Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-23 / 15. szám
Messziről úgy tűnt, mintha egy fehér léggömb karikázott volna előttünk. Aztán egyre kisebb lett köztünk a távolság és a lassan gördülő fehér csomagban felismertük az induló élet egyik hírvivőjét: egy kerékpárra erősített nagy dunyhát. Ekkor már harmadnapja állta útját a Duna vizének a Csicsó melletti körgát. És Szabó Zoltán állatgondozó már vagy ötödször tette meg gyalog az utat Nagyabonytól Csilizradványra, hogy mentse a menthetőt és enni vigyen a tyúkoknak meg a fekete macskának. — Kicsinyei vannak, — mondja. Ott áll az udvarán, a vízben, lábán gumicsizma és a barackfa levelét morzsolja. — Már zsugorodik, a gyökere nem bírja a sok vizet — mondja fakó hangon, aztán még hozzáteszi a szilvafa talán kibírja. Együtt indulunk tovább. Visszatekint, két lépést tenne is vissza, aztán mint aki rájön, hogy nincs ajtó, amelyet bezárhatna, csak legyint egyet. — Menjünk — mondja, aztán négy házzal odébb visszanéz. — Itt jöttem akkor a tutajon, amikor meghallottam a recscsenést. A házszám, az ott maradt az oldalán. 167. Öt éve laktunk benne. Húsvétkor festettük át az egészet. A fedőcserép azért nem tört össze mind, a rádió is megmaradt. A szekrény teteje. Az tartja a tetőgerendát. Szerencse, hogy a feleségem és kisfiam időben elmentek. Imrus még csak két és fél éves. Én még itt maradtam, az állatokat mentettük. Idejében Nagyabonyba szállítottuk. Az asszony? Együtt van a gyerekkel, Csallóközcsütörtökön. Nem, még nem tudja, hogy csaknem mindenünk odaveszett. Néhány ruhadarabot kimentettem, a húgom már mossa. Az ünneplőnket is ki tudtam húzni a romok közül. Kinn száradnak. Talán nem mentek teljesen tönkre. Egy mosollyal küzd: hiszen azért lesznek még ünnepnapok itt is, — aztán feleletet sem várva, visszatekint az utca utolsó házára. Az volt az övé . . . Hetvennyolc ház dűlt össze és huszonnégy rongálódott meg Csilizradványban. — Tizenöten maradtunk a faluban akkor. Akkor, — beszél mindenki július 17-ről, amely tragikus mérföldkője lett a kis község életének is. Több mint egy méter magasan zúdult a falura — mondja csak úgy maga elé Mód József, a HNB elnöke, akinek nemcsak a víz tette tönkre a házát, de a tűz is. Az oltatlan mész kigyulladt és a szombaton reggel érkező szovjet és magyar katonaság üszkös háztetőt is talált a községben. — Hihetetlen, hogyan dolgoztak, — gyújt rá egy cigarettára. Szövetkezetünk állatállományát a nagyabonyiak segítségével biztonságba helyeztük, de az állami gazdaság A homokzsákokra — szerencsére már nincs szükség Kutak, háztájak, szemétdombok fertőtlenítésével előzzük meg a járványokat Fr. Spáíll felvételei istállójában csaknem kilencszáz szarvasmarha maradt. A katonák kimentették egytől egyig. — A szövetkezet 1036 hektárjából azonban egy talpalatnyi föld sem maradt szárazon. Csak a temetőt nem érte el a viz . . . A zabolátlan ár könyörtelenül lerohanta akkor Csallóköz termékeny síkságát, s bár a korszerű technika, az emberi akarás és emberfeletti erőfeszítés végül is útját állta, pusztító nyoma nem tűnik el könnyűszerrel. A józan ész, összefogás és emberiesség közös erejével lehet csak enyhíteni. Az egész ország az árvízsújtotta járások felé nyújtja segítő kezét. Védnökségi járások, üzemek, az emberek segítő készsége és szolidaritása enyhíti a csapást. És szükség lesz rá hosszú hónapokig, mint minden dolgos kézre, a hazatérő lakosok fegyelmezettségére, az egészségügyi előírások betartására. A bulldozerok, autódaruk takarítják a romokat és a tervezőközpontokban egy modern Csallóköz képe bontakozik ki. Az egészségügyi dolgozók, vöröskeresztes csoportok szervezett hada készíti elő a hazatérők útját. Szakemberek járják a falvakat, fertőtlenítenek, égetik az elhullott állatokat. A traktor pótkocsijára új munkakedvvel kapaszkodnak fel az asszonyok, ami megmaradt, menteni kell a mezőn is. A gyermekek hegykoszorú övezte üdülőkből küldik képeslapjaikat otthonukba, amelyet néhány hétre haragos, kíméletlen tenger pusztított és elűzte szüleik álmát. A hazatérő lakosok hálásan emlegetik azokat, akik otthont, ételt és szeretetet nyújtottak nekik a valóban nehéz napokban. Száguldó teherkocsik hordják a földrakományt a megerősített gáthoz, s a katonák a homokzsákokat ürítik ki. A megszelídült folyam kénytelen most tisztára mosni a százezernyi zsákot, amely akkor homokkal telve ellene szegült. Ott száradnak a napon, mint megannyi békés zászló, amely a nyugodtabb napokat jelzi. A munka, gond, közös erőfeszítés jegyében zajló napokat, melyek Csallóköz népének biztonságosabb holnapot kell hogy biztosítsanak. Az ár nyomában újraindul az élet. Az emberek pontos terv szerint térnek vissza otthonukba. Nincsenek csukott kapuk. Szorosabb lett az emberi összetartás, mélyebb a bizalom. Az ajtók, ablakok tárva fogadják a gyógyító napsugarat, a hűsítő szellőt. És kinn szárad az ágynemű, a frissen mosott ruha. Szellőzik a kitisztított ünneplő. Mert lesz még ünnep a dunatájon KRPELÄN MAGDA A házat majd újraépítjük, — mondja szűkszavúan Szabú Zoltán Csilizradványban újraindul az élet. A mezőre indulnak a brigádosok A dunaszerdahelyi járás gyermekei másik otthonra találtak a nyugat-szlovákiai gyermekintéz ményekben. Amíg hazatérhetnek . . .
