Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-22 / 2. szám
GYERMEKEKNEK AZ ÁLLATOK SZÖVETKEZETE Egyszer az állatok elhatározták, hogy szövetkezetét alapítanak. Alaposan meghányták vetették a dolgot, és abban állapodtak meg, hogy ki-ki tudása és tehetsége szerint fogja szolgálni a közös ügyet. Az elefántot választották meg elnöknek. Az ormányos elnök nagyon lelkiismeretesen látott hozzá hivatalos teendői végzéséhez. Az oroszlánt vette maga mellé helyettesnek, gondolván, hogy az a legerősebb. A medve lett az erdőkerülő. Nem nagy bért kér — úgymond — ezért a szolgálatért. Epret, szamócát szedeget magának kerülése közben. A méhektöl pedig minden évben három odú mézet kap. Ellenszolgáltatásként oktatni és figyelmeztetni fogja a növényevő állatokat, hogy a gazdagon mézelő virágokat ne legeljék le! A kecske kertésznek ajánlkozott. A disznó arra vállalkozott, hogy a földművelésnél segédkezik. Föltúrja, meglazítja a földet, hogy a magnak, ami belehull, jobb helye legyen. A nyúlnak postás — illetve hírvivő hivatalt adtak. A róka éjjeliőr akart lenni. A farkas az irodai munka elvégzéséhez érzett magában tehetséget, ő lett a főkönyvelő. Mikor mindegyik állat megkapta a beosztását, nagy majálist csaptak az erdőszélen. Másnap aztán megkezdődtek a munkás hétköznapok... Azaz, csak a hiszékenyek gondolták, hogy azok kezdődnek, mert mi történt ? ... Reggel a róka a nyúllal levelet küldött ÍZ oroszlánnak, melyben arról tett említést, hogy az egész tagság jobban szerette volna, ha az oroszlán az elnök, mert szebb, erősebb, mozgékonyabb, mint az elefánt... A címzett elgondolkozott egy kicsit a levél tartalmán s végül, külső adottságainak sorbavétele után, igazat adott a rókának. Nem sokat teketóriázott, hanem felrúgta a szövetkezet törvényeit és királlyá kiáltotta ki magát. A medve addig kerülgette az erdőt, amig a kiutalt három odú mézet el nem nyalogatta. Mivel a méhek az egyezség szerint nem voltak hajlandók többet adni, őkegyelme pedig erőszakoskodott, jól összecsipkedték. Mackó úr igazságtalannak tartotta ezt az eljárást és se szó, se beszéd, otthagyta a hivatalt. Befeküdt egy barlangba, a telet átaludni. A kertész kecske úgy találta, hogy a káposzta nem szabályosan kerek. Elkezdte hát kerekíteni, úgy, hogy a szélső levelekből mindig megevett egyet. Addig kerekített, míg elfogyott a kertnek minden káposztája. A disznó sem sokáig lazította orrával a földet, mert egy esős napon megszállta őt a pocsolyában heverés mámora és azóta csak az iszapban fetrengett. Hát a róka ?!... Bizony ő sem teljesítette kötelességét! A huncut lomposfarkú már a szövetkezet megalakulásakor úgy számított, hogy ha éjjeliőr lesz, jókat lakmározhat majd a rábízott aprójőszágból. A farkas hivatalnokoskodott egy ideig, de mivel a hivatalnokok nagyon elszaporodtak és mindegyik okosabb akart lenni a másiknál, csúnyán összevesztek. Ogyannyira, hogy az erősebb sok esetben felfalta a gyengébbet. Nyuszi a rendbomlás láttán már azt se tudta, kit szolgáljon, kitől kinek vigyen jelentést. Félős természetű lévén, felhagyott a hírhordással. Mikor az elefánt egy év múlva közgyűlést akart összetrombitálni a tisztáson, szomorúan tapasztalta, hogy a tagok nem jelentkeznek ... Egész napon keresztül türelmetlenül várakozott. Estefelé egy varjú elkárogta neki a dolgok hovafajulását. Az elefánt felbőszült és mérgében olyat fújt, hogy a pletykás varjú ijedten röppent a man а сЬя-Kár!... kár!... - kiabált vissza a dühös „elnöknek“ — kár, tudhattad volna, hogy állatokkal nem lehet szövetkezetét csinálni!... Azóta nincs szövetkezete az állatoknak! KOVÁCS JÓZSEF BÖSZÖRMÉNYI ILONA: Jaksics F. rajza Nagymama... ZALA JÖZSEF: Havazik Halkan /ő az alkonyat Csend van a szobáé#. A sarokban vidáman*^ Duruzsol a kályha. Elaludt a nagymami Itt a karosszéken Szemüveggel az orrán Álmodozik szépen. Marad] csendesen Ciliké, Ne zörgesd a kályhát, Ne zavarjuk nagymami Szelíd, kedves álmát. Most álmodik verseket, Regéket, meséket. Elmondja, ha jelébred Azt a sok, sok szépet. 10 •# Hópelyhek kelnek hosszú útra. Egyik is, másik is fehér. Halkan csevegnek, egy se tudja, mi lesz vele, ha földet ér. Azok amott a rögre hullnak, fagy ellen védik a vetést, emezek a dombra borulnak, várják a szánkók seregét. Keréknyomba is jut belőlük, szekér nyomán fröccsen a lé; verebek, varjak szomjas csőrük nyújtják a hús ital felé. Összeverődnek a szél szárnyán, mely északról tör ránk vadul, és a célbavett ablakpárkány dobogja: „Még tél az úr!“ üüüi Mikor apám meghalt — kezdte Mária —, kétéves lehettem. Anyám nem sokkal erre megszökött egy bolgár-kertésszel. Engem otthagyott a nagyapámra és édes öreganyámra. Közben anyámnak a kertésztől még egy gyereke is született, egy fiú. Már tízéves voltam, hogy ezt megtudtam! Ez időtől anyám engem nem látogatott meg egyszer se. Édes nagyanyám ezért úgy megharagudott, hogy megírta neki, ne merészkedjen hazajönni Pestről, mert őneki az ilyen nem lánya többet. Pénzt se küldözgessen, filléreket, mert nincs erre szükségük, majd fölnevelnek ők engem. Nagyapám vasúti bakter volt, akkor nyugdíjazták. Azon az őszön meghalt édes nagyanyám. A szomszédunkat, hentesmester volt, Boldóczki Tóni bácsinak hívták. BoT dóczkiéknak nem volt gyerekük, és nagyon szerettek engem. Volt ezeknek a Boldóczkiéknak két nagy fehér kutyájuk. Az egyik kutyát, mert rettentő lomha járású volt, Medvének keresztelte a mester. Amikor átmentem a szomszédba játszani, a segéd egypárszor feltett ennek a kutyának a hátára, a nagyobbikéra. Féltem nagyon. Később megszerettem a Medvét úgyannyira, hogy a hátára is felmerészkedtem magamtól is. Az meg felállt, és vitt engem lomha járásával. Mintha lovagolnék, úgy ültem én rajta. Egyszer, mikor átszöktem a kerítésen a kút mellett, hátul, nem találtam az udvaron senkit a henteséknél. Megint föl a Medve hátára. Az utcaajtó nyitva volt, a kutya szépen kiment rajta, aztán csak sétáltunk a járdán vele meg az országúton. No, amint így „lovagolunk“, egyszerre csak a Medve megugrik, autó jött, mint mesélték később, s engem ledobott a hátáról. Mondhatom, jókor jött ki édes öreganyám az utcára kiabálni a nevem! Az autós jól leszidta az öreganyámat, aki rétestésztát nyújtott akkor, ezért nem ügyelt rám, öreganyám meg a henteséket, akik közben előkerültek. Erre emlékszem, semmi többre, míg édes öreganyám élt. Az időtől én többet a hentesékhez nem mehettem át, gondolhatni. Mikor édes öreganyám meghalt, ottmaradtam az öregapámmal. Öregapám gondozott engem egy jó ideig, de aztán mit csináljon egy négy-ötéves kislánynyal? Mikor eljött a korom, hogy iskolás lehessek, beadott az árvaházba. Apai öreganyámék nagyon szegény emberek voltak, napszámosok. Kértek engem ugyan, de öregapám nem és nem adott, mert úgy számolt magában, hogy még egyszer megnősül, s ha asszony lesz a házban, visszavesz engem az árvaházból. Eltelt egy év, de öregapám csak nem jött értem. Se édesanyám, akiről ha kérdezősködtem, öregapám azt felelte: „Elment messzire... ha jó leszel, majd visszajön érted, de most sok dolga van.“ Ezt furcsállottam ugyan, de amíg jó dolgom volt, hát nem vártam annyira. De az árvaházban nagyon-nagyon vártam az édesanyámat. Öregapám csak olykor-olykor látogatott meg. Ilyenkor, igaz, mindig hozott valamit, megcsókolt, megsimogatott. De eljött a második év is, és én még mindig ott voltam. Ügy karácsony táján lehetett, mert arra emlékszem, hogy már leesett a hó, mikor öregapám beállított egy fekete ruhás kövér asszonnyal. Ez az asszony volt a nagyapám második felesége. Egy mozgópostásnak volt az özvegye, különben szakácsnő. Hogy a nyugdíjat az asszony megkapja továbbra is, úgy határoztak, nem kelnek л éti I n я — Ö a nagyanyád, szeresd meg — mondta öregapám, és szemével intett, hogy csókoljam meg. Én odamentem, mert biztosra reméltem, hogy elvisznek. De az meg se mozdult, le se hajolt hozzám, csak hátrább lépett, a kezét a fejemre tette óvatosan. — Nem tetves a fejed? — kérdezte. Én öregapámra tekintettem, s azt hittem, mindjárt elsírom magam. Öregapám hunyorított: legyek barátságos hozzá, ezt mondta a szemével. — Nem tetves — mondtam —, megfésülöm minden reggel. Nagyanyám — ez a kövér asszony, akit így kellett hívnom — erre beletúrt a hajamba, felemelte az állam, és szúrósan az arcomba tekintett. — Tetves! — fordult nagyapámhoz. Nézze meg maga is. Öregapám erre semmit sem szólt, hallgatott. Én vártam igen, hogy szóljon valamit, de csak hallgatott. — öregapám — sírtam el magam —, én isten bizony . . . Többet nem tudtam mondani a sírástól. Ök meg csak álltak ott. Nagyanyám súgott valamit az öregapámnak, amire az megint nem szólt, csak figyelt, vizsgált engem. — Ne ríj, na — mondta a nagyanyám —, nézd e, mit hoztunk neked. S elővették az ajándékot, amit hoztak. Egy szövetruha volt, kockás, viseltes, és két zacskó krumplicukor. — Ne sírjál, Marika — szólalt meg öregapám is —, ne sírjál, kislányom. Mikor elmentek, azt hittem, sose jönnek vissza. Talán nem is jöttek volna, ha az öregapám meg nem sajnál engem. Nagyanyám nem akart elvállalni semmi áron, ahogy megtudtam ezt későbben. Azt mondta, hogy akkor nem költözik oda hozzája. De öregapám elhitte, hogy tetves vagyok, vagy talán az is voltam, úgy megsajnált, hogy azt mondta: ha engem nem nevel fel, akkor nem kell neki. Legyen boldog a nyugdíjával, amit annyit hánytorgatott később is. Talán ezt mondta? Mert jótartású, szép ember volt az öregapám, nagyanyám nem mondott le róla énmiattam. Elvittek aztán egy vasárnap, talán három-négy hétre rá. Szánkón mentünk, és én éppúgy emlékszem erre az útra, mint a történetre, amit el akarok mondani a nagyanyámról. Egy szürke ló húzta a szánt, és véges-végig csupa fehérség volt a föld. Nem volt nagyon hideg, én mégis a nagyapám hónaljába simultam egész úton, és azt sem bántam, hogy a nagyanyám mogorva. Öregapám egész úton viccelődött velem, s amikor egy varjúcsapat felszállt a szántókról, azt mondta: — Jó ezeknek! Mikor aztán felrepült az egész csapat, azt kérdezte: — Elöl. mit gondolsz, ki repül, Marika? Gondolkoztam, s így feleltem: — Elöl a király, mögötte a hollókirálynő s a lánya repül. Nagyapámnak nagyon tetszett a felelet, nevetett s még oldalt is pillantott, hogy mit szól ehhez a nagyanyám. De a nagyanyám néma volt egész úton.