Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-30 / 9. szám
p ütött a nap, enyhe szellő fújt; Irtványos t\ érett gabona és sárguló körték illatát árasztotta. Marek a szelelörosta hajtókarját forgatta, prüszkölt a polyvaportól. A gazda felöntötte a szemet és cserélte a rostákat, a gazdasszony a zsákoknál gondoskodott, mindhárman kényelmes ütemben, komolyan és nyugodtan dolgoztak, ahogy illik ehhez a munkához, amely inkább ájtatoskodás, mint fáradozás. Marek forgatta a szelelörosta haftókarját és a pelyva porán keresztül elmosódva Ólinát látta: a fal tövében ült és valamit varrt. Néha felemelte fejét, ilyenkor szemük találkozott, és egymásra mosolyogtak. Oltna mosolya szelíd volt és félénk, s olykor minden ok nélkül könny öntötte el szemét. De Marék egészségesnek, erősnek érezte magát és boldog volt. Ezek a forró, dolgos és mosolygós nyugodt napok mintha jövendő életét jelképeznék. Így lesz: csendes nyugalom, megértés és egyszerű örömök. Így lesz: elszakadnak a világ tisztázatlanságaitól, kuszaságaitól, amelyek sebzik és reménytelenül megfárasztják az embert. Két magányos ember új remeteséget teremt magának, csodálatos remetelakot, amelyben benne lesz az álmok és alázatos remények végtelen nagy világa, elmélyülő nyugalom és a megértés öröme. Így lesz: csendes napok végtelen sora, s ők ketten a hangtalan, néma áramlás fölé hajolva egymás tükörképét látják benne. A napvilágos, ünnepi napok során Marek szinte hitt is álmainak. Oltna itt volt, s ez a fontos, minden más mellékes és jelentéktelen. Itt volt Olina, akinek szüksége van rá, akinek a világon nincs senkije rajta kívül; nem mondta, de Marek tudta. Ajándék volt ez, váratlan kegyelem; meggyőződött, hogy nem várhat többet az élettől. Igen, kissé különös volt: most, hogy a valóság megközelítette az álmot, egyre-másra VLADIMÍR MINÁC: kedett, hogy mennie kell, ez a tudat kívüle volt és ugyanakkor mélyen benne; ismeretlen és meghatározatlan erő, amely szerétéiből és gyűlöletből, a belehelt levegőből, a magány titkos félelméből, a sokaság, fajtája szeretetéből fakadt, a népből, amelyből eredt és amelynek sorsa mindenek ellenére az ő sorsa is. Rohantak lefelé a völgybe, számtalan láb dobogását hallották, látták a hegyeket, a partokat és a lejtőket, minden megmozdult és feléledt, a rest nyugalom hirtelen heves mozgássá vált, amely mindent elragadott és magával sodort, fó érzés, nagyon jó érzés volt, hogy ennek a rohanó, dobogó sokaságnak, ennek a mindent magával ragadó mozgásnak része lehet. Marek rohant, már leért a völgybe, körülötte más emberek szaladtak, ismeretlen emberek, tanyasi parasztok, vadidegen emberek, akik most, mintha szívéről szakadt egytestvérei volnának. Kiabáltak, biztatgatták egymást, özönlöttek lefelé a völgybe szájukon szitokkal és ökölbe szorított kezekkel. Mindnyájukat valami ismeretlen nagy érzés töltötte el, valamennyien egymáshoz tartoztak, olthatatlan harag lángolt bennük; özönlöttek lefelé a völgybe, s számuk egyre sokasodott, hangos volt a szavuk, merész és bátor a tekintetük, kiabáltak és ócska puskákat ráztak fejük fölött, s akinek puska nem jutott, puszta öklét emelte magasba. Jó érzés, nagyszerű érzés volt, hogy együtt rohanhat a többiekkel, felszabaduló érzés, a függetlenség és a testvériség érzése, amely eláradt szívében; Marék soha azelőtt nem érezte énjét annyira szabadnak, mint ebben a sokaságban, alárendelve magát a kívüle álló akaratnak. Mintha drága kincset talált volna, amelyet mindeddig hiába keresett önmagában. Olyasmi volt ez, ami közel állt a számtalanszor megcsűfolt fogalomhoz: az élet értelméhez. Marek egy rövid pillanatra rá is döb-11 ■аШ V HPflfifi ||»йЧ /Шт (Részlet) meg kellett győznie magát boldogsága teljességéről, el kellett nyomnia titkos nyugtalanságát és kétségeit, amelyek nem kívülről jöttek, hanem belülről, önmagából. Ez a titkos nyugtalanság abból a félelemből sarjadt, hogy álma meddőnek bizonyul; nem ismerte be fennhangon, de tudott e félelem létezéséről és lehunyta szemét, hogy ne lássa. Újból és újból meg kellett győznie magát, hogy minden rendben van. Újból és újból fürkésző szemmel pillantott Olinára, megérintette a kezét, a haját. S néha, pillanatnyi felismerések villámfényénél úgy érezte, idegen, ismeretlen és közömbös asszony áll előtte: szörnyű és felháborító volt ez. Gyűlölte ezeket a pillanatokat, hessegette őket magától: akarta a boldogság álmát, akarta kétségek és mindenek ellenére. Aztán minden hirtelen véget ért, az álom és a kétségek is. A túlsó lejtőkről kiáltás hallatszott, kitartó, riasztó figyelmeztetés. Marek megállította a szelelörostát. Kimentek a pajta elé. A völgyön keresztül, mintha meg-megugrottak volna a köveken, úgy értek hozzájuk a szavak: Jönnek a németek A visszhang mintha ráfelelne: németek, netek. Marek megmosta arcát a vályúban. A gazda befordult a téli juhakolba, s pár perc múlva puskával vállán jött vissza. A gazdasszony egy kis sajtot és kenyeret csomagolt a tarisznyába. Olina mozdulatlanul ült a fal tövében, kezét gyámoltalanul ölébe ejtve. Most nem volt idegen és közömbös asszony, Marek most tudta, hogy az az asszony ül előtte, akit ismer és szeret. — Maradj itt — mondta neki. — Itt jó helyen vagy. Olina nem válaszolt, szemét elöntötték a könnyek. Mennem kell — mondta Marek. Az öreg gazda már elindult, Marek futva eredt utána. Mennie kellett, egy pillanatig sem kételbent, s ismételgette magában: igen, ez az élet értelme, ez mindennek az értelme. Az autó lefelé száguldott a völgybe, bőgő motorral indult el Felső-Telepről, s hosszú porzászlót húzva maga mögött diibörgött végig az úton. A kormánykeréknél Artyom ült, mosolygott örömében: nagyon szerette az autókat és mindent, aminek valami köze volt a gyorsasághoz. Robogott a teherautó, zakatolt, meg-megugrott a vízmosásokban. JKrempo.Sskyé volt az autó. Valamikor kékre festették és oldaldeszkáira reklámot pingáltak: Az egész világ priehybyi liptait eszik! A köztársaság felbomlása után Krempassk-y kénytelen volt átfesteni a betűket: A priehybyi liptai szempontjából nézve összezsugorodott a világ, nem maradt már belőle, csak a hitlerista Németország.) Artyom mellett ült Labuda kapitány, valahányszor megugrottak egy gödörben, fejét kis híján beleütötte a fülke tetejébe, reccsentek alatta a bőrülés rugói. Térdén géppisztolyt tartott és nézte az utad maga előtt: ő is szerette a mozgást, örült, hogy végre elindultak, hegy minden megindult és minden leegyszerűsödött; most már nincs semmi zavaró körülmény, csak az óriási szabad térség, amelyben mozogni és cselekedni lehet. (Énje mélyén még egy kis szomorúság és szemrehányás kísérte; de most jelentőségét vesztette és sötét színe kifakult.) Elöl a motorház tetején egy géppuska ugrál, jó géppuska, huszonhatos típusú, lövésre kész, a fiatal Holko gyöngéden, szinte szeretgetve tartja kezében. Holko vörös haja lobog a szélben, szeme csillog, kockás ing van rajta, nyaka körül tarka selyemkendő, igazi dalia, a forradalom géppuskása. Nagyszerű ez a sebes száguldás, gondolja és szívből kívánja, bárcsak ellenállásba ütköz-10 nének, hogy megnyomhassa a ravaszt, lövöldözhessen, verekedhessen, kitüntethesse magád. Kopott bőrkabátban Jankó Krap áll mellette, igyekszik leplezni meghatottságát, szigorú, személytelen szeretne lenni, olyan, mint máskor. De arca furcsa fintorba torzul, bárgyún mosolyog, majd hirtelen felzokog, kezefejével megtöröli könnyes szemét. A széltől van, igyekszik meggyőzni önmagát, könnyet csal ki szeméből a szél, micsoda ostobaság! Mert hát felnőtt férfihoz, parancsnokhoz, felelős emberhez egyáltalán nem illik az ilyen buta elérzékenyülés. Tébolyult gyorsasággal robogott az autó, megmegugrott a vízmosta gödrökben, olyan volt, mint valami óriást bömbölő, dühödt szörnyeteg. Markech tanár a kocsikasban szorongott a többiek között, valakihez hozzáért, valakinek a vállába kapaszkodott, képe, mint mindig, most is frissen borotvált volt, inge és nyakkendője patyolattiszta, vállán kék kabát, amely a könyökén már kissé csillogott, de a fején katonasapka díszelgett és a kezében puskát szorongatott. Talán ez az, amire vártam, gondolta Markech tanár, úgy látszik, éppen ez az, és mosolygott. Caöko meglapult valahol hátul, hogy a szél ne érje, betegeskedett az utóbbi időben és félt a huzattól. Feleségére és gyerekeire gondolt meg azokra, akik vétettek ellene, most megfizetnek mindenért! Nem volt bosszúvágyó, de a gyerekei éheztek és ö tudta, most megfizetnek érte! Nem tudta, kin áll bosszút, de elszánta magát, hogy bosszút áll, üt, vág és pusztít, mert a gyerekei éheztek. Csuda jól megyünk, kiáltotta valaki a kocsikasban, az istenét, de jól megyünk! Ez Igen, kiabált a másik, ez már valami. Az autó végigrohant a szűk völgyön, dübörgőit és szórta a port. Még egy kanyar és még egy, s máris itt a város, a fiatal Holko szorosabban fogta a géppuska tusát, ujját a ravaszra tette. De a város csendes volt és álmos, lustán hempergett benne az augusztusi napsütés. Az autó még egyszer felbőgött és megállt a főtéren. A kocsikasban a fiúk valamit kiabáltak, puskájukat lóbálták. A kereskedők sietve lehúzták a redőnyt. Az emberek kilestek az ablakokból és a kapuk alól, aztán összeszedték bátorságukat és kimentek a térre. Egyre többen voltak, megtelt velük a tér, csupa izgatott ember, akik valamire várnak. Jankó Krap felkapaszkodott a kocsi tetejére, beszélni akart, annyi szó zsivajgott benne, amit el akart mondani, haragos, indulatos és jóízű, kedves szavak. De amikor a téren elült a zaj, a meghatottságtól összeszorult a torka, s alig bírta kimondani: Halál a fasizmusraI Suttogva még hozzátette: Éljen a Csehszlovák Köztársaság! A házakon megjelentek a csehszlovák zászlók. Az autón az emberek valamit kiabáltak és magasba emelték puskáikat.
