Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-08-20 / 17. szám
Bordás lovagot utasítsd, hogy jelenjék meg színünk előtt. Melyik lehet az? Jobbágyunk biztosan halad a csatatéren át, nem rettenti meg a szikrázó fegyverek fénye, mert királynői felségünktől jobban fél, mint a fegyverektől, Melyik lehet az? Csak nem az a hórihorgas alak? Ahhoz megy, ahhoz megyl Megböki, mutogat neki. Most az elindul felém. Mekkora! Milyen erős lehet! Milyen lomha biztonsággal lépeget végig a hegesztőn, mintha lóról szállt volna le. A lovasok járnak így gyalog. Most kiért a tűzvonalból, és leemeli a sisakját. Szőke, csapzott szőke haja van. Trisztán. Bosszús az arca. Fújja föl magár. Most meglátott. Most elmosolyodik. Gyorsabban lép. Nem lehet kibírni. Kifutok a hegesztőből. Kint várom meg. Ahogy a csapóajtó megleng, látszik, hogy siet 5 is. Milyen kibírhatatlan a meleg idekint. A hegesztőben nincs olyan meleg, mint a nagyöntőben. De gyönyörű! gyönyörű! És ez a Bordás olyan, mint a Komtur a Don Jüanban. Mint a Simánál/ a Meistersöngarben, mint a Joviczky a Lohengrinben. Megleng az ajtói Most elém állt. Két fejjel magasabb. Aranyszőke. Most le kéne térdelnie elém, vagy nekem elé? De áll, mint a hülye, és nem szól. Állok, mint a hülye és nem szólok. Erő és méltóság, fenség és hidegség, lovag elvtársam. — Jani bácsi a nagyolvasztóból azt üzeni, hogy az elvtárs várja meg a sihta után. Olyan a hangja, mint az a régi Burián-lemez Angéláiknál. Enzo de Muro Lomanto-hangja van. Mit mond? „ Megvárom, köszönöm. Szóval maga segít Jancsin elvtársnak? Vigyázzon az öregre. Mint a szeme fényire." Mit locsog ez az öregről? De csodálatos hangja van, és napon olyan a haja, mint az arany. ,,Vigyázzon az öregre. Tudja, ö nem ismeri a mértéket. Ne hagyja, hogy lulizzon. Legyen mindig itala. Rég nyugdíjban kéne lennie. De az istennek se megy. Örülök, hogy valakit mellé adtak." Mit locsog ez? Hogy engem mellé adtak? „Tudja, tizenkilences az öreg. ö volt a vörösőrség parancsnoka. Apámmal együtt védték az üzemet. Együtt voltak a Markóban, aztán Hajmáskéren. Majdnem agyonverték őket, apám később abba halt bele. Az öreg később öt évet vert le a Csillagban. De később is ült, még sokszor. Vigyázni kell rá. Ilyenkor, mikor nem volt segítsége, maga szokott kiszaladgálni. Mindig féltjük, hogy meghűti magát. Nem vigyáz magára. Nehéz vele?" Most röhög. Mit röhög? Biztosan ez is tudja a Lucipert. — Nem nehéz, á, nagyon drága ember. Ezt én mondtam, én fuvoláztam? én rebegtem? én turbékoltam? Meg vagyok hülyülve egészen. „Szép, hogy ezt mondja. De én ismerem az öreget. Engem is folyton kuszpitol, pedig ő nevelt föl, hogy apám meghalt. Mindent neki köszönhetek. De néha engem is kihoz a sodromból. De azért én tudom... Tudja, belül arany." — Aranyember — makogom, szajkózom hülyén. De miért mosolygok erre az alakra, mint egy agyalágyult? Vigyorgok, bűvölöm. Pedig én Diniz király felesége vagyok, portugál királyné, magyar királyasszony, apám kilenc gályával küldte hozományomat a portugál lovagtörténetek magyar tengerén. „De azért egyszer magát is megvárnám sihta után. Nemcsak az öreget. Holnap például. Van egy kis vitorlásom, a hajógyári öbölnél el lehet vele csúszkálni a vizen. Ne hozzon semmit, ott följebb van egy his hepaj, ott ehetünk is valamit. Jó?" — Igen — sóhajtom. — Nem tudom teszem hozzá óvatosan. „Szóval, igen. Akkor viszontlátomásomra. Megyek vissza, mert lemaradok, és nem lesz mit ennünk. Holnap fejramtnál a kapuban várom." Most visszamegy. És már az ajtóban a fejébe húzza a sisakot, és nekiront a pogány móroknak. Szűz Anyám, térden állva kérlek, hogy Lancelot lovagot, aki vállán viseli szalagomat, óvd meg a dühös pogányok fegyvereitől, hogy diadalt arasson, és elnyerhesse méltó jutalmát királynői kezemből! Ügy futok, mintha kergetnének. „Te meg férhői mentél, lányom, hogy ilyen soká jössz!? Na, szaladj csak az étkezőbe, és mondd meg Mari nénédnek, hogy nekem tegyenek félre valamit, de zsír is legyen rajta, az anyjuk keservit. De szedd a lábad, mert mindjárt kezdjük az öntést. No, szaladj mán!" főztjéből nem igen eszik, számára mindez moslék. A nővérszobában másról sem beszéltek, mint Szabó néniről. Az ágyba piszkított, pedig járni is tud. Üvöltött, amikor lemosták. Kiabált, hogy nem jól forgatják ... a víz hideg. . . azután meg forró... a szappan se jó. Hát ezt már nem lehetett idegekkel bírni. A személyzet menekült az aszszonytól. Egyik a másikára hárította a gondozását. Máriára maradt a „nagy teher", a „hárpia" — ahogy egymásközt beszéltek a betegről, ö volt a legtürelmesebb. Fiatalsága miatt is, és mint kezdőnek, „vasból" voltak az idegei. A többieket csak a „pletyka" érdekelte, hogy van, mit művel ez a „szörnyeteg". Csak akkor tanúsítottak egy kis részvélet a lány iránt, ha kisirt szemét látták. Szabó néni szobatársnői belázasodtak, haza akartak menni, mert nem volt nekik sem nyugtuk. Éjszakákon át nem aludtak. A beteg ok nélkül állandóan becsengette az éjszakai ügyeletest, mintha azért kellett volna kórházba kerülnie, hogy megbolygasson mindent. Máriának éjszakai szolgálata volt, amikor hirtelen nagy kiabálást hallott. Szabó néni rosszul volt. Ügy látta, agonizál. A lány azonnal felhívta az ügyeletes orvost. „Doktor úr, jöjjön azonnali" Az asszony kiszáradt ajakkal, mereven feküdt a párnán. A nővér meg akarta itatni, látta, hogy a beteg kínlódik, fuldoklik. Szabóné annyira gyűlölte a lányt, hogy a maradék erejét összeszedve, kilökte a nővér kezéből a poharat. Mária kétségbeesve, majdnem sírt. Az orvos mindent megtett, de szfvgyengeség állt be és Szabóné hajnalban meghalt. Másnap leltárba vették a hagyatékát. A hajcsattól a cipőig mindent aprólékosan, pontosan megnevezve, szín, darab és érték szerint összeírták. Két tanú aláírta és a kis csomagot eltették a szekrénybe. Már lassan mindnyájan elfelejtették Szabó nénit, amikor egy távoli unokanővére jelentkezett, az egyetlen rokona és örököse. A betegek sorra elmeséltek mindent a rokonnak, aki külsőre s korban is hasonlított Szabó nénire. Hidegen, mereven ülve a széken, végighallgatta az elhunyt halálának körülményeit, és a szekatúráiról szóló beszámolót. Aztán átvette az örökséget és felkereste Máriát. — Hallottam, hogy gyötörte magát. . . Itt van ez a cipő, fogadja el. A nővérszoba asztalára hajította a halott elnyűtt, félretaposott cipőjét és eltávozott. Ennél jobban már nem sérthették volna meg Máriát. Nem az öreg cipő miatt . . . Nem! Hanem, ez a hang és a mód. ö nem várt soha senkitől semmit azért, amit a betegek érdekében tett. Még köszönetét sem, habár az mindig jólesett neki. Erőt, önbizalmat, örömet érzett, ha egy-egy beteg eltávozáskor hálásan szorongatta a kezét: „Köszönök mindent, nővérke." Ez olyan jó volt. Ilyenkor majdnem könnybelábadt a szeme a meghatottságtól. Most csak állt, állt és hallgatott. Belülről szenvedett, a sírással küszködött. Azután lassacskán összeszedte magát, mosolyogni próbált, mert megszólalt a hívó csengő. Budai Éva g—• ° ° -* j GYERMEKEKNEK Kedves Gyerekek I Olvastátok lapunk 14-ik számában, hogy gyermekjáték-gyűjtő versenyt inditottunkf Szeretnénk, ha minél több játékot megismernétek, megtanulnátok, ezért közölni fogjuk az egyes vidékeken ismert csoportos népi játékokat, mondákákat, versikéket! Kérünk benneteket, hogy segítsetek I Kérjétek meg szüléiteket, ismerőseiteket, falutok legidősebb embereit, meséljék el nektek, hogyan és mit játszottak gyermekkorukban! írjátok le pontoson, szóról-szára úgy, ahogyan hallottátok. (Hogyan, s hányán játszhatják, mi kell a játékhoz, mik a szabályai)! Aki legtöbb és a legszebb eredeti, eddig még le nem jegyzett csoportos gyermekjátékot tréfás mondókát kiszámoló versikét vagy az Ismert játékok változatait küldi, értékes könyvjutalomban részesül. A nyerteseknek az ajándékot szerkesztőségünkben adjuk át. Igyekezzetek a gyűjtéssel, mert a beküldési határidő szeptember 15! Ne felejtsétek el megírni: kitől hallottátok a lejegyzett játékokat, hány éves az illető, hol lakik, saját neveteket, és pontos címeteket, azt is, hányadik osztályba jártok. A borítékra írjátok rá gyermekjátékgyűjtő pályázatunk címét: „Bújj, bújj zöldág...l" Elfogadjuk és külön jutalmazzuk a felnőttek küldeményeit is, tehát a pedagógusok, szülők és fiatalok egyaránt részt vehetnek ebben a nénépi hagyományokat gyűjtő és népszerűsítő munkában. Fáradozásukat külön jutalmazzuk. ' Most pedig olvassátok el, milyen kiszámoló versikéket küldtek a legelső gyűjtők. Lehet, hogy ezeket ti is ismeritek. Ha nem, tanuljátok meg, őketl Következő számunkban a beküldött csoportos játékokból — majd a tréfás mondókákból — közlünk néhányat. Hajjú, hajjú picike, Erdő szélen gerlice Mondd meg kérlek nevedet, Hogy is hívnak tégedet. Sárgalábú kiskakas Kifutott a rétre Patyolatos töröknek Gyönge felesége. Miért jöttél te ide? Nem a miénk vagy te, Mert a miénk nem ilyen Titye-totya, mint tel Beküldte: öllős Márta X. o. Padónybál. Apuka irt levelet Rátette a bélyeget Volt benne sóska Te vagy a fogócskái Ententóró Rózsika tanuló Akire jön tizenhárom, Az lesz a fogó. Beküldte: Árva Erzsébet, VII. o. Félből JOBBKA ÉS BALKA Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két Ikertestvérke, Jobbka és Balka. Születésükkor olyan egyformák voltak, hogy gyakran édesanyjuk ts összetévesztette Okét. Azonban, ahogy nOttek Jobbka fürge lett mint egy ördögmotolla, Balka viszont sokkal ügyetlenebbnek bizonyult mint testvérkéié. Ha ettek, Balka olyan kényesen tartotta a kanalat, hogy az étel mindig kicsöpögött a térítőre, ha kenyeret kellett szegni, Balka legfeljebb fogta a cipót, de Jobbka ügyesen le ts kanyarított belőle egy-egy szeletet, nem beszélve arról, hogy ha varrogattak, Balka csak kezébe vette az anyagot, de Jobbka szabdalta, öltögette olyan serényen, hogy egy-kettőre kész Is volt a babaruha. Lassan, minden valamire való munka Jobbkára maradt és mert a munka fejleszti a testet, szemmelláthatóan nagyobbra Is nőtt, erősebb is lett mint a testvérkéje. Balka viszont finomabb alkatú lett, bőre lágyabb, rózsásabb, ujjat karcsúbbak maradtak, úgy, hogy még édesanyjuk Is büszkén szemlélte szép gyermekét. Egy ízben a mama kapott valakitől egy gyönyörű, plrosköves aranygyűrűt. Nem tudta melyik gyermekének adfa, de mert Jobbka vastag ujlára nem ment fel a csillogó ékszer, felpróbálta Balka gyűrűs ujjúra és olyan könnyen rácsúszott, mintha vajból lett volna. Mindenki megcsodálta és azóta természetessé vált, hogy akár szalagot, akár karkötőt hozott valaki ajándékba, az mindig a szép Balkát díszítette. Jobbkának fájt ts néha, hogy 0 olyan kis mostoha, de sose elégedetlenkedett, hanem mind ügyesebben és szorgalmasabban végezte dolgát. Történt egyszer, hogy deres eső hullott, a testvérkék elestek a síkos úton és a kényesebb Balka eltörte a csont lát. Nem volt ez veszélyes törés, de azért a doktor bácsi gipszkötést tett Balkára és mozdulatlanságra kárhoztatta. Akkor tűnt csak kt, milyen értékes lény a szerény Jobbka. Igazi segítőtárs. Sietett mindent elvégezni Balka helyett Is. Sürgőn-forgott, babusgatta, takargatta, öltöztette, mosogatta testvérkéjét. Varrt, főzött, takarított, megöntözte a virágokat és megemelt olyan nehéz bútorokat, csomagokat ts egyedül, amiről azelőtt maga sem hitte, hogy elbírja. Balkánok eleinte tetszett is ez a henyélés, de mert unatkozott, elkezdett gondolkozni, egy szép napon nagyon elszégyellte magát és sírva fakadt: — Jobbka, testvérem, most látom csak, milyen mihaszna vagyok én, hiszen te magad ts megtudsz mindent csinálni, rám nincs ts szükséged. A derék Jobbka alig tudta megvtgasztalnil — Dehogy nincs rád szükségem testvérke, biztos vagyok benne, ha nekem történt volna valami bajom, te ugyanilyen Jószívvel segítenél nekem. És ekkor Balka erősen megfogadta magában, hogy ha újra egészséges lesz, nem lesz többé hiú a szépségére, meghálálja testvére jóságát és mindenben segít nekt. Rájött, hogy aki megszokja a munkát és örömét lelt benne, az a szerencsésebb, annak nem estk nehezére, hogy segítsen önmagán és mindenkin, akt rászorul. Ugye kitaláltátok gyerekek, hogy Jobbka és Balka az én két kezem, amelyek közül a bal eltörött. SIMKO MARGIT
