Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-16 / 8. szám
T/7IJEVI a> N X О) 4)-ы О KÉPEK Most lenne jó az utcákat járni, amikor fénybe öltözve állanak a fák és szikrázik a napsugár a Krescsátnyik fehér lámpafüzérein. Az .Örök dicsőség“ emlékművénél, ahol sosem alszik ki az elesett hősök tiszteletére gyújtott láng, már biztosan rügyet bontottak a rózsák. Fenn, a Dnyeper partján, ahol Vlagyimir herceg őrködik az ukrán főváros felett, most tavaszi zöld dereng milliónyi ágon. De mit tehet az ember, ha éppen télen toppan ide, amikor hiányzik a napfény, a fák lombja, a virágok tarkasága, ami a kijeviek szerint a város varázsát adja! ? Elindul megkeresni azt, amit nyártól és téltől függetlenül, maradandó emlékként, felejthetetlen élményként magával vihet. Trolival menjek, vagy buszra szálljak? Ott suhannak el az úton a csuklósitott, csehszlovák gyártmányú villamosok is, de illik, hogy kipróbáljam a Metrót. Annál is inkább, mert a földalattival lehet legkönnyebben eljutni az Ukrajna című képes hetilap szerkesztőségéhez, ahonnan a vendéglátókkal majd városnézésre indulunk. Azt mondták, hogy itt van, nem messze a Dnyeper szállótól. De inkább megkérdezem, mert jó lesz sietni: még lekésem a megbeszélt időpontot. Egy gyapjúkendős, töpörödött néni készségesen segít: A Metró? Jöjjön, megmutatom. De honnan jött, hogy nem tudja? Ö, Csehszlovákia! Arany Prága ... a fiam ott harcolt. . . megsebesült... azt mondta, olyan szeretettel ápolták, mint az édes gyermeküket ... jó emberek laknak Sesorai aaobra az esti fényben ■4 A T. Savcsanko sugárút A. Levcsenko felvétele ott. Most már unokáim is vannak. .. nagyon messze mentek . . . Vlagyivosztokba . . , éppen most Írtam nekik. Előveszi a gondosan leragasztott levelet, odatlpeg a postaládához és tovább megyünk. Elhagyjuk a Moszkva kávéházat, a Bulocsnájá-t, ahol a sült csirkétől kezdve a kaviárig mindent kaphat az ember. A sarkon napraforgómagot áruló falusi nénik, amit úgy vásárolnak, mint nálunk a pattogatott kukoricát. A széles gyalogjárón végig kicsi, üvegfalú bódék, olyanok, mint a mi újságos kioszkjaink. Egyikben emléktárgyak, másikban pipere-cikkek, majd fehérneműs, aztán gyümölcs-árus kioszk. Itt megállunk. Kísérőm ezerránc arca mosolyog: — Egy pillanatot várjon! Almát veszek. Ezért nem kellene sorakozni, de úgy látszik, körte is van. Ott maguknál is lehet kapni? Vegyek szőlőt magának? Ne? Már vett? A táskába kerül az alma, elhagyjuk a fagylalt árust, akinek a szikrázó hóesésben is sűrűn kell járjon a keze, mert ezt a fagylaltot télen-nyáron érdemes enni és nem lehet megunni. És megérkezünk. Míg a köszönet szavait keresgélem, kísérőm kinyitja a táskáját és nyújtja felém a két legszebb almát. Hiába a szabadkozás, nem lehet visszautasítani, végül megadom magam, de kikötöm: elég lesz egy is. szokás. Nem, azt nem lehet! Almát csak párosával! Ez a Törékeny alakja, mosolygós arca eltűnik a siető emberek forgatagában. A nevét sem tudom, pedig a fia itt harcolt Prágában X X A Metró. Nemcsak az idegeneknek újdonság, még a kijevieknek is az. Alig néhány éve, 1960 januárjában nyitották meg. Azóta nincs csúcsforgalom az egymillió kétszázötvenezer lakosú városban. A tágas megállók gyönyörűek. Az ukrán és az orosz népművészet elemei díszítik őket. A csempe és az alumínium gazdag lehetőséget nyújtott arra is, hogy a népi elemek hatásosan keveredjenek a modern stílussal. Egy út ára öt kopejka. A pénztárnál válthat, akinek nincs aprója. Nekem csak húsz kopejkám van. Odalépek a kicsi ablakhoz. De már a széles mozgólépcsőt nézem. Elveszem az öt kopejkát, s megyek. Vajon hogyan sikerül az út? Nem kell lépni, kényelmesen nézelődhet az ember. A helybeliek olvasnak, beszélgetnek és ügyesen lépnek a biztos talajra. A másik oldalon felfelé utaznak az emberek. Eltévedni lehetetlen. A szemléltető állomásjelzők, a földalatti hangos-bemondója teljes biztonságot nyújt. Már szállnék be a hangtalanul nyíló ajtón, amikor megszólítanak: — Tizenöt kopejkát ottfelejtett a pénztárban. Azt üzenik, hogy menjen vissza érte. Sietnék, mert a szerkesztőségben várnak, az emberek közé vegyülök. Ha visszamegyek, tíz percet biztosan veszítenék. A következő járat három perc múlva indul. Megvárom azt, addigra csak elfelejtik a pénztáros üzenetét. De még végig sem gondolom, amikor újra megszólítanak: — Végre, hogy megtaláltuk! Ugye, maga az, aki húsz kopejkával fizetett? Félretették a pénzt. Mit tehetek? Visszamegyek a tizenöt kopejkáért. A csinos pénztároslány sóhajt egyet: — No, végre! Már azt hittem, napokig takargathatom a pénzt! Mindenkinek szóltam, aki idejött, hogy keressék magát. Máskor ne legyen Ilyen feledékeny! X X Városnézés! Hol kezdjük? Hiszen jó lenne mindent látni. A Bolsevik-üzemet, ahol a mezőgazdasági gépeket gyártják, az új városnegyedeket, ahol minden egyes épületet csempe borit és egy-egy zápor után fényesre mosdatva állanak a házak. A Dnyepert, amelyen szenvedélyük rabjai, a horgászok megszállottan hajolnak a jégbe vágott lék fölé: harap-e a hal. Az aranyozott kupolájú, történelmi nevezetességet, a Szofijszkij muzej-t, az erdőt, amely két hónapig segített ellenállni a várost védő lakosságnak. X X A város legszebb részei közé tartozik a Sevcsenko sugárút. Úgy hajolnak össze fölötte a fák, mintha súgni akarnának egymásnak valamit. De általában is: a fák szerves részei Kijevnek. Úgy mint az épületek, szobrok, múzeumok, ott vannak mindenütt. Tereken, utcákon, parkokban, házak, színházak körül, hogy vidám zöldjük kedvre derítsen, árnyat adjon, levegőt tisztítson. Végiglátni a sugárúton, csupán a Komintern utca keresztezésénél kapja el tekintetünket Scsorsz hatalmas lovasszobra, amint magasba nyújtott karral, győzelmet hirdetve áll. Az 6 vezetésével szabadították fel Ukrajnát 1918-ban a Vörös Hadsereg egységei is 1919-ben „Scsorsz, a polgárháború hőse“, Kijev városparancsnoka lett. Karján most galamb pihen és nyáron, a gesztenyefák gyertyaként világító virágai eltakarják a szerelmeseket, akik a dicső történelem e bronzba öntött emléke mellett a boldog jövendőt tervezgetik. HARASZTINÉ M. E. Amikor negyvenöt áprilisának utolsó hetében a Vörös Hadsereg egységei elérték a város határát, Brno polgárai már rég tudták, hogy ml is az a pokol tornáca. Ezúttal nem az Űj-Szövetség ellenőrizhetetlen fejezeteiből, hanem saját tapasztalataikból I Az amerikai légierő bombaszőnyegei és a brit Royal Air Force gépeinek időzített mammutbombái nemcsak a zsidenicei Zbrojovkát, ezt a világ minden táján ismert és átkozott fegyvergyár-koloszszust változtatták romhalmazzá, hanem városnegyedeket pusztítottak el, fegyvertelen és védtelen, szabadságra váró öregeket, a tavasz virágai után vágyódó fiatalokat gyilkoltak halomra. Egy bomba-óriás tréfáskedvűen dobott fel a dominikánusok kolostorának tetejére egy gyerekkocsit, kis utasával egyetemben, s az esőcsatorna lefolyásánál, mintegy 15 méter magasban borzalmas reklámtáblaként lógott a szótroncsolt váz és a fejnélküli csecsemő, hirdetve angolszász „szövetségeseink" „Mindent a gyermekért I jelszavának gyilkos farlzeusságát. A lakosság nagy része vagy a bérpaloták mély, vigasztalan, s nem egyszer tömegsírrá változó pincéiben keresett menedéket, vagy pedig a város peremnegyedeinek is mondható, közeli falvakban bújt meg, a Svratka parti vikendházakban, de talán még többször a mögöttük meghúzódó domboldalba vájt mély „zemlyankák"ban rejtőzött el. Itt veszélték át a városért dúló kegyetlen harcokat, hogy aztán remegő kézzel, szemükben Stafta Huchmannová unokáival örömkönnyekkel öleljék ót az első, a hatalmas T-34-ből kiugró, olajtól, puskaportól szurkos arcú kazanot, s hálásan simogassák meg a sipkáján ragyogó ötágú vörös csillagot. így élte át Brno felszabadítását Stanislava Hochmannová férjével és három apró gyermekével. — Az angolszász repülők a mi házunkat is szétbombázták, így kénytelenek voltunk egy babicei vikendházba költözni. Itt vártuk be a szovjet tankok érkezését egy zemlyankában. Brno ugyan már rég a szovjet felszabadítók kezében volt, a német fasiszták azonban mint valami kegyetlen és embertelen zord tél utóhada, körömszakadtáig védték a közeli dombokat, gránát és aknaesővel árasztották el a belváros utcáit, és mindenkit megöltek, aki a kezükbe került. — Május nyolcadikán tértünk csak vissza a belvárosba, édesanyám lakásába, s férjemmel együtt azonnal munkára jelentkeztünk a párt titkárságán. Én harminchárom óta tagja
