Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-09-03 / 18. szám

Ez a gyönyOrfi pozdisovcei kancsó dijat nyert a prágai nemzetközi népművészeti tár 1П11Ш V. Veself felvételei Rozsdalepte vaskerítés és két kőből faragott orosz­lán között, keskeny, poros út vezet a lombos tölgyek közé, az egykori Szirmay kastélyba, ahol idestova húsz éve dolgoznak a pozdisovcei szövetkezetesek, a híres fazekasmesterek. Nagyot változott e kies fekvésű, csen­des kelet-szlovákiai község, merőben megváltozott la­kóinak élete is. Elült a gond. megszűnt a félelem, a bizonytalan holnap, a napi keserves küzdelem a meg­élhetésért. Csupán egyvalami nem változott meg az év­századok során: az itt dolgozó fazekasmesterek tehet­sége, művészete, kézügyessége. Ez nem kopott meg, ez száll apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre egészen 1549 óta, amikor valamely — ma már feledésbe me­rült — pozdisovcei mester elkészítette itt az első kerámiát . . . Azóta megállás nélkül fejtik a szorgos munkáskezek a közeli hegyoldalból az értékes nyersanyagot, a köny­­nyen formálható sárga agyagot, mely — ahogy erre­felé mondogatják — a guminál is rugalmasabb. Azóta forog szinte szünet nélkül a fazekaskorong. Már több mint négyszáz éve , . . Közben pedig a pozdisovcei fazekasmesterek — többnyire népművészek — hírneve eljutott az egész BIRODALMÁBAN világba. A szebbnél-szebb kerámia, a harsogó színű vázák, tálak, kancsók, a jellegzetes életképekkel díszí­tett edények, melyek oly tiszták, üdék és érthetőek, mint maga a legtisztább, legőszintébb népművészet, már múzeumokban hirdetik az itteni mesterek ízlését, tudását. Moszkvában, Havannában, Brüsszelben is . .. Utam a legismertebb népművészhez, Parikrupa-Sipár Mihályhoz vezetett. Ő a legtapasztaltabb, legidősebb. Mindenki ismeri a községben és a környéken. De nem ismeretlen a neve az ország határain túl sem. Már évekkel ezelőtt kitüntették Bukarestben ragyogó „hal­­vicáját“, idehaza minden népművészeti tárlaton kép­viselteti magát, Prágában embernagyságú kiállított remekművét éremmel jutalmazták. Szorgalmát, nem mindennapi képességeit egy fél évszázad munkássága fémjelzi. Parikrupáéknál már idestova 400 éve öröklődik az agyag, a tűz, a víz, a korongolás és színkeverés iránti ragaszkodás és vonzalom. Az évtizedek csupán a „gyártási“ módot, a receptet változtatták meg, korsze­rűsítették. Valaha egyszerű tűzhely mellett égették egy-egy edényre a színdús mintákat, népi motívumo­kat, hangulatos ornamentumokat . . . ma 940 fok hő­mérsékletre hevített tűzálló kemencékben vedlik végle­ges patinájába, varázsszép színeibe az ezüstszínű, folyékony mázzal bevont kerámia. De a kezek, a poz­disovcei mesterek érdes, fürge ujjai mitsem változtak. Gondosan rendben tartott, tiszta falusi házba lép­tem. Egyenes tartású, nyílt tekintetű, deresedéi férfi fogadott: Parikrupa-Sipár Mihály. A falu krónikása, akinél aligha örökítette meg bárki is hívebben a zempléni ember és falu életét, aki mindent tud, ami a fazekasmesterséggel egybetartozik, és aki még élén­ken visszaemlékezik arra az időre, amikor nehéz küz­delmet folytattak a pozdisovcei fazekasok mindennapi Bámulatos gyorsasággal születnek a kancsök Parikrupa-Sipár Mihály fürge ujjai közt Forog a korong, rajta a kancsó, a kancsón az ujjak kenyerükért, amikor egyedül árulták portékájukat a kassai, miskolci, ungvári vagy nagymihályi vásá­rokon. Beszélgetni kezdtünk életéről, a pozdisovcei családok múltjáról, a régi hagyományokról, Kristofcíkékról, Kráfékról, Mackulíkékról. És beszéd közben lassan­­lassan elővette legszebb, féltve őrzött alkotásait: év­tizedekre visszatekintő munkásságának legbecsesebb emlékeit. — Ezek nőttek leginkább a szívemhez. Régen, na­gyon régen gyűjtögetem őket, és mégis alig néhány darab maradt meg. Csak a legkedvesebbek. Nehéz ellentállni, gyakran látogatnak meg messziről jött ide­genek. Mindnyájuknak tetszik Zemplén, tetszik nekik a csodálatos táj, Vinné, a Dargó, a népviselet, szíve­sen visznek magukkal innen emléket. Nemrégiben né­metek, kubaiak, belgák jártak mifelénk. Kerámiát ke­restek. Régit is, újat is. Üj még akadt, de amolyan száz év előtti edényt már az egész faluban hiába ku­tattak — Valaha nem ment jól a sorunk. Nehéz volt erre­felé a megélhetés. Fazekasmester sok volt. „Túl sok volt az eszkimó, fóka meg kevés“, mondaná a költő. Sokan távoztak el a faluból Belgiumba, akik az ottani bányákban, jónéhányan a tengerentúli vasútépítéseknél reméltek jobb keresetet. Am látja, mi mégsem hagy­tunk fel az ősi mesterséggel. Szeretjük, becsüljük, ápol­juk a népművészetet. Azért ragaszkodom én is oly szeretettel minden eredeti darabhoz, azért töprengek még ma is néha heteken át egy-egy új formán, min­tán, színen. Mert a népművészet- hű tükre és tolmá­­csolója a nemzet kincstárának, az egyszerű ember gaz daságának, tehetségének. Az ember, az erdő, a mező, a falusi nép szokásai, mondái és regéi, a népviselet szinte kimeríthetetlen lehetőséget tárnak a népművész elé. Nincs az a hosszú emberélet, mely kiaknázhatná az összes felkínálkozó lehetőséget. — Minél több életöröm csendül ki a népművész alkotásából, mennél egyszerűbben, tisztábban érzékeli a látottakat és önzetlenebbül teljesíti hivatását, annál értékesebb, elismerésre méltóbb munkát végez. TÄNZER IVÁN A nagyobbak izgalmas társasjátékokkal szórakoznak A selmeci hegyek varázslatos katlanba zárják a Pocúvadlo-tavat. Szinte eszményi üdülőhely ez, békés nyugalom árad min­denfelől. Élménydús kirándulásokról, lubic­kolásról, csónakázásról, napozásról, játé­kokról kellene tudósítani ilyen helyről... Mi mégis katasztrófa elől menekült embe­reket, gyermekeket, családjuktól messzire szakadt emberpalántákat keresünk itt. A Komáromi Hajógyár és az érsekújvári Elektrosvit üdülőiben, a pocúvadlói nya­ralótelepen találunk rá a komáromi, csi­­csói gyerekekre. Közéjük kerülve azonban képtelenség az elemi csapás borzalmait idéznünk. A vidám gyermeksereg között a vízmosta összedúlő házak rémítő képét magával hozó ember szíve is felderül: a kacaj, mese, szórakozás világába csöppen itt az ember. Olyan világba, amelyet jó­­akaratú, segítőkész emberek emberséges magatartása alkotott. A nyári szabadságu­kat itt tölteni akaró dolgozók az érsek­„Sokat játszom, ep újvári gyárból lemondtak megérdemelt üdülésükről, hogy helyet adjanak a gye­rekeknek, pedagógusok szabadságukat ál­dozták fel, hogy gondját viselhessék a né­hány száz emberkének... Szűcs Tibor gondnok, mikor hírt kapott arról, hogy gyermekek érkeznek az üdülőbe, gyorsan homokot szerzett, homokozót épített, a legféltőbb gonddal szerzett be apró szé­keket, asztalokat, játékokat. Az Elektro­svit dolgozói tiszta, kitakarított, játékok­kal, labdákkal, kisautókkal, építőkockákkal felszerelt gyermekparadicsomot létesítettek az üdülőhelyen... Az emberek — itt leg­alábbis úgy tűnik, — a menekült gyerme­kekről több körültekintéssel, szeretettel képesek gondoskodni, mint saját üdülé­sükről. A gyermekparadicsom minden el­képzelhető kelléke megvan itt, beleszá­mítva a féltő szeretetet és gondoskodást. Hiszen Szűcs bácsi akkor is eleget tett volna kötelességének, ha „csak“ tiszta

Next

/
Thumbnails
Contents