Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-01 / 20. szám
és himbál, locsol és ringat a hullám. Az óceáni égbolt végtelenjén roppant szürke felhőzsákok görögnek Oj-Fundland felé. alattuk mozgékony redőket vet a tenger, mintha a földkerekség érverése lüktetne határtalan kék felszínén. És a hajó is mindig változik; lehet szurkos fatörzsekből ácsolt föníciai felfedezőbárka, ami súlyos teknőként imbolyog ki Herkules oszlopai közül, vagy elektromos távvezérlésű cirkáló, a legkorszerűbb hajógyár vadonatúj remeke. Amíg hajókat szerelnek fel a parton, amíg hajók hasítják a tengert, addig élnek a legendák. Hiszen ezért is drága a tengerésznek a hajó meg a tenger. Gyakran állok itt fent, és igazítom л kürtőimet — ezt csinálom minden erős viharban, mindig más tengeren, és mindig más hajón: hiszen mindenki tudja, hogy a fedélzet és a lakótér, a cselekmény színhelye folyton változik. Tizennyolc fürge hajón az események nem egyszerre és egyhelyt történnek ám, mint a tragédiák vagy komédiák egy földbe nőtt, mozdulatlan házban. Amikor mesélek, sohase feledjék: lábam alatt egyre mozog a talaj, és a tengeri történet folyamán más és más mozgó talajra siklóm át, hogy lehetőleg mind a tizennyolc hajó itt legyen. Ha már benne vagyok a hajózási helyszín ismertetésben, elmondok erről valamit. Sok tisztes öreg emlékezéseit ítélték szokásos tengerészmesének, mert egyetlen történetbe sűrítette azt a rengeteg hajót Azt hitte, a számtalan színváltozásra nem érdemes szót vesztegetni. Így aztán a kacsingató hallgatóság közönséges, vörös orrú nagyotmondónak nézte a vén tengerészt. Sokszor láttam én egy-egy öreg tengeri medve szívbe markoló pillantását, amint botjára támaszkodva kisántikált a hahotázók közül: füllentő vén bohóc -- kacagták a meggyökeresedett szárazföldiek. Talán a szörnyű tengeri kígyót mesélte, meg a Guineai-öbölbe torkolló konyakfolyót; az árbocot, ami olyan magas volt, hogy egy vén kos döfölte félre a holdat az árbockosárból; vagy a hajótörést, amikor 6, saját személyében, partra úszott a vasmacska hátán, tizenöt öl lánccal a dereka körül. így lett sokakból botcsinálta Neptunkirály a pompás hazugságok birodalmában. Nem gúnyosan mondom ezt, hiszen a tenger nem is volna tenger a kifogyhatatlan lódítások és legendák nélkül; csakhogy sok egyebet éppen emiatt felejtettek el vagy forrasztottak az elbeszélő torkára. Dohos öreg lakótereket széthasogattak, hetvenéves matrózok sírba kerültek, egyik nemzedék a másik után; korhadt árbocok kidőltek, mint a szélütötte fák. Velük feledésbe merült a nagy, megíratlan hajóskrónika: furcsa, mindennapos szálak a tengerésztörténetek tarka szőttesében. Mert a történetek alján ott van a mindennapi valóság. Ül egy öreg tengerész a szegényházban, valahol a tengerpart egyik falujában. Ott ül, beleragadva a múltba, mint egy leszerelt tengernagy; a Golf-áram szélességéről és melegéről vitatkozik a falubeli öregekkel. Azt hiszik róla, hogy hazudik. Éveken át, mindig azt hiszik. Végül megadja magát, és olyan lesz, mint ők: kicsinyes, korlátolt és veszekedős. Leszereli utolsó álomhajóját, s letaglózza mindazt, ami nagyszerű volt. Néhány őszi légy mogorva zümmögése hangosabb a házban, mint a horizontok minden égzengése: Úgyis csak egyetlen hajó ringat el: fekete koporsód körülölel és sírodon susog a szél. Néha álomképnek is láttam a tengert, bár közel éltem én a valósághoz, és változatos ifjúságom volt. Egy fiatalember poligámiája a hajókkal és az asszonyokkal, a hajósmunka politechnikája, városok és vizek polifóniája. Ez a valóság egész lelkemet megmozgatta, s így az álom mindjárt mellette lakhatott. Egyszer, délnyugati monszun idején, amikor a Navigatorral elhagytuk Indiát (helsinki hajó volt, a Finn Gőzhajózási Részvénytársaságé), megint fent voltam, és félig elfordítottam szél ellen álló szellőztetőimet; igen heves monszun volt abban az évben, s a kazánház úgy megtelt csontszáraz szénporral, hogy fekete számum borított el bennünket, ha teljes erővel bezúdult a szél a csövön át. Ahogy felmásztam a fedélzetre, ott ült egy asszony, fekvőszékébe süllyedt, s a kémény gyászfátyolt lengetett fölötte a viharos szélben. Ő volt a mi női utasunk; fiatal tisztiözvegy. Olcsón és magányosan a mi teherhajónkon hagyta el Indiát. Elég izzadtnak, kormosnak és ziláltnak láthatott, mert magához intett, és két nagy narancsot szedett elő hímzett táskájából. Olyan éretten és szépen ült ott özvegyi ruhájában és mosolygott. Kérdezgetett a munkáról, az életről, az időjárásról. Nyugodtan és hűvösen ült a vastag kémény szélárnyékában, mint a vágy szobra egy régi gálya orrán, s én válaszoltam a kérdéseire, mialatt a kürtőket elfordítottam. Mivel az idő tájt sohasem volt állandó szeretőm, csaknem minden nő láttára fellobogtam. Isteninek találtam őket, őszintén és csaknem mindet, öt is megörökítette érzéseim camera obscurája, és nehéz szívvel ereszkedtem vissza az aknán, hogy elfoglaljam szénlapátolói helyemet Helge mellett, a kazánok roppant kondérainál. Helge éppen a salakot szedte ki, és az izzó tömeg zuhanásának ütemére énekelt. Fent alkonyodott, és itt a mély odúban már sűrű homály ült; idelent hamarabb besötétedik. Helge a tüzet kotorta, és egy nótát fújt: A lány a parton integet, a nóta néki szól; fűtő a babája. Vizet öntöttem a kilapátolt, parázsló halomra. Forró gőz tüzes felhője csapott fel. Daloltunk a mindent elborító gőzben. Aztán megettük a narancsokat. Salakszedés után ünnepi vigasz egy bő levű narancs. Védangyalunk, a hölgy a nyugszékben, hazafelé utazik Indiából. Érte szuszog a kazán, érte a magas gőznyomás: homeward bound! hazafelé! Sűrűsödik a sötétség. Lámpát gyújtunk a kazánház sarkaiban; akár egy kápolna, kandeláberekkel. Megjön a váltás; vacsora, esti áhítat és ágy. De mielőtt mélyen elringat a monszum ormótlan hullámaival, a félálom nyugtalan képei jönnek. A fűtésről beszélgetünk és vitázunk. A gőzkazán kunyhó a fűben a Kék-Nílus partján, flamingók röpdösik körül. Livingstone előjön az erdőből, és érdeklődik, hogy milyen a gőz. „Bocsánat, miszisz a nyugszékben, ó, alszik már? Ne ijedjen meg, hogy így jöttem ide, mint kisértő lélek, a képzeletemmel, láthatatlanul bolyongva az időkben. Szép este van. Nápolyi sárga ég. Nézze csak a Hszin Lung-Tan sárkánydzsunk'a bevonja három vitorláját, és a torkolatba siklik, Ningpo felé. A Mingkorszakban történt. Álmodjék róla egy kicsit, megigazítom a takaróját, így. Jó lesz így?“ „Oh, thanks, boy, de te színt váltasz. Az imént fekete voltál, most meg fehér vagy.“ „Fehér voltam az Ionopolis-on, miszisz. Ilyen fehér. Hajósinas voltam, és úgy ragyogtam, mint a mennyország kapujában, így írtam a naplómba, amit a tengerbe dobtam. Mindenkivel volt találkozásom, hiszen tudja. Egy este álmomban citromlevet szolgálok fel sir Francis Drake-nek. Bólint, szeme kidülled a sóvárgástól, az örök tenger van a vérében. A tiszti étterem vázáiban szalmavirág, a hajósmadár nyugati szelet jósol. Fent a fedélzeten száz férfi áll a kormánynál, az idők hatalmas kormánykerekénél Ott áll Richard Parker matróz, akit felakasztottak. Mindig kísért a történelemben, mikor megragadom a kotróvasat, és a kazánba túrok az izzó alkonyatban. Akkor felsír a kazán, és Parker összeszorítja a fogát odabent. Megborzadok a tekintetétől, és egy percre felszököm a fedélzetre; a Ross-tengeren vagyunk. Halzsírtól bűzlő bálnavadászhajó libeg el mellettünk: ámbrás cetek súlyos óriásravatala: óriások gyászmenete. Az ég hidegtől terhes az Antarktisz felé. „Hol temetik el a derék ámbrás ceteket? — kérdezi ön, miszisz. — Egy piramisban a Déli-sarkon“ — nevet. Milyen szép ön, miszisz. Sok tengervíz válik esővé, amíg ilyen szépség megterem. Nem, miszisz, a bálnákat Leverhulme lord gyáraiban temetik el. Azután mi szappannal mosakszunk. Tojásforma, sárga szappannal meg a négyszögletes nemzetközivel, amit a szappanok nagy pénzverdéjében nyomnak. Takarózzék be jól! Fagyos a falklandi szél. Meghalhat és a teste kihull az életből. Megint Parkerről kérdez. Megmondom kereken: a tizennégy uncia miatt volt a zendülés. Most nevet. Egész Angliában tizenhat uncia egy font. A hajóhadnál meg bevezették, hogy tizennégy uncia tesz egy fontot. Tengeri árak, tengeri adagok. „Kaptatok egy font kenyeret“ — mondták azoknak, akik az étterembe mentek panaszra. Pedig hát csak tizennégy uncia kenyeret kaptak. Korrupció is dívott akkor az ellátásnál, meg romlott élelem. Abban az évben (1797-ben) április 17-én az egész flotta legénysége levágta a köteleket minden elővitorlarúdról. így kezdődött a lázadás, miszisz. Tizennégy uncia. Sokat felkötöttek, Parkért is felkötötték. Parker néha visszajár a gondolatainkban, esténként, igen, olykor, ha éhesen kopog a szemünk. Tizennégy uncia.“ Murányi Beatrix fordítása Benedek Elek A RÓKA MEG A PACSIRTA Volt egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához s mondja neki: — Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét? Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka s mondja: — Adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra s elkezdett sírni keservesen. Odament egy kis kutyácska s kérdi tőle: — Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta? — Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat. — No hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: „Hát csak szántsad, ha van ekéd." Jött a róka megint s mondta: — Hamar adj egy kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet. — Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd, — Hiszen várj csak, mindjárt felszántom — mondotta a róka. Azzal nekilátott a földnek, a négy lábával kapargólta, s közben kiabált: — Gyí te, gyíl Gyí te, gyí! Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát — uccu neki, illa berek, szaladott árkon-Ьокгоп át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától. Bent a likban elkezdett áradozni a róka: — Ö, két szép szemem világa, milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat! Akkor a két első lábának szólott: — Ó, édes két első lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska! Most meg a hátulsó lábának fordult, azt kezdte dicsérni: — Ö, édes két hátulsó lábam, de jól rúgtad a port, hogy ne láthasson úgy a kis kutyácska! Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve. — No, te hitvány, lombos farkam, te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innétl Azzal elkezdte tolni a farkát kifelé. Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelődött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annálfogvást kihúzta a likból s a rókakomát úgy szerteszaggatta, hogy nem evett több pacsirtát. < ___J kk< LL Ш GO N О Altató Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alsztk a rét — aludj el szépen, kis Balázs. Lábára lehajtja fejét, alsztk a bogár, a darázs, vele alszik a zümmögés aludj el szépen, kis Balázs. A villamos is aluszlk, s míg szendereg a robogás, álmában csönget egy picit aludj el szépen, kis Balázs. Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább aludj el szépen, kis Balázs. Szundít a labda meg a síp, az erdő, a kirándulás, a jó cukor is aluszlk - aludj el szépen, kis Balázs. A távolságot, mint üveggolyót, megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed aludj el szépen, kts Balázs. Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhászI Látod, elalszik anyuka — aludj el szépen, kis Balázsi
