Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-02 / 7. szám

ашт

Ugye? — mondta Katalinnak. Tudunk ml. Ml aztán, ha belekezdünk valamibe, megy, mint a karikacsapás.

Katalin rápillantott, s mintha az lett volna a szemében: hogy neked ugyan ml részed van ebben? Az elnök el is hallgatott, kis Idő múlva azonban összeszedte magát. Katalin nem bánta a szavalt. Szerette volna, ha segíthet neki.

—Ml aztán tudnánk együtt dolgozni — mondta az elnök. — Soha nem voltam olyan véleményen, hogy nem tudnánk. A feleségem hányszor mondta, hogy jöjjünk össze, barátkozzunk, Ismerjük meg egymást. Az Ilyesmi elengedhetetlen. Több szem mégiscsak többet lát. Én meg, ha néha ingerültebb lettem volna, ne emlékezzen rá. A munkában megesik, hogy összekoccan az ember.

— így van — mondta Katalin.

Aztán megkérdezte:

— Mit gondol, mikor lehetne ebben tanítani?

Hétfőn.

Már?

Azonnal — mondta az elnök.

— Akkor tudja, mit kérnék én magától?- Nos?

— Hétfőn reggel két óra hosszára az egyik lánctalpast.

— Ml célból?

— Ledönteni a régi Iskolát.

Az elnök egy kicsit gondolkodott:

— Milyen módszerrel?

— Neklmegyünk, és ledöntjük.

— Minthogy úgyis meg van repedve a fala — mondta az elnök —, hát természetes.

— így lesz ez jó — mondta Katalin. — A padokat és minden más berendezést ki kell hordani onnan. Ajtókat, ablakokat leszedni, valahol talán fel lehet használni majd.

Helyes gondolat.

— S a következő lépés — mondta a lány —, hiteleket szerezni családi házak építésére. Ez lesz még nehéz.

— De nem rossz — mondta az elnök.

Mintha szárnyakat kapott volna az új Iskolától, a maga módján persze. De miért ne örült volna ennek Katalin?

A bizottság már elment, s 6 még akkor Is ott maradt az új Iskolában. Megjárta a termeket újra, s benézett a tanítói lakásba. Puszták voltak még a falak, de frissek, szépek, Jó szagúak. Hát ezután majd nem kell megkérni senkit, gondolta, hogy lakást adjon. Ha éppen úgy akarom, itt lakhatok. Ámbár két tanteremhez idehelyeznek majd egy másik tanítót Is. Lehet, hogy családos ember lesz, és akkor nem kívánhatja egy magányos nő, csak azért, mert ő volt itt az első, hogy az övé legyen az egész nagy lakás.

De ez még messze van.

Nekidőlt a mésszagú, puszta falnak, és lehunyta a szemét. Mégiscsak jó, hogy itt maradtam, gondolta. S a nagyobbik tanterembe, a tábla fölé oda kellene tenni Sklodowska képét. Szép lenne ott. S éppen oda illene.

Hétfőn, mire kiért az autóbusztól a régi Iskolához, már sokan álldogáltak ott. Az Iskolások természetesen ■mind, alsósok és felsősök egy bokorban. A padokat kihordták már az udvarra, az ajtókat és az ablakokat leszedték. A lánctalpassal Gaál Imre volt ott. Ujjnyi vastag, kétszárú drótkötelet kötöttek már a tűzfal közelében levő ollőfára, Zsögön Béla úgy magyarázta, hogy előbb a tetőt kell lerántani a régi épületről. A drótkötél még petyhüdten lógott, de Imre már fent ült a traktorülésen. Katalin ránézett. A fiú biccentett neki.

A lány akkor bement még az épületbe. Megnézte, nem maradt-e ott valami. De teljesen üres volt az és sivár, valami ódon piszokszag terjengett mindenütt. Megnézte a falakat, mint valamikor, a nagy esőzések idején, amint visszajött Kanizsai Pali bácsi veremházától. Repedéseket látott a mennyezeten, és már a belső falakon is. Nem kell sajnálni, gondolta a lány.

Le keli dönteni azonnal.

Amikor visszatért az udvarra, az elnök intett Gaál Imrének, s nagy hangon mondta:

Húzasd meg!

De akkor megjelent Rédeiné. Kijött több hetes börtönlakásából véznán, soványan, égőfehér hajával. Fehér hálóinge egészen a földig ért. Katalin megijedt tőle. Odabújt Zsögön Bélához, és megfogta a karját. Rédeiné meg odaállt a régi iskola volt ajtajához, és száraz visítással kiáltotta:

— Ne engedjétek.

Az egyre szaporodó tanyasiak nézték őt.

— A neveteket tudjátok leírni, anynyi kell — mondta az égő hajú aszszony. — Az én istenemnek s nekem higgyetek, annyi elég. Nem kell több senkinek. Ne vágyjatok semmi másra. Bújjatok el házaitokba, a föld alá bújjatok minden más elől. Higgyetek nekem s az én istenemnek, aki megvílágosított engem. Én már mindent tudok, emberek, amit tudni lehet. Semmire se vágyjatok. Bújjatok el, hogy ne lásson senki benneteket.

— Megbolondult — mondta Zsögön

Béla.

Rédeiné fehér haja lobogott, lefogyott, megnyúlt alakja, mint a kísértet járta be az Iskolaépület elejét.

— Álljatok ellent a csábításoknak. Én édes Krisztusom, szent sebedre kérlek, adj nekik eszet. Sújts le rájuk, hogy ne vágyakozzanak semmire a te szent testeden kívül. Instd meg őket, hogy bújjanak el, és feküdjenek le a te Ítéletedig.

Katalin elengedte Zsögön Béla karját, s odament Gaál Imréhez. Erős szavakkal szólt rá:

— Húzad már, mit állsz itt?

Imre beindította a traktort. Megvárta, hogy a motor teljes erővel zúgjon, de akkor az édesanyja eléje állt:

— Imre.

A fiú csendesen indult meg.

— Kire hallgatsz te, Imre fiam? Énrám vagy a jöttmentekre? Imre fiam, kire hallgatsz te? A mi sorsunkat nézzed, én gyermekem; kinek a szava fontos neked? Itt áll az anyád, itt áll a te rokonságod mind, a te igazi párod. Kire hallgatsz te?

Csendesen ment tovább a traktor kereke, a petyhüdten lógó drótkötél mindjobban megfeszült.

Édesanyja leszakította ruhája gombjait, s a két mellét mutatta fel a két kezével:

— Én szoptattalak, én neveltelek, egyetlen gyermekem. Az én tejemet szívtad. Őrá hallgass, akinek fehér lett a haja, és a neved leírására megtanított. Miránk hallgass, akik itt állunk. Pusztaság lesz a kertjeinkből, házunk helyén a szél hord majd homokot. Ne vegyél bűnt a lelkedre. Anyádat nézd, aki szoptattalak. Én parancsolom, hogy nem mégy el Itt.

Imre Katalinra nézett.

— Menj csak tovább nyugodtan mondta a lány.

Imre megállt.

— Tiszta szívvel vagyok hozzád, Imre — mondta a lány. — Tudod te azt. Senki nem érdekel engem, ha akarod, csak te. Miért nem mégy tovább?

Az édesanyja és Bíri Jolán felkapaszkodott hozzá a traktorra, ölelték

a karjaikkal, és húzták le az ülésről a fiút.

— Édes fiam, ne végy bűnt a lelkedre,

S már lent volt Imre a traktorról, és a két nő elvezette őt onnan. Meddig terjed a fény? — gondolta Katalin. Nem terjedhet tovább senkinek, csak ki-ki ameddig lát. .

Közelebb jött hozzá az elnök.

— Ogy látszik, nem megy ez. Majd egy szép, csendes éjszakán ledöntjük. Minek felkavarni a népet.

Katalin Zsűgönre nézett:

— Maga mit mond?

— Én úgy vélem — mondta Zsögön —, hogy a bűjkálásnak nincs semmi értelme, mert az a halál.

Katalinnak Gaál Imre fájt a legjobban. Nézett utána, hogy talán még elkaphatja a tekintetét, de Imre hiába fordult vissza az épület felé, pillantása elkerülte a lányt.

Katalin elsősorban miatta lépett fel a traktorra, hogy igazán megmutassa neki magát. Meghúzta az indítókart, és a lánctalpas megugrott. Akik előtte álltak, - hirtelen spricceltek el onnan. A lány szemében nem volt kegyelem. Nem hallotta többé a kiáltásokat. Semmit sem hallott, a hangokat elnyomta az erős traktor dübörgése. Látta Rédeiné véznán felemelt két karját. Nem törődött vele. A motor bőgött, Katalin érezte, hogy a kötél pattanásig feszül, aztán robaj és porfelhő szállt fel.

Még ment előre egy darabig, recsegések kisérték, a traktor, mintha vastuskókba ütközne, meg-megrándult, aztán érezte, hogy a földre zuhan a tető. S mint valami áldozati füst, úgy szállt fel a tiszta égre a torkot szorító, száraz por.

Visszanézett. Leállította a traktort. Már nagy csend volt.

A csonka falak pusztán, meztelenül kuporogtak a nagy ég alatt. Katalin a gyerekekhez ment. Már nem kereste Gaál Imre tekintetét. Csak az Iskolásoknak szólt oda:

— Gyertek.

Elindult az új iskola felé.

Mirki Ambrus megfogta az unokája vállát, s a tanítónő után indította a gyereket. A kis Mirkit követték a többiek. Legutoljára Hajabács Kari csatlakozott hozzájuk, s böte lábával kacsázva, néhány lépés távolságra elmaradva kísérte őket.- VÉGE —

Közöljük kedves olvasáinkkal, hogy a „Mostohagyerekek" befejezésével a regény kapcsán ankétet indítunk, amely a beérkezett hozzászélésok és személyes vitacikkek alapján, a taniték helyzetét, az Iskolán kívüli nevelés problémáit, valamint a pedagógusok és a szülék kölcsönös viszonyát vitatja meg.

Kérjük olvasóinkat, hogy tárgyilagos hozzászólásaikat küldjék be szerkesztőségünkbe.

Az igazi

Ml tagadás, tetszenek a nők. Mert mindegyikben „van valami“. A nyugtalanító éppen az, hogy mindegyikben. Vagy a szeme „olyan", vagy a járása, testtartása, orra, fülcimpája, mit tudom én... Persze, szembeszökő, ha szép kebel és manöken-járás párosul valakiben (remete legyen a talpán, akt nem fordul meg utána, még ha teszem azt, ferdén nőtt a pisze orrocskája tsj. Az ember szinte levegő után kapkod, ha a feszülő blúz alatt futástól plhegőn lágy domborulatok feszes-rugalmasan rttmusos észbontó táncot hullámzónak... S ha ráadásul esőtől ázott az a blúz

Mint látható, nem a kimondottan feltűnő szépségű nőkről van szó, hanem mindenkor arról, ami éppen a megkapó, legyen az frizura, kivágás, mozdulat, akármt. Mármost, azt hiszi a kedves olvasó, hogy ezt csak a férfiszem látja? Igen jól tud erről a hatásról minden nő. S eszerint fésülködlk, selypít, tupíroz, varrat, rúzsoz, elfelejt begombolni egy gombot, jár, tipeg, vagy megázik ... Egyszer már meg kell mondani a nőknek: ml férfiak tudjuk, hogy ők ezt tudják, s mindig pont azt hangsúlyozzák ki, amt megkapó. Viszont a nők is tudják, hogy mi ezt tudjuk, de ennek ellenére mindig beválik mind a tupír, mtnd a járás, mind a tipegés, a szűk szoknya, a feszes blúz ... Ennélfogva az élet — mivel számtalan nő járkel benne — egy négy műszakra működő kísértés-kombinát. S az embernek se éjjele, se nappala azon egyszerű oknál fogva, hogy ahol ennyi a csábítás, a szépvonalú láb, a karcsú derék és lágyhajlatú csípő — s mindez kellőképpen kihangsúlyoz12

va — akkor ott hogyan találja meg az Igazit?

A megfoghatatlan az egészben az, hogy úgyszólván minden nő az Igazija — valakinek. De honnan a csudából tudja meg az a szegény férfi, hogy ez az ö Igazija, s nem másvalakié?

Ha van még türelme az olvasónak, meghallgathatja, hogyan találja meg egy férfi a sok között, — aki mtnd tetszik neki valamiért — az igazit. (Ne éljenek vissza kutatásom ezen eredményeivel hölgyeim, nem használati utasításként írom). Tehát: ha egy férfiember szerelmes lesz — az még nem jelent sokat. Sok mindent tévesztünk össze a szerelemmel, néha azt hisszük, ötpercenként vagyunk szerelmesek. A leányzó Ilyenkor még ne tápláljon hiú reményeket, még nem bizonyosodott be, hogy ö az illető igazija. Az igazi a — megismerésnél kezdődik. Ott, ahol a szempillának, a csípő vonalának, a száj ívének varázsa végződik. Ahhoz, hogy a férfi felismerje a nőben az ő Igaziját, a nőnek ún. „lelki sztriptízen" kell átesnie. Az ilyen lelki sztriptíz különféleképpen zajlik le. Míg a rendes vetkőzőszámnál a melltartó pattan le, mintha rúgó hajította volna el, addig a lelki sztriptíznél a felszín más burka hullik le váratlanul... Ám ez túlságosan általános. Inkább egy példán magyarázzuk meg, jó?

Amikor például a férfi a tizedik házassági évfordulón rádöbben, mennyi varázsa van a feleségének, hogy milyen türelmesen képes oktatgatnl a gyereket a cipőcske befűzésének titkaira ... Megállj! A gyereknél, a tizedik házassági évfordulónál még nem tartunkl — hallom a közbekiáltásokat —. Előbb, hogyan lehet megismerni az igazit?

Igen ám, kedves olvasó, de mit tegyek, ha egy nő igazi énjét előbb nem fedi fel? Hát tehetek én arról? Az a fő, hogy akkor sem késő rájönni: ő az igazi. Sőtl Milyen jól jön az ilyen felismerési

VILCSEK GÉZA