorásznak, a kezük egy percre sem pihen. A szívbemarkoló csak az, amikor egyik-másik feláll. Feláll? Feltápászkodik. Ilyenkor derül ki, hogy a bájos leányarc ferde gerincben, púpos hátban, kificamodott csípőben, béna lábban folytatódik. A sarokban tolókocsi, s erdőnyi bot. Olyan is akad, aki támogatás nélkül egy lépést sem tud tenni. A „készáru“ gyűlik a dobozokban: a hét törpe, a Beatles-együttes hülyegyerek-frizurás tagjai, egy széria nagyképű karmester, egy sorozat pimasz kis huligánlány, komolykodó kéményseprőinas, huncut kisangyal, — százféle bűbájos autóbaba. A „készáru“ olyan aranyos és mulatságos, hogy az ember nem tud nem mosolyogni, ha rájuk néz. A lányok se tudnak nem mosolyogni. Mosolyognak a babáikra, egymásra, és mosolyognak a tanáraikra, akik ezzel a mosollyal megajándékozták őket. Bednay Rezső és Éva (a felesége) csendesen járnak az asztalok között, egy-egy szóval, mozdulattal irányítják a munkát. — Ügy kezdődött, — mondja Bednay Éva, a különös műanyag szobrokkal, faliképekkel és szőnyegekkel zsúfolt lakásban —, hogy a kislányunk megtíetegedett.. . Ma 16 éves, szép, fiatal lány, alig emlékszik i betegségére. De emlékszik rá az édesapja és édesanyja! Ebből az emlékből született a műanyag művészete: a világon szinte egyedülálló. Ildikónak már nem kellett „könnyű“ játék — a legnehezebb porcelánbabát is fel tudta emelni —, de a szívszorongató élmény, s amit a vad, fájdalmas szülői szeretet kicsikart a művészből: megmaradt; az inspiráció tovább hatott, s a könnyű, különös, érdekes, nagyon korszerű anyag csábított. Zsiráfok, elefántok és mackók helyett különleges képek, szobrok és szőnyegek formálódtak ujjaik között. Közös sajátosságuk: könnyűek. TCnnnvnplc? I Felemelni könnyű bármelyik szobrukat. Megérteni nehéz. Súlytalan műveik épp oly súlyosak, mint a modern európai művészet bármelyik alkotása. Felfogni mondanivalójukat épp annyi bátorságot és kíméletlen őszinteséget követel, mint magunkévá tenni — mondjuk — Picassot vagy Bartókot. Még szerencse, hogy a művészetek értékét — történelmi távlatokban — nem dekára mérik! De az Ildikó betegágya mellett átélt rettegés mást is kicsikart belőlük: együttérzést minden beteg, magatehetetlen, nyomorék gyermek iránt. Ha Ildikónak „nehéz“ volt minden játék, milyen nehéz lehet annak a gyermeknek, aki bénán született! Ildikó, a művészházaspár kislánya akkor 3 — 4 éves lehetett. Ibolyakék szemében méltatlankodás honolt. „Látod anyu! Milyen nehezen emelem a kezemet“! — mondta. A hangja is szemrehányó volt. Aztán már nem volt sem szemrehányó, sem méltatlankodó: a láza 39 fölé futott. Eszméletlen volt. Az orvos azt mondta: gyermekparalizis. Férj és feleség felváltva virrasztott az ágya mellett. Néhány hét múlva fellélegeztek: elmúlt az életveszély. De a boldogság csak percekig tartott. Ildikó fel akart ülni: nem tudott. Meg akarta fogni a tányért és kiskanalat: kiejtette a kezéből. „Nehéz!“ — mondta panaszosan. „Nehéz!“ — mondta a mackóra meg a porcelánbabára is. Másfél évig minden tárgy „nehéz“ volt. Sírt. Nem tudott játszani. Másfél évig nem lehetett mellette ülni! „Valami könnyű játék kellene Ildikónak — mondta Bednay Éva. — Amit egyedül is fel tud emelni. Találjunk ki valamit!“ És „megszületett“ a PVC-hab zsiráf, elefánt és mackó . . . Ildikó boldogan játszott. Aztán egészen meggyógyult. Milyen nehéz lehet játszania! Milyen nehéz lehet — egyáltalán — élnie! Önként, ellenszolgáltatás nélkül vállalták a béna, nyomorék, magatehetetlen gyermekek tanítását. Terveztek számukra számtalan kedves, mulatságos figurát: huligánlányt, huncut kéményseprőinast, nagyképű karmestert, hülyegyereket, kisangyalt, bohókás törpét . . . Amire ha ránéz az ember, nem állja meg mosolygás nélkül. A kislán)ok mosolyognak. Otthonos műhelyükben önfeledten csevegnek, dudorásznak, a kezük egy percig sem áll. Gyűlik a „készáru“ a dobozokban. Magyar és külföldi kocsik vezetőit és utasait deríti majd jókedvre az ezernyi kis figura; csaknem mind exportra készül. A kislányok munkabére annyi, amennyiből önállóan meg lehet élni. Nem szorulnak támogatásra. Néha felpillantanak: Bednay Rezső és Éva az asztalok között járkál, egy-egy szóval, mozdulattal irányítja a munkát. Hűség, szeretet és szavakkal kifejezhetetlen hála van a pillantásukban. Hála a mosolyért, hála az életért. Mely így, még így is egész lehet! És nem is elviselhetetlenül nehéz! ZSIGMONDI MÁRIA 4 * <4 Zöld re] < Anyaság A műanyag művészete a modern lakásban Is megtalálja a helyit Alázatos tiszteletem ... Habkönnyű „Gondolat“. Vagy nem Is olyan könnyű?! Gadányl György (elvitelei
