Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-30 / 9. szám
ш o' u LL ш t— ы со н< о —I э о 0£ о U. > ш о см Z Э со < _| Э О < со < N СО ш LU < _| Z < < < ксо < _| > со ш < Z LU > О _| со < О Z о гм О О _i О а < Kissé fáradtan érkeztünk meg Jaromefbe. A turistaszállót kerestük, de nem volt. Jó emberek végül is valamilyen tanoncotthon-félébe kalauzoltak, mondván, hogy ott két koronáért lehet szállást kapni. Pitymallatkor már a dombtetőn voltunk, onnan néztünk körül. Körülöttünk a „Cesky ráj“. Könnyeztünk. 1939 nyara volt. Azon ,a nyáron mindannyiunknak megvolt az illegális munkája. Nem beszéltünk róla, a titoktartást, konspirációt komolyan vettük. Egyébként amúgy is volt imlről beszélni, gondolkodni, mire emlékezni. Aztán jött 1940 nyara. Hová is jutottunk? . A Petschek-palota a Gestapo székhelye. Iroda. Közönséges irodahelyiség, asztal, székek, iratok. A sarokban szekrény. Rózsa és Gestapósok! Zander áll előttünk, ujjával egy fényképre bök: — Ki ez? - Nem tudom! Gondolkozzon! Gondolkodom. Én és Jindra. Egy üres szobában vagyunk, Zander mellett. Mindössze két szék van a szobában, a két sarokban. Az őrök, SS ek Is ott vannak. Süket a csend. Egymásra sem nézhetünk, nehogy szemünk villanásával szót értsünk. Annára gondolok, mindarra, amit a tavalyi kiránduláson együtt átéltünk. Tudom, hogy semmi szín alatt sem mondhatom meg a nevét, nem árulhatom el kilétét. — No, gyerünk!... Meggondolták már?! Merev ujj mutat a nem egészen tiszta csoportképre. Még egy kicsit gondolkodom, aztán kibököm: — Hisz ez én vagyok, biztos úr! Bonyolult helyzet állt elő. Anna így kicsúszott a kezükből. Amikor Prágában már szorult a kap-ca, a Máj kiadóvállalat Ostravára helyezte át. Csak egy év múlva tér vissza Prágába. Összekötő lett Prága és Ostrava között. Élelmet és ruhát gyűjt a Jizerahegyekben meghúzódó, menekült szovjet foglyoknak. Illegális újságokat és röplapokat terjeszt. Társával, Piláf Pepikkel a műszaki apparátusban dolgozik. Papirost, sokszorosító-papirost, festéket, író és sokszorosítógépet hajszol, aztán lakást, raktárhelyiség-félét, ahol mindezt el lehetne helyezni. Helyet keres a nyomtatáshoz. A CSKP III. illegális Központi Bizottságában ő a Mladá Boleslav-í kerület instruktora. Közvetlenül a Központi Bizottság vezetőségében azonban ott van Jaroslav Fiala, a Gestapo besúgója s így a Gestapo az illegális dolgozók minden útjáról már jő előre tud. Anna Mlejnková 1944 február elején találkozott utoljára a pártfunkcionáriusokkal. A Gestapo körülfogta ae erdőt. Anna futott, elesett, kiütötte a fogát is. Amikor az ember életéért küzd, ugyancsak igyekszik. Sikerült a gyűrűből kijutnia. Reggel munkába ment. Nagyon összetört volt. Az igazgató meglátta, de semmit sem kérdezett tőle. Csak azt mondta, hogy elviszi, ahol megbújhat. — Nem lehet, Anyámat túszként vinnék el — mondotta Anna. Aztán leült az asztalához. Február 15-én letartóztatták. Egy hónapra rá a Prágai Német Különbíróság halálra ítélte. Május 12-én végezték ki, a Pankrácon. Utolsó levelében ezt írta az anyjának: — Élned kell, és becsületesnek lenned, hogy a világon helyettem is jót tegyél. Anyu, erre kérlek csak! Gondoljunk mi is az életre. Az eszméért élt életre. Mert az eszme lett azoknak aiz élete, akik a náci börtönökben végezték be pályafutásukat. (A) „Sohase feledjétek, milyen könnyen vesztettük el a szabadságot és milyen nagy áldozatok árán nyertük vissza.” Május 9-e a győzelem napja. Húsz esztendeje, hogy Keitel tábornagy aláírta a hitleri Németország feltétlen megadásának okmányát. Emlékszünk még a plakátokra, amelyek műfajuk szűkszavú és hatásos módján a lényeget hirdették, azt, hogy a szövetségesek a saját barlangjában végeztek a fasiszta fenevaddal. Micsoda felejthetetlen nap virradt ránk 1945 május 9-én! Hogyan áradt az öröm szíveken és országokon át, hogyan ujjongtak a felszabadult milliók! A győzelem napján a kivívott és megtalált béke édessége töltötte el az emberek szívét. Lelkesedéssel teli, gondolatban gazdag korszak lehet csak képes ennyi szépség megteremtésére, amely évszázadok múlva is belopódzik az emberek szívébe, felkavarja gondolataikat, senkit sem hagy hidegen. Szerelmesek sétálnak erre, fogják egymás kezét és mélyen hallgatnak. Itt némaság üli meg ajkukat — másutt nem győznék elmondani mindazt, ami ajkukra tódul, ami megbizsergeti szívüket, mert hiszen a szerelmeseknek sok, nagyon sok a mondanivalójuk egymás számára. Nyugdíjasok sétálnak itt, botjuk egyhangú ritmust ver a márványkockákon. Megállnak. Körülhordozzák tekintetüket és csodálkoznak. Az annyi örömet és bánatot megélt, ma már kiegyensúlyozott emberek tekintete megpihen a sok gyönyörűségben, mintha sohasem akarna mindettől elbúcsúzni. Alázatosan hajtod meg fejed a korszak előtt, amely megváltoztatta a város arculatát és különös, hamisítatlan, sajátos varázst kölcsönzött neki. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor Prága felöltötte virágos tavaszi köntösét, szinte természetesnek tűnt, hogy az emberek fegyvert ragadtak, védősáncokat építettek, harcoltak. Hegy elrepült ez a húsz esztendő! Az ifjakból — akik puszta kézzel, lelkesedve küzdöttek puskák és gépfegyverek ellen — megfontolt. komoly apák lettek, akik repesnek a boldogságtól, ha csapatuk a labdarúgómérkőzésen az ellenfél hálójába küldi a labdát. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor fiatalos hévvel lépésről lépésre haladtak a győzelem felé, nem gondoltak arra, hogy a történelem büszke lesz tetteikre. A huszita idők óta először történt meg, hogy az egész nemzet bekapcsolódott a felkelésbe, hosszú évszázadok óta először nyilvánította ki egységesen, hogy a világ haladó gondolkodású áramlata mellett foglal állást. Évekig azon töprengtünk, hogy a prágai forradalom későn, hogy úgy momdjam: öt perccel tizenkettő előtt robbant ki, de megfeledkeztünk arról, hogy nem máról holnapra született meg, hanem évekig tartó folyamat befejezéseként tört felszínre. Szégyelitük bevallani, hogy a prágai revolúciót a Szlovák Nemzeti Felkelés váltotta ki, hogy a szlovák munkás mellett a cseh munkás is talpra állt, megfeledkeztünk arról, hogy a csehek fegyvertelenül álltak szemben megannyi jól felszerelt fasisztával szemben. Azok, akik akkor a védősáncokon álltak, felelősséget hordoztak magukban, lelkesedést, övék az elmúlt húsz esztendő eredményei, nehézségei. Az élet legszebb időszaka, amikor az ember megérik, alkot és kezd megérteni valamit, amit eddig nem értett. Ilyenkor, ebben a korban ötlik fel a gondolat — mit hagyok magam után?! A felnőtt ember lelke mélyén titkom kívánságot hordoz: szeretné ha egyszer, évtizedek múlva, amikor a szerelmesek néma áhítattal róják a várost vagy amikor az öreg nyugdíjasok körülölelik tekintetükkel azt a sok szépet, amitől a legszívesebben nem válnának meg soha, irigykedve gondolnának azokra és egyben rá is, aki annak az új kornak a küszöbén állt, amely csodálatos varázsával ilyen széppé, fenségessé formálta ezt a várost. — Bármely tizenötezer lakosú városnak nevezetes múltja is van. Biztosan született, élt, meghalt vagy legalább is átutazott rajta valamilyen híres ember Nem egy kisváros ezeréves múlttal is dicsekedhet. Ez a város — amelyről szólunk s amely Prágától elválaszthatatlan — először is nem
