Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-25 / 13. szám

OTBÚSKtítRDi jag flott miíszcsím F. Spécii felvételei Az országúiról, ahol ez a tábla áll, csak a pi­roscserepes tető látszik, de azt is'majdnem elta­karják a sorakozó szőlőkarókra kapaszkodó dús levelű venyigék. Homokos út vezet a szőlő kö­zött a csárdáig, ahol az árnyékos oldalban két ló ropogtatja békésen a kocsiderékba vetett friss szénát. Nem messze tőlük kék Volga parkol. Az eresz alatt kecskelábú asztalok, hosszú padok. A lovaskocsi gazdája ott könyököl mélyen hall­gatva a literes üveg mellett. Pohara tele piros borral. Néha át-át pislog az autósokra, akik a táskarádió gombját csavargatják. Ö rádió nélkül sem unatkozik. A partját hagyott Duna a füzek lehajló ágát kapdossa, valahol békák tartják déli hangversenyüket. A füvön ezüst halpénzek csil­lognak. A szélborzolta vízre arany másukat mes­­terkedi a nap. Vár. Nemrég hoztak egy szép harcsát. Abból készül a halászlé. A konyhában pattog a tűz, sistereg a zsír, sül a rózsapiros paprikába, lisztbe forgatott hal, ro­­tyog a birkagulyás, gőzölög a hagymás-illatos lé, amibe már csak bele kell főzni a feldarabolt harcsát. Török jánosné, aki Budapesten a Mátyás pincében tanulta a szakácsmesterséget, fűztől pi­ros arccal kiszól az ajtón: — Még egy kis türelemI Negyed óra múlva hozomI A bácsi széítörli szárnyas bajszát és helyben­­hagyólag bólint: rendben van, nem olyan sür­gős az. Harangszó hallatszik messziről, a táska­rádió zenéje olyan csak, mint a tücsökciripelés. Mélységes nyugalom öleli körül a csendes csár­dát, mintha az idő is megállt volna, hogy a hűvösbe húzódva megpihenjen. Azt sem furcsálla­­ná az ember, ha a királydinnyés homokútról Pe­tőfi fordulna be nesztelenül az udvarra, s le­ülne a szomszéd asztalhoz, hogy paprikás csir­két rendeljen. Vajon hogyan énekelné meg a dunamocsi ha­lászcsárdát? Biztosan másképpen, mint a Kutya­­kaparót, meg a Betektntset. Nem panaszkodna, hogy „éhenszomjan szokott itt maradni a jámbor utazó.“ Válogathatna a halpaprikás, halászlé, rán­tott hal, paprikás csirke, meg a birkagulyás kö­zött. Itt a bor sem savanyú, a csárda sem düle­­dező, a „csárdás“ sem mogorva. Tücsökné, a pénztáros és a pincérkedő Persely Mihály is kedves, mosolygós. Töröknére meg ugyancsak rá­­tllene a „tűzrőlpattant" jelző. De így is járja az olyan új csárdában, mint amilyen ez. Falait fehérre meszelték, most építenek hozzá egy nagy konyhát, mert a kicsi már nem. bírja a forgal­mat. Májusban hiába ijesztette minden nap az eső a vendégeket, a havi bevétel mégis hatvanhárom ezer korona volt. A nyári szezonban pedig száz­ezer koronás forgalmat is lebonyolítanak havonta. A környékbeliek, éppúgy, mint az tdevetődö ide­genek szívesen kifizetik az ételek adagjaiért a hat koronát, a fehér bor literjéért sem sokallják a húsz-, a vörös borért a tizenöt koronát. Ez is, mint a kisüsti barackpálinka a szövetkezet saját termése. A Volga helyébe bécsi rendszámú kocsi érke­zik. Utasat kíváncsian nézik az épületet, a vizet, az asztalokat és bizonytalanul a halpaprikásra mutatnak az étlapon. A bácsi kajánul figyeli, ho­gyan Izzadnak, könnyeznek, amíg megbirkóznak a tüzes étellel. Azért csak előveszik a kis zseb­térképet, s megjelölik a Komárom—Dunamocs kö­zötti útszakaszt. Érdemes ide máskor is vissza­térni. HARASZTINÉ M. E.

Next

/
Thumbnails
Contents