Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-29 / 22. szám
APRIL TheL CARMUC HAU If you think he tales too fast. Listen slower! К you think you wdersl • Jsten agaÄ К^ irály, pedig nincs sem országa, sem koronája. De vannak sanzonjai, s van hatalma a szivek felett. Most negyven éves. — Mennyi ideig tartott, amíg világsztár lett? Tiz-tizenöt évi munka és küzdelem kellett hozzá — Ön valamikor nagyon szegény volt, most nagyon gazdag. Mi jó a pénzben? — Semmi más, csak irigyeim mérgelődése Van magánélete? - Nincs. . . - És barátai? Azok vannak. Barátok nélkül nem lehet élni . Charles Aznavour a párizsi utcán, pontosabban a „Caucase“ nevezetű aprócska lokál környékén nőtt fel. Szülei — Misa és Kenar — a kalandozó örmény vándorszínészek létesítették' ezt a kis mulatót, amelynek vendégei üres zsebű komédiások, szürke kishivatalnokok voltak ök tanították a fiút bohémségre, s az élet szomorúságára. Párizs kisembereinek nagy családja . . Charles Aznavour tizenhét éves korában írt először sanzonokat. Maga kedvére, más hangjára . . . Legdédelgetettebb álma az volt, hogy egyszer majd a csodált Charles Trenet az ő dalait énekeli! Egy alkalommal a zongorista-zeneszerző, Pierre Roche megismerkedett vele s hamarosan megalakították a Roche—Aznavour duót. Fiatalok voltak: vidám dalokat énekeltek a szerelmes Párizsról. Charles számára ez volt a teli szív és üres zseb korszaka . . . 1946-ban egy nyilvános rádió-előadáson léptek fel. Az est két sztárja: Edith Piaf és Charles Trenet volt. Piaf mosolyogva hallgatta a két vidám fickót, s azonnal leszerződtette őket külföldi turnéjára: kísérő műsornak. 1946-tól 1954-ig — három világrészen át: Európában, Amerikában és Afrikában — Charles Aznavour kísérte a sanzon-királynőt, ö volt a partnere, rendezője, titkára, világosítója, sofőrje, hordárja, mindenese! A színházi ügynökök így biztatták egymást: — Ha be akar vágódni Piainál, főzze meg Aznavourt! A „szürke kis veréb“ többet tanult Piaitól művészetről és humanitásról, mint bárhol tanulhatott volna. De a sanzon koronázatlan királynője mellett neki mindvégig árnyékban kellett maradnia! Amikor Piaitól különvált, dalai már ismertek voltak. A „nagy Piaf“-on kívül Dalida, Yves Montand, Juliette Greco, Charles Trenet, Gilbert Becaud, Georges Brassens, Jacques Brel és számosán mások is énekelték dalait. Az ő hangjára, sápadt arcára, csenevész alakjára azonban senki sem volt kíváncsi! Járt, kilincselt, ajánlkozott. Egy színházi ügynök a szemébe mondta: — Kicsi is, csúnya is. Túl nyers a hangja . Maga harminc évet késett! A némafilm idején óriási lett volna, de színpadon . . . A rádiónál így fakadt ki: Elutasítanak? Talán nincs hangom? Dehogyis nincs! Csak félelmetes . Aznavour megesküdött önmagának: fogják őt még úgy kezelni, mintha 1 méter 80 centiméter magas lenne, s olyan vigyori mosolyú, mint egy futószalagon gyártott fogpaszta-reklám! Harcolni kezdett és — győzött! Tíz lemezgyártó céget keresett fel, s a tizenegyedik végül kötélnek állt. Élére rakta a pénzt, amit a lemezekből, hangszerelésből és sanzonjaiért kapott. Egy saját zenekiadót alapított. 1963-ban New Yorkban kibérelte a Carnegie Hall-t. A háromezer kétszáz ülőhely foglalt volt. Sőt, a színpadon is négyszázan szorongtak Több mint ötszáz sanzonjából eddig húszmillió lemez készült. Zenekiadója, hanglemezgyára, turné-irodája van. Eddig tizenhét filmet forgatott, s ebből tíznek ő írta a zenéjét is. Ezen a nyáron játsza el életének első nagy szerelmes szerepét a filmvásznon. Partnernője: Jean Seberg. A film címe: Párizs, augusztusban . . . Charles Aznavour lett a sanzon-király! A III. Napoleon stílusú bútorokkal berendezett galluis-i házában — negyven kilométerre Párizstól — gyakran bezárkózik a szobájába komponálni Ilyenkor olyan csendnek kell lenni körülötte, mint egy katedrálisban! Naponta kétszer hangzik csak fel kiáltása: — Vitamint! Ilyenkor az ajtón kinyújtott kezébe adják a tálcát, rajta hideg sült és hangulat adó koktél. S az ajtó ismét bezárul A komponálás néha hajnali négy óráig tartó keserves gyötrődést jelent számára. Két feleség hagyta már el, mert nem tudtak megküzdeni a mindennél erősebb vetélytárssal: a muzsikával . . . Az ő igazi otthona, szerelme a sanzon! Szürke öltönyben, fehér ingben, szürke nyakkendővel lép a színpadra. Csupán a krokodilbőr-cipö a különlegesség rajta. Aprócska öltözőjében még egy hamutálca sincs. A legolcsóbb, kaparó füstű cigarettát szívja. Charles Aznavour a felejthetetlen Edith Piaf'tanítványa volt. S az ő neveltjei? Sylvie Vartan és Johny Hallyday . . . Az Aznavour-esteken a két fiatal yeh-yeh énekes Aznavour-sanzonokat ad elő, amelyeknek mottója: az élet néha szomorú, de élni mindig szép! SOMOS ÁGNES Car n*!gin W к Mail óriási plakátja 1 Arno Puskás a tátrai hegymászók nesztora. Azonkívül: Irő, szerkesztő, festő, grafikus, hegyivezetO Ajnalesetek száma valóban aggasztó ЦМ méreteket ölt ebben az évben a -JHH Magas-Tátrában. Már huszonhárom embereletet ragadtak el a hegyek. Életkedvtől, erőtől duzzadó emberekét: ifjakét, lányokét, főiskolásét, tisztviselőét, géplakatosét, bányászét, bérelszámolóét, egészségügyi nővérét . . Az utólagos diagnózis rendszerint különböző: zuhanás, belső vérzés, végkimexülés, halálos zúzódás, megfagyás. . . Az ok leggyakrabban egyforma: hazardirozás, könnyelműsködés, az erő és képességek túlbecslése. A magasban, a zord csúcsok közt ezek azonban szinonim fogalmak. Fizetni kell értük. Mindegyikért külön-külön. Nemegyszer drágán. Élettel is. A hegyóriások között szüntelenül lesben áll a veszély. A bánat pedig mindig késő. Az Osterva alatti szimbolikus hegyi BRONZTÁBLÁK az Osterva alatt Fenn a csúcsok közt, ahol oly kék az ég, s tiszta a lég, az életet a haláltól néha egyetlen lépés, néha a puszta véletlen választja el... (Arno Puskás) temetőben sok bronztábla van. Ez év végén újabb huszonhárom kerül a sziklákra. Évekkel ezelőtt az Osterva alatt az emberek az érdes talajú, sziklás földből egyedülálló, színpompás erdőrészt teremtettek. Emlékhelyet. Itt még a Krupá, ez a kristálytiszta hegyipatak is csendesebben, melankólikusabban csörgedezik, a látogatók is megilletődötten, halkabban ballagnak sziklától szikláig. Érzik, hogy olyan helyen járnak, mely méltóságot, emlékezést kíván. Az Osterva alatti szimbolikus temető világviszonylatban páratlan. Az Alpokban a Matterhorn alatt fakeresztekből álló hegyi temető létezik, a Dolomitok között, a Monterico kopasz csúcsán közös emlékmű hirdeti a szerencsétlenül jártak emlékét, a hófedte Andokban csupán bazalt-bálványok. A Magas-Tátrában gránitsziklákra erősített bronztáblák jelzik az áldozatok szimbolikus pihenőhelyét. Egyforma sziklákon, egyforma, egyszerű táblák. Különbség nélkül, vajon híres hegyi vezető, rangos hegymászó, turista, kiránduló, vagy csupán alkalmi természetbarát emlékét hirdetik. Sok bronztábla, évről évre több és több. Az elsőket, a legrégibbeket már lassan ellepi a rozsdavörös tátrai moha, megcserzi a Kriván felől jövő szél, az újabbak még fényesek, emlékeztetőbbek. Egy a sok közül a híres lengyel hegymászónak, Wieszlaw Staniszlawszkinak az emléktáblája, nem messze tőle Johann Franz, majd a hegyi vezetők „fejedelmének“ Klement Bachledának a bronztáblája. Mellettük olyanok is, melyek már feledésbe merült nevekre emlékeztetnek, a Tátra egyszerű kis behatolóira, névtelen rajongóira. Rövidesen továbbiakat erősítenek fel az ezüst színű bazaltra: Jerzy Badura lengyel hegymászó, Peter Wiederhold német turista, Peter Rigó csehszlovák főiskolás bronztábláját, akik kilencszázhatvanöt őszén nem tértek vissza otthonuk-
