Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-25 / 13. szám
MESÉL: A mesélő óriás unokája Minden összevágott: hely, idő, alkalom. A hely a Dísz-tér volt, a budai Vár egyik leghangulatosabb, legromantikusabb része, a Mátyás-templom és a Halászbástya szomszédságában . . . Az idő késő este volt. A lámpák fénye gyéren világította meg a teret, amelyen csak néha andalgott át egy-egy szerelmespár . . . Az alkalom volt talán mégis a legérdekesebb. Látogatóba voltam hivatalos Feszty Masa festőmüvésznőhöz, Laborfalvy Róza, a nagy magyar színésznő vérszerinti unokájához, aki nagymamája második házassága révén a mesélő óriás, Jókai Mór unokája is lett. A szoba múzeumnak is bediene. Itt minden tárgynak története van. Mégis tele van élettel. Fehér gerlék búgnak az ablak alatt. Töröttszárnyú kis veréb szemelgeti a magot. Puhatestű macska nyújtózkodik álmosan. A festmények, szobrok, régi bútorok, fényképek láttán feltolul a kérdés: Van itt még valami, ami Jókaié volt? — Hogyne lenne! — felelte az ősz hajú, mindig vidám Masa néni. — Ebben a díszes, magas támlájú karosszékben szeretett leginkább üldögélni ... A fejünk felett látható vascsillár Bajza-utcai házának kapujában lógott. . . Van néhány régi evőeszközöm is tőle. Sajnos a legtöbb értékes emlék a háború alatt elpusztult! — Most már kíváncsi vagyok: mik voltak azok? — Volt egy ládám . . Bombatalálat érte. Abban őriztem Jókai házisapkáját. De nem akármilyen sapka volt az! Petőfi Sándor felesége, Szendrey Júlia hímezte, amikor nagyapám nálunk lakott! Elpusztult az a díszes öv is, amit nagyanyám, Laborfalvy Róza 1848-ban, a „Bánk bán“ előadásán viselt, mint Gertrudis királyné . . . Körbejártam a szobát, s aztán visszaültem Masa néni mellé. — Tetszik még emlékezni Jókaira? Milyen volt a magánéletben. — A Szabadság-hegyen, a Költő-utcában állt a Jókaivilla. Én is minden nyáron ott nyaraltam. Négy éves lehettem akkor . . . Minden reggel már hét órakor megreggeliztettek, felöltöztettek, mert sétára indultam a nagypapával. Végigjártuk kettesben a kertet, ő minden bokrot, rózsatövet, madárfászket megnézett. Imádta a természetet! Tőle ragadt rám ez a nagy madár-szeretet is. Most is van négy pár fehér gerlém . . . Nyolc órakor nagyapa már az íróasztalnál ült és dolgozott. Ilyenkor senki emberfia nem zavarhatta, csak nekem engedte meg, hogy az íróasztala alá kuporodhassak. Odavittem hát a babáimat, meg a cicát s eljátszogattam . . . Jókai nap-mint-nap tizenkettőig dolgozott, s pontban fél egykor asztalon kellett párolognia a levesnek. A pontosságra különösen kényes volt . . . — Mi volt a kedvenc étele? — A magyaros ételeket szerette. Csípősen, fűszeresen. Leginkább a halászlét és a túróscsuszát kedvelte, de még talán ennél is jobban a bablevest, disznókörömmel . . . Ebéd — Ha valaki azt mondta Jókainak, hogy rossz regényt irt, arra nem haragudott meg annyira, mint aki a saját termésű borát szidta! Jelinek György (elvétele után aztán ismét dolgozni kezdett. Egészen délután ötig. Majd elment a klubba, kártyázni. Tarokkozni Szeretett nótázni? — Nagy nótáskedvű volt. . . Kedvencei közé tartozott egy régi betyárnóta. Ma azt már alig ismerik. A híres prímás, harminchatodik Rácz Laci még tudta! . . . Hogy' is volt? . . . „Kocsmárosné, nekem halat süssék kend, azután meg citromos bort adjék kend, ha zsandár jön, híradással legyék kend . . .“ Ejnye! Elfelejtettem az utolsó sort. De a második strófát már végig tudom: „Eccercsak jön a szolgáló ijedve: kilenc pandúr közeledik fegyverbe’! De a betyár felkap a pejlovára, s bevágtat a délibábos pusztába.. “ — Masa néni is szereti a nótákat? — Nálunk ez már családi hagyomány. Nagyanyámnak, édesanyámnak és nekem ugyanaz volt a kedvenc nótánk: „Kidőlt a fa mandulástól. . .“ — És arra emlékszik még, mire volt Jókai a legbüszkébb? — A borára! Ha valaki azt mondta, hogy rossz regényt írt, arra nem haragudott meg annyira, mint aki a saját termésű borát szidta! Feszty Masa csendben éldegél az öreg budai Várban, őrzi gazdag életének szép emlékeit, Laborfalvy Róza és Jókai Mór lábanyomát. Vajon szabad idejében mit csinál? — A Várat rajzolom. Mindig ad ez a környék új és új témát . . . Huszonhat éve lakom ebben a házban, de csak most értem el, hogy igazi „várbeli“ őslakónak tartsanak! SOMOS ÁGNES TESSÉK VÁLASZTANI! Mindig voltak és lesznek örök elégedetlenek, akik azt állítják, hogy a házasság elvesztette minden romantikáját, az illúzió csak a házasság küszöbéig tart, s hogy a szerelmet megöli a mindennapi robot, a megszokás, az egyhangúság . . . stb. Hányán sírják vissza azokat a korokat, amelyekben a lángoló szívű hősszerelmes kötélhágcsón kúszott fel imádottja ablakába és életét tette kockára egyetlen csókért, egyetlen mosolyért. Igen. Ez valóban romantikus, de nézzünk csak utána tüzetesebben ennek a romantikának, Lépjünk vissza néhány századot a történelemben. A sivatagok, piramisok földjére érkezünk, az ókori Egyiptomba. Pontosan a Nílus partjára, ahol egy lány sétál. Ruhája, ékszerei és rabszolganői után ítélve jó családból való. Most egy ifjú közeleg, a fáraó, katonája Szép arca. délceg termete megtetszik a lánynak. Egymásba szeretnek. A házasságnak látszólag semmi akadálya. De vigyázat! Most jön a prózai rész. A házasságkötés elengedhetetlen feltétele, hogy leltárt készítenek mindkét fél anyagi helyzetéről. Az ezt követő templomi áldással lezárul a házasságkötés első része. De hogy jó feleség lesz-e a lányból, azt csak az egyéves próbaidő dönti el, mialatt az asszony kitéve a férfi minden szeszélyének, esetleges hatalmi mániájának, köteles alázatosan szolgálni őt. A férjnek pedig joga van a próbaidő leteltével — ha az asszony nem felel meg az ízlésének — némi pénzbírság ellenében felbontani a házasságot. Asszonypiac Hogy tetszik ez a szó? Babilóniában évente egyszer elküldik a szülők eladó lányaikat erre a vásárra. A szép és gazdag lányok hamar elkelnek, hamar vőlegényt találnak. Az eladott leány agyaglapocskát kap, amelyet a nyakába akasztva visel, s amelyre rávésik az ő, valamint leendő férje nevét, s a nevezetes dátumot. A párizsi Louvre-múzeumban őriznek egy ilyen kis agyagtáblát, a következő felirattal: Mannutamat és Bahit- Alsi, Merochöaladan király uralkodásának tizenötödik évében, szombati napon. Perzsiában az ifjak feleséget rabolnak, s a lányok — érdekes — örömmel hagyják magukat elrabolni. Nagy \sszonypiac Babilóniában erkölcsi fölényt jelent Babilóniával szemben az a különbség, hogy itt nincs poligámia, mint Babilóniában, ahol a férfi ágyasokat tarthat, anélkül, hogy a feleségnek a legkisebb joga lenne ez ellen tiltakozni. Spártában találkozunk az asszonytisztelet legmagasabb fokával. A házasság monogám és kötelező. Harminc éves koráig minden férfinak élettársat kell keresnie. Aki megtagadja a párkeresést, azt pénzbüntetéssel sújtják, vagy nyilvánosan megszégyenítik, esetleg megkövezik. Az indiánok, pl. Kuba őslakói egyegy esküvői szertartásra meghívják a környékbeli törzseket is. Az esküvő napokig tart, mert — ha a vőlegény a törzs elöljárói közé tartozik vagy kiváló harcos — nászéjszaka után a vendég-törzsfönökök és elöljárók mindegyike részt kér a menyasszony kegyeiből. De míg főnökből csak egyegy, s kiváló harcosból csak néhány van minden törzsben, addig a nép, a plebejus helyzete szinte hihetetlen. A vőlegény, kasztjának számos tagjával kénytelen menyasszonyán osztozni. Nekünk távoli és érthetelen ez a szexuális keveredés, de célja a mindenképpen vitális utódok nemzése és a férj hibájából származó meddőség kizárása. Így házasodtak régen. S ha még ezek után is visszasírná valaki a régi szép időket, ám legyen: tessék választani! A Mujeres nyomán: Mikola M. A jugoszlóvok már régen rájöttek arra, mit jelentenek egy ország részére a külföldiek látogatásai, idegenforgalmuk azonban csupán az utóbbi években kezdett hatalmas méreteket ölteni. 1960-ban 18 millió dollár, 1964- ben már 90 millió dollár bevételt hozott az idegenforgalom a nemzetgazdaság részére. Érthető tehát, hogy a jugoszlóvok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a külföldi vendégek bárhol járnak is az országban, mindenütt jól érezzék magukat. Viszont azt is tudják: ehhez nem elegendők a természet adta szépségek. Éppen ezért állandóan építik a teljes kényelmet nyújtó modern szállodákat, camping helyeket és természetesen az autósztrádákat. Amerre csak jártam Jugoszláviában, Belgrádtól — a fővárostól — kezdve Zágrábon, Ljubljanán, Rijekán keresztül, mindenütt lázas építkezést tapasztaltam. Egymásután nőnek ki a földből az új lakóházak, szállodák, melyek 10—15 sőt 25 emelet magasak. Az épületek általában fémből és üvegből készülnek és stílusukon az olasz építkezési formák hatása érezhető. A városokban nagy a sürgés-forgás. A forgalom kezdi megközelíteni — különösen a nagyobb városokban — a világvárosi méreteket. Autók, autók mindenütt. Különösen sok a Fiat kocsi, ami viszont érthető, hiszen néhány Fiat típust Jugoszláviában gyártanak. De Oppelt, Mercedest és Volkswagent is lehet szépszámmal látni, nemcsak Belgrádban, hanem a többi városban is. A jugoszláv városokban a modern felhőkarcolókat gyönyörű ligetek, parkok veszik körül, az utcákat fasorok szegélyezik. Ami dicséretre méltó, a lakások féltve őrzik a fákat, és a városokban levő zöld részeket. Meglepődve láttam, — nem is egy helyen — hogy inkább kiszélesítik a járdát „lekanyarítanak" egy darabot az úttestből, de az egyedülálló fát nem vágják ki. És igazuk van! Az élet, mint mindenütt, így Jugoszláviában is különböző. Akinek sok a pénze, annak semmi sem drága, akinek viszont kevés, bizony jól be kell osztania, ha rendezett körülmények között akar élni. Bár nem szeretem a statisztikát, mégsem kerülhetem el, hogy néhány adattal ne szolgáljak, ha be akarom mutatni, hogyan élnek Jugoszláviában az emberek. Talán kezdjük a fizetéseknél. Mindenekelőtt előre kell bocsátanom, hogy Jugoszlávia hat köztársaságában különbözőek az életfeltételek. Szlovéniában, ahol a legmagasabb az életszínvonal, 1964-ben az átlagkereset 64 000 dinár volt, ezzel szemben Szerbiában csupán 34000. Viszont Szerbiában az élelmiszerek ára csaknem 50 százalékkal alacsonyabb, de az iparcikkek ára is legalább 20— N OJ X3 'A >ai OJ s te :3 IS
