Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-10 / 1. szám

A fénylő karácsonyfa, 'a jól ismert beigli,

különböző színű és ízű snapszok társaságában, ünnep délutáni vita folyt férfiak és nők közt. Kint havat hordott a december végi szél, bent meleg volt, részint mert a kályhában kedvesen duruzsolt a tűz, meg az emlékezés is valósággal meleget varázsolt körénk. Milyen érdekes emberi tulajdonság: a télben hajszolni a nyári emlékeket. Barátaim ezt tették. Sőt már unalomig ismételgették a nyaralással kapcsolatos külföldi benyomásaikat. Korunknak e divatos emberi szokása engem viszont arra ösztönzött, hogy hazai vándorlást javasoljak.

— Ugyan mi újat és érdekeset mondhatnál? — jött Kláriék felől a majdnem rendreutasító kérdés. Laci, Klári férje épp az elébb fejezte be ,,közel-keleti“ nyaralásukról szóló beszámolóját. S Klára mély tüzű ékszerével játszadozott. Nagy vörös kő volt, finoman formázott keretbe foglalva s az esti lámpafény csillogásában még titokzatosabbá vált. E kőről több szó is esett. Klárának Közel- Keleten tetszett meg egy piaci ékszerész asztalkáján s mert potom olcsó volt, Lacival úgy döntöttek, minden zsebpénzt feláldoznak s megveszik ezt az igazi keleti „csodát“.

— Tudjátok mit, — szólaltam meg, s szavaimat most már főleg Kláriék felé intéztem: — elviszlek benneteket oda, ahol ez a pompás távol-keleti ékszer készült. S néhány másodperc múlva a Jizerske Ногу, a híres Malá Skála tövében fekvő csehországi városka dimbes-dombos utcácskáit jártuk, hogy közelebbről megismerkedjünk a gyöngyök és nyakláncok, karkötők és brossok, függők és gyűrűk, strasszdíszek és flakkonok hazájával, a fenyőerdők közé rejtett Jabloneccel, mert ahogy később be is bizonyitottam, a „csodás“1, a valódi, keleti ékszercsoda bizony itt született nálunk, cseh mesterek művészetét, kézügyességét igazolva.

10

Még a nyár derekán jártam Jablonecban. Első nap nem tudtam betelni a környék szépségével, de másnap már a kora reggeli órákban ismerkedni kezdtem a bizsu nagymestereivel.

A bizsu-gyár központi igazgatóságán Tichy és Koucky elvtársakhoz voltam bejelentve. Egy magamkorabeli siető emberhez csatlakoztam és tudakozódtam, helyes irányba megyek-e? Egész az épületig kísért, sőt a keresett elvtársak ajtajáig. Aztán elbúcsúztunk. Még várnom kellett, aztán

az elvtársak mindenről informáltak, akogy ez már szokás, és sokat emlegették a tröszt igazgatóját, Jozef Kopalt. Róla már előző nap is hallottam, úton-útfélen: egyforma véleményként azt, hogy érti a szakmát. Értheti is, üvegköszörűsként kezdte és gyerekkorától végigment a szakma minden ágán. Nemrég került a tröszt élére. Tichy elvtárs közölte velem, hogy a tröszt igazgatója vár. Siettünk hát az emeletre. Az igazgatói szobában mosolyogva fogadott reggeli ismerősöm.

— Ha az elvtárs a szakma egyik legöregebb mesterével akar találkozni, akkor Pjenéinbe kell mennie — mondta az igazgató. Megdöbbentem. Éppen Pjencinbe ? Nem hagytam szó nélkül a dolgot és mosolyogva kaptam a magyarázatot. Nem, nincs Kínában, sem Kóreában, csak Jablanectől pár kilométerre. A Jizerské Ногу tövében. A kis falu nevét a tajtéktól, a habkőtől kapta. S csak így összetett formájában hangzik kínaiasan. Búcsút vettem az igazgatótól, mert lent várt már a gépkocsi, mely az öreg Pavlata bácsihoz vitt. Útközben Ladislav Pes üb. elnök, a kísérőm beszélt Václav bácsiról, az öreg mesterről, aki 50 esztendeje, hogy eljegyezte magát mesterségével. Édesapjától tanulta az üvegcsiszolást. Itt generációról generációra száll a tu'díszét

domány. De ilyen öreg csiszolók, mint Vádat bácsi, már csak kevesen vannak. Az ipart már jóformán teljes mértékben gépesítették. Korszerűsítették, hisz nagy a kereslet. 114 országba a világ minden zugába szállítják a jabloneci bizsut. De Václav bácsi még ma is azt csinálja, amit 50 évvel ezelőtt, a pitykés gombot. Erről már ő beszéljen.

Egészen fent a síkon, egyedül álló ház kéményéből magasra törő füstre lettünk figyelmesek. — No, az öreg Pavlata bácsi otthon van, munka