Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-09 / 14. szám
A temető nyirkos volt és szomorú. A ködben hervadt krizantémok csüngtek, és a sírásó fia a halottaknak szánt gyertya lángjánál melegedett. Madzagon egy pléhskatulyát húzott, amelyet lónak vagy autónak képzelt. A kápolna előtt álló gyászruhásokra ügyet sem vetett. A sötét kabátok egy helyben topogtak, hallgatták a pléhparipa csörömpölését és igyekeztek szomorú arcot vágni. Andre] kínosan érezte magét. Nevetségesnek találta, hogy sötét télikabátban áll a többiek között, és arcára gyászos grimaszt kell kényszerítenie. Nem szerette Vdovjakot és ezen halála mit sem változtatott. A pap késett. Paátinsky a kezét dörzsölte: — Micsoda szerencsétlenség, micsoda szerencsétlenség —, Ismételte vagy századszor. Mindig kitűnt eredetiségével. Széles arcából szinte ki lehetett olvasni, mennyire fél a naptól, amelyen majd ő miaga Is — Vinco Paätinsk? ... Andrejt mulattatta aggodalmas arckifejezése A kápolnában, ahol Vdovjak citromsárgán feküdt, Pagtlnskyt félelem töltötte el. Illett is félni a holttesttől, annál Is Inkább, mivel az te a gyászoló családot, és úgy jajgatott, mint egy kullsszahuzogató színpadi Jelenetben a rossz drámai hősnő. — Mucuskám, édes Muciként! Illett ez a színes csecsebecsékhez, a papiros rózsákhoz és a lélekharang hangjához. Egy élet méltó befejezése. A halottaskamrába kopott egyenruhájukban bevonultak a gyászhuszárok, és profi rutinnal rácsapték Vdovjakra a koporsó fedelét. Helena feljajdult, de kíméletlenül félretolták és mint fürge harkályok, beverték a szögeket a koporsóba. — Gyere, gyere — húzta PaStinskf Andrejt. — Ez az egész megfeküdte a gyomromat. A koporsószögelés, a koppanő rögök, ez az, amit nem bírok. — Menjünk haza? — csatlakozott Andre], — Megőrültél? Most viszik a kápolnába. Pap fogja búcsúztatni. Andrej csodálkozva kérdezte: — Pap? — A megboldogult édesanyja erőszakolta ki. Bizonyos megkönnyebbüléssel ejtette ki a „megboldogult“ szót. Sírhantok között lépkedtek, a fekete sár csúszott a talpuk alatt. mrrtrfrvtf élve Vdovjaké volt. Az intézetben majdnem mindenki félt tőle. Tartottak tőle a beosztása miatt, féltek az iróniájától, a tekintélyétől, amelyet Inkább rossz emésztésének, mint szaktudásának köszönhetett. Zavartan álltak a ravatalnál, a helyzet kissé a hétfői értekezletekre emlékeztetett. Paätlnsky arcáról nemcsak a halottól való félelmet lehetett leolvasni, hanem azt az aggodalmat is, hogy hátha hirtelen felül Vdovjak, és gúnyosan megkérdezi tőle: — Doktor úr, a havi kimutatást utolsó üdvözletként a fejfám alá helyezi? Vdovják azonban végérvényesen halott volt, és PaStinsky szorongásából elmélkedés lett: Hová mentél? Hová? — Nagy kérdések ezek. A koporsón faragott almák és paplroscslpkék díszelegtek. Andrej bizonyos elégtételt érzett. Éppen Vdov- Jak építész, a glccsellenes mozgalom harcosa és funkcionáriusa fekszik Ilyen ellenszenvesen cifra koporsóban, és az orra alá szecessziós gyertyatartókba helyezett viaszgyertyák füstölnek. A kövér Helena asszonyság képvisel! Г í71 i Kedves Olvasóink! A tehetséges, fiatal, szlovák írónő, Jaroslava Blazková Nylonhold című elbeszélésének közlését kezdjük meg lapunk mostani számában. Blazková az új, szlovák írónemzedék tagja, akire a határokon túl is felfigyeltek. Egyéni hangú művei finom lélektani megfigyeléseken alapulnak. A mai életről ír, a fiatalokról, a gyerekekről, a szerelemről, látszólag könnyed hangon, de emögött elgondolkoztató mondanivaló van. Reméljük, olvasóink szívesen fogadják Blazková művét Ordódy Katalin fordításában. 12 Paétlnsky felsóhajtott: — Mindnyájan ide jutunk A pap váratott magára. Mindenki didergett és lehangoltan topogott. A gyászhuszárok, akikre még három temetés várt, türelmetlenkedtek, az ácsorgásért nem fizették őket. Andrej azon törte a fejét, vajon ök is normára dolgoznak-e Végül megjött a pap, lihegve, mogorván. Levetette tőlikabátját és a mlnlstránsnak dobta, pluviáleján az aranyozás megkopott. A papi rekvlzltumok Is kopnak, suhant át Andrej agyán. A pap a requiem alternamot mormolta, Helena megint felsírt, a tervezővállalat alkalmazottal unalmukban a kalapjukat gyűrték. Csak a mlnistráns támaszkodott fesztelenül a hordozható feszületre, bal teniszcipőjével a jobb lábát dörzsölte, és nagy érdeklődéssel figyelte a sírásó flát. Gyere ide — Intett feléje, de a fiú meghúzta a madzagot, nyelvet öltött és a kijárat felé futott. A bádogdoboz belecsörömpölt a clrcumdederuntba. Andre] körülnézett és elhatározta, hogy amint kint lesz a temetőből, rögtön felhívja Drahát. Majdnem ugyanabban a pillanatban észrevette a Vöröst. Rögtön ráismert. Újból körülnézett, a nő arca túlzó színeivel szinte világított a sötét kabátok és a sírok között. Amikor először látta őt, akkor is feltűnt neki ez a színorgia. Az évzáró konferencián Ismerkedtek meg. Erre a napra pontosan emlékezett. Tévedésből túl korán ment az értekezletre, az ülésterem még üres volt. Piros szőnyegek futottak a parketton, a falakon barokk ernyős lámpák függtek, jóllehet a szálloda modern volt. Azokban az években építették, amikor mindenben a régi stílust tartották előkelőnek, s ily módon keletkezett a műanyagnak, a nehéz plüssnek és gipszkoszorúknak furcsa kombinációja. A mennyezeten kristálycslllár, az értekezletek szelleme és a láthatatlan fáradtság lebegett. A pincér pedánsan katonás sorba állltgatta az ásványvizes palackokat, és az ajtó melletti asztalkánál két hivatalnoknő számolta az ebédjegyeket. Az egyik hivatalnoknőt Mókuclnak hívták. Kedves mosolyában volt valami vonzó védtelenség, ami hlzelgett a férfiaknak. AndreJJal ismerték egymást. Vagy háromszor voltak együtt, rendszerint valami ünneplés után, amikor nem volt kedve se haza, se máshová menni. A lány a belvárosban lakott, ez nagyon kényelmes volt. Különben Is minden kényelmes volt vele kapcsolatban. Külön bejáratú, fürdőszobás lakásában mindig volt meleg víz és finom fekete. Reggel megfürödhetett, s Így a lányból nem maradt benne semmi, csak a meleg fürdő utáni frisseséget érezte. — Jó reggelt, építész úr — kiáltotta Mókucl. — Üdvözlöm a mai konferencián. Teveszőr blúz volt rajta, ami nem illett neki. — Jó reggelt, Mókuska. Nagy gonddal keresett magának helyet, olyat, ahonnan Jól láthat, de őt nem látják. Az ablak melletti sarokban talált ilyen zugot, de az egészből nem lett semmi. Egyszerre csak megjelent Péter, elcsalta egy feketére, s mire visszajöttek, az első szónok már ünnepélyesen köhécselt. Minden hely foglalt volt. Kénytelenek voltak az elnökségi asztal előtt leülni, mint valami divatbemutatón, úgy nézték őket, amikor végigmentek a termen. A beszámolót Ismerték, közösen dolgoztak rajta. Péter aránytalanul hosszú és kunkori farkú malacokat rajzolt, Andrej meg magánszorgalomból pszichológiai megfigyeléseket tett. Megállapította, hogy a Jelenlevők kilencven százaléka melankolikus. Aztán észrevette a Vöröst. Azon a helyen ült, amelyet előzőleg ő szemelt ki. A nő egyáltalán nem látszott melankolikusnak. Figyelmesen, szinte lélegzet-visszafojtva hallgatta a szónokot, ami fiatalságára vallott. Jó távol ült, s így gondosan szemrevételezte szépségét. Nagyon fehér és lágy arcbőre csak úgy szívta magába a fényt, s réz villogásé haja szikrákat szórt. Érthetetlen, de. a tengerre emlékeztette. A nő feléje fordult, mintha megérezte volna tekintetét, s kitartóan nézte. Csak akkor hajolt jegyzete fölé, amikor a szónok új fejezetbe kezdett. Nagy Jegyzetfüzete volt, Írogatott bele, és Andre] hosszú évek után megint úgy érezte magát, mint a főiskolai előadásokon. Meglökte 'Pétert. — Klassz nő. De nem az én esetem. Paradicsommadár. — Micsoda? — 'Paradicsommadár. Egzotikus jelenség. Nem látod? Az ilyen nőknél könnyen megégetheti magát az ember. — Andrej elnevette magát. A szünetben kinyomozta, hogy a nő a mezőgazdaságin dolgozik. Marcina a megbízotti hivatalból készségesen összeismertette őket. Kezet fogtak, azután az a hülye Grosak félrehlvta, és ebéd után már nem látta őt többé. Másnapra megfeledkezett róla. Most csodálkozott ezen. A pap befejezte az imát, szenteltvízzel behintette a koporsót, és mindenki azt hitte, hogy az elföldelés következik. Vdovjak édesanyja azonban, akit mintha fekete fából faragtak volna, búcsúbeszédet rendelt. A pap torkát köszörülte: — Kedves hivők, kedves testvéreim az Orbanl A pap alacsony termetű volt, s az orra, mintha csak tubákolásra termett volna. Beszéd közben elfogta a hév, talán eszébe Jutott, hogy ilyen előkelő hallgató-közönségre ritkán talál, és elhatározta, hogy az uraknak most megmondja a magáét. Andre] kedvetlenül hallgatta a beszédet. Nem szerette Vdovjakot, de azt azért mégsem érdemelte meg. — Mi értelme lenne életünknek, ha egyszerre, a legváratlanabb pillanatban véget kellene érnie? Nem, kedves testvéreim, mindnyájan érezzük, hogy ez logikátlan lenne. Az élet tovább folytatódik, csak a test, amely földből lett teremtve, tér vissza oda. A szellem, a lélek, lényünk tulajdonképpeni lényege, örökké él. A „lényünk tulajdonképpeni lényege“ szavaknál Andrej köhögni kezdett. Az intézetbeliek mindnyájan izegtek-mozogtak, csak Paétinsk? figyelt mélázva, és az öreg Dudáé mérnök volt meghatódva. Helena szipogott, a magas, mint a kőtömb, olyan mozdulatlan Vdovjak mama a beszédet lángoló tekintettel hallgatta. Andrejnak feltűnt, hogy az anya mennyire hasonlít a fiára, illetve a fia az anyjára. Ebben a pillanatban villant át az agyán, hogy ez a beszéd volt megboldogult főnökük utolsó tréfája, aki őket annyiszor meggyötörte kellemetlen szónoklataival. Végül elhangzott az ámen, a mlnistráns gyerek felkapta a hordozható feszületet, a kápolnában megszólalt a lélekharang. Helena még egyszer felvinnyogott, a gyászhuszárok vlrtuskodva vállukra emelték a koporsót és a sötét ruhás tömeg követte őket. Andrej lehajolt, mintha a cipőfűzőjét kötné meg, s miire a többiek tovahaladtak, sietve a kijárat felé indult. Útközben utolérte a Vöröst. — Nem bírja a koporsóra hulló hantok dübörgését? — Nem bírom az ilyen cirkuszt. — Minek Jött ide? — És maga? — Vdovjak a főnökünk volt. — Engem meg küldtek. Tudja, a nők között én vagyok a legfiatalabb, és ő nekünk is dolgozott. Mindenhova engem küldözgetnek. Gyűlésekre, ahová más nem akar menni, legutóbb arra a konferenciára, most pedig a temetésre... — Hálás vagyok nekik, hogy magát küldik^ Helena mosolygott, és Andrej meggusztálta az alakját. Jó alakú nő volt. — Túl van már ezen is, mondaná a ml Paétinsky doktorunk, mii pedig bólogatnánk. — Én a halottakat minden fölösleges szó nélkül tenném földbe. Temessék el őket a hozzátartozóik valahol egy erdőben vagy kertben. Mi szükség van gyászhuszárokra meg a latinra ... Akinek nincs senkije, azt meg hamvasszák el, és hamvait szórják szét repülőgépből. Ezzel megspórolnák a temetők helyét. Nekem Így tetszene. Magának nem? — Mire számomra ez időszerű lesz, addigra mindegy is lesz már, remélem. Én mérgemben feltámadnék, ha a sírom fölött ilyen hókusz-pókuszt csinálnának. — Maga még nagyon fiatal. — Pontosan huszonöt éves vagyok. Kevesebbre taksálta, de újból megismételte: — Maga még nagyon fiatal. Kiértek a csalogányvölgyi országúira, amely már rég nem a szerelmesek, hanem az autósok, az- állatkert és a megholtak útja lett. — Megvárjuk a buszt? — Szívesebben mennék gyalog. — Nem fázott meg? (Folytatjuk)
