Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-16 / 8. szám
A vadászgépek leszálláshoz közeledtek. Egyiküknek pilótafülkéié felett kék sál lengett, mint hosszú, keskeny lobogó. Lovagregényeket juttatott eszembe, Ifjúkori olvasmányokat: így száguldott harcba a talpig páncélos vitéz, s kardforgató jobbjára kötve vitte halálba vagy diadalra szíve hölgyének szentül Őrzött színeit. Megmosolyogtam ezt a romantikus látomást. Ez a sál Is csak olyan, mint a többi: minden repülő puha selymet csavar a nyakára, nehogy a zubbony vagy a kabát gallérja felhorzsolja. Ennek a pilótának bizonyára sokat kellett a fejét forgatnia harc közben. Így Is volt. Messerschmldtek támadták meg a hazatérő rajt; mindenfelől jöttek, és a századparancsnok-őrnagy nyakán kibomlott a sál. Egy gépet sikerült eltalálnia, de az eredményt nem láthatta: Azarjanc segítségére kellett sietnie. A másik gép üldözése közben újabb ellenséges repülőteret fedezett fel, és most azt ajánlotta az ezredparancsnoknak, hogy másnap, még a hajnalt sötétség leple alatt, üssenek rajta a németeken. A fedezék felé Indultunk. Mosolyogva beszéltem az őrnagynak a hajdani vttézről és szépséges hölgyéről. Rámnézett — szemében, amelyet odafönt vörösre fújt a szél, még a harc tüze égett — és elmosolyodott. Arca a kék sál habos keretében, így stsak nélkül Idősebbnek látszott. Túljárhatott már a negyvenen. Vacsora közben az Imént lezajlott légi csatáról folyt a szó; a repülők megerősítették, hogy az őrnagy által eltalált gép derekasan belejúródott a földbe; majd eszükbe jutott a ktbomlott sál és jókedvűen élcelődtek rajta. — Egyszer még kihúz a gépből, mint egy ejtőernyő — mondta az ezredes. — Mtnek neked egy egész végre való? Jólesik — felelte az őrnagy. Ügy forog benne az ember feje, mint egy csapágyban. — Mironov meg valami harisnyával röpköd. Felezd meg vele a kendődetI — Esküt nem felezünk, ezredes elvtárs — mondta az őrnagy féltg tréfás, félig komoly hangon. — Majd összetűzöm valahogy. — Ez ugyanis amulett, ezredes elvtárs — nevetett Mironov. — Az őrnagyunk ezzel harcol, ezzel alszik, sőt még a fürdőbe Is ezzel jár. öreg pilóta, meg kell érteni. Hajnali ötre tűzték ki a felszállást, valamennyien nyugovóra tértünk. Az Őrnagy mellé kerültem. Elalvásra készülőben csakugyan gondosan összehajtogatta a sálat és a feje alá tette. Az asztalon égett a lámpa; lángja olykor kicsapott az üvegből, a fedezék deszkaburkolatára zizegve permetezett a homok: nehéz ágyúkkal lőtték a repülőteret. A katonák megszokták ezt a bölcsődalt és nyugodtan aludtak mellette. A sál arcomat csiklandozta. Mintha leheletkönnyű, finom Illat szállt volna belőle — felgyújtotta képzeletemet. Fiatalságot Idézett, gyenge női vállat — Igen, ezt az amulettet csak egy leány adhatta az őrnagynak, valaki, akit megigézett ez a nyugodt márványarcba vésett hősiesség és harci akarat. Felkönyököltem. Az őrnagy aludt. Nyugodt, fáradt arca sehogyan sem illett ebbe a képzeletem rajzolta keretbe. Egyszerű katonaarc volt, a levegő derék munkásáé, aki tartalékból vonult be és aligha kelthetett efféle érzéseket akár a legromanttkusabb lányban Is. Más látszott valószínűnek: emlékeztem, vacsoránál futólag megemlítette, hogy amikor ehhez az ezredhez áthelyezték, sikerült hazalátogatnia, de senkit sem talált ott-СмгдоДя Pit г*Ь> hon, mert a veszélyeztetett városból mindenki eltávozott. Elképzeltem, amint belépett az elhagyott fészekbe, ahol minden Ismerős, minden a szeretteire emlékezteti, ahol most minden hideg és kihalt, a szétszórt holmik szomorú látványa kapkodó csomagolásról árulkodik. s ahol csak az emlékek kísértenek, a békés élet, boldog reménykedés, meghitt gyengédség és meleg emléket ... Láttam, amint ott áll a szoba közepén, körülnéz s ahogy csendesen felveszt az első kezeügyébe eső holmit, ezt a világoskék sálat, a vesztett múlt leheletkönnyű foszlányát... Az őrnagy megmozdult és felnyitotta szemét. — Az ördögbe ts, de nagyon húzza a lóbőrt — szólalt meg, látván, hogy én ts fenn vagyok. Azarjanc horkolt: nagyon kifáradt a csatában. — Nem, nem lehet aludni — sóhajtott az őrnagy. — Ne szívjunk el egy cigarettát? Rágyújtottunk, s halkan megeredt a beszélgetés, fel fej mellett, az a fajta társalgás, amikor sem ágyúdörgés, sem a robbanások zaja, sem a szomszédunk horkolása nem akadályozhat, hogy megértsük az érzés fűtötte szavakat. Csatában s az örökös harci készültségben a katonáknak nem jut Idejük rá, hogy érzéseikről beszélgessenek, amelyek igazgyöngyként, sűrű, tiszta cseppekben ülepedtek le a lélek legmélyén. Am a szív él és vágyakozik, szomjúhozza az alkalmat, hogy valaki előtt feltárhassa, ki nem mondott titkait. Így estk aztán, hogy ha akad valaki, odatévedt vendég, akt hajlandó reggelig elhallgatni őket; olyat hall, amitől megvilágosodik, a katona és hőstettel új fényben ragyognak. Fellebben a fátyol egy-egy hőstett megszületésének titkáról, és minél jobban megismerjük azt a titkot, annál jobban megértjük, hogy ml ts az ellenséggel szemben érzett gyűlölet. Romantikus sejtéseim messze elmaradtak az élet és a háború Igazsága mögött. Minden egyszerűbb volt, borzasztóbb és jelentékenyebb. Az őrnagy a háború elején a Baltikumban harcolt, egy kts észt város légi védelmére rendelték. Itt még senki sem hitte el a németekről, hogy a békés lakosságot bombázzák. Ezért a gyönyörű fövényparton reggeltől estig mezítelen testek nyüzsögtek. Az őrnagy gépével a város felett cirkált. kémlelte az eget, nem közelít-e ellenség valahonnan. Június 29-én történt, vasárnap. Az őrnagy egy „Junkers“-t pillantott meg és haladéktalanul nekirontott. De nem volt szerencséje: a fasiszta lövész golyója átütötte a gép oldalát; lejjebb kellett ereszkednie. A „Junkers kistklott előle, s az őrnagy látta, amint a városban fekete gombák támadnak a robbanások nyomán. A „Junkers“ a tenger felé fordult, s zuhanórepüléssel közeledett a strandhoz — a sárgás-rózsaszínű embert test-özön a habokba zúdult. Gépfegyverek szórtak golyókat a mezítelen gyerekekre,, asszonyokra, lányokra. Azok rohantak a tengerbe, mintha a víz menedékül szolgálhatna. De a „Junkers" másodszor ts rárepült céliára: — az emberhullám kicsapott a tengerből, a színes ernyők, sátrak, bódék védelme alá, s mozdulatlan, nagy cseppekben ülepedtek le a fövenyen. Az őrnagy tébolyult dühében hasztalanul lőtt a távolodó fekete pont után. Motorja végül ts megállt. Ekkor észbekapott. Már csak a strandon szállhatott le. Odavezette sérült gépét, de az egész fövénypartot hullák borították, nők és gyermekek tetemei... Kiugrott a fülkéből és támolyogva megindult: nem tudta hová, ml célból, szemét vérköd homályosította el: nem látott és nem értett semmit, csak ment, ment, míg meg nem botlott valamiben. Odanézett, s hátratántorodott. Mezítelen kislány feküdt előtte, vállára billentve fejét. A napfény bearanyozta gyengéd bőrét. Keble alatt keskeny véres csík húzódott a bal csípő felé: a hegyes, gyors golyók nyoma, amelyek a gyomrába hatoltak. Elnyúlt kezében egy könnyű, kék sálat szorított, egyetlen páncélját, védőfegyverét, amellyel futás közben igyekezett elfedni magát. Az őrnagy felvette a sálat és amint nézte ezt a gyermek- és nőt hullákkal borított fövenypartot, hangtalanul esküt tett. Az eskü szavalt nem mondta el nekem, de akiben emberszív dobog, úgyis kitalálja, s nem felejti, ameddig csak él. — Ezzel alszom, hogy álmomban se hagyjon el a gyűlölet —■ mondta az őrnagy és felült. Kibontotta a sálat. Dús rojtját mintha megrágta volna valami. Ahogy jobban megnéztem, csomókat láttam rajta: selymes szálat ttt-ott Is kígyókba voltak fonva, vagy tengerész csomók ültek rajtuk, akkurátus, szoros kts gömböcskék. Nyolc kis kígyó volt és hat csomó. Az őrnagy újabb kígyó fonásába kezdett, s közben tovább beszélt: — A mat „Messer" — mondta mosolytalan arccal: — A csomók pedig: bombázógépek. De ne mondja el a mieinknek, még kinevetnének érte, azt mondanák: no lám, az őrnagyunk miféle játékkal szórakoztkl... Elhallgatott. Komolyan fonogatta a selyemszálakat, majd felvetette fejét. Arca megdöbbentett. — Pedig nem játék — mondta tompán. — Amíg minden rojtját be nem fontam, egyre csak azt a fövenypartot fogom látni magam előtt... öt óra nulla perckor az egész ezred elindult az őrnagy által felfedezett ellenséges repülőtér megsemmisítésére. Egymás után szálltak fel a gépek, a sötétlő magasba. Mintegy másfél Óra múlva ugyanilyen rendben leszálltak. Vezetőik, a gyors repüléstől felhevülten, csoportokba verődtek és élénken tárgyaltak. A németeknek még lövésre sem maradt Idejük. A hajnali sötétségben minden égett, robbant, omlott, megsemmisült. Kilenc bombavetőt és nyolc vadászgépet számoltak össze. Az őrnagy még hiányzott. Végre leszállt az 0 gépe ts. Odaszaladtunk hozzá. A kék sál kilógott a fülkéből: vérfoltok vöröslöttek rajta. — Ezredes elvtárs — mondotta az őrnagy, s mozdulatlanul ülve maradt —, azt hiszem, engem ki kell emeint innen. Egy pár semmiség a váltamba, meg a lábamba ts jutott... Amíg hordágyért futottak, jelentette az ezredesnek, hogy az első rajtaütés után öt „Messert" látott nyugat felől, arra fordult s állandó zavarótámadással távoltartotta őket, nehogy a mieink munkáját akadályozzák. Amikor hordágyra tették, láttam, hogy rtadtan pillant szét. Felvettem a földről a sálat. Egészséges baljába fogta. összecsókolóztunk. — No, lesz most munkája a gyógyulásig — mondtam halkan. — Kilenc csomó és nyolc kígyófonat Rámmosolygott, mint egy gyerekre, aki nem Ismeri a játékszabályokat. — Nem, ezek nem az enyémek ... A fiúk lőtték le. En csak egy kígyót fonok: azért az ötből egyet mégis eltaláltam. A hordágy megmozdult, s az őrnagy egy Időre félrevonult a harcokból, kék sáljával letakarva, amelyet vérével öntözött — gyűlölet fűtötte, tlszia verevei. В. E. fordítása
