Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-06 / 5. szám
Mindennap találkozom velük Hiába keresném a legszebb, a legnagyobb élményt, hiszen mindennap találkozom velük, és minden találkozás külön élmény számomra. Én a hétköznapok asszonyait szeretem, becsülöm: tartom az elsődlegesnek. Napjaim is azzal kezdődnek, hogy őket látom minden reggel. Tejcsamok, szatyor. Amíg a család álmosan készülődik, ők már eltervezik a napot. Piac, zöldséges bolt. Komoly kalkulációt végeznek, hogy beosszák a kereseteket. Első ébredők, utolsó lefekvők. Mi marad önmaguk számára? Jóformán semmi. De ott vannak ők a hétköznapok más területein is. Éjféli villamosok kalauznői. Akik hajnalban érkeznek meg a vonatokról, egyenesen a boltokat járva végig, hogy a család gondja kevesebb legyen. Vendéglők, éttermek kiszolgálónői, akik harag nélkül tűrik a sokféle emberi természet nyűgösködését, még mosolyognak is azokra, kik követelők, szemtelenek és udvariatlanok. Mosolyognak, mert olyan az asszonyi természet. Ezzel a mo - sollyal viselik el a világ minden gondját, orvosolják a haragot, csillapítják a gyűlölséget. Pedig nemcsak a munka, a háztartás, a beosztás, a szeretet, a békesség gondja az övék. ők az emberiség bölcsője, kiket annyiszor megtagadunk mégis. Jajgatva szülnek, s úgy is temetik halottaikat. Senki úgy nem tud siratni, mint az anya. Senkinek nem fáj úgy a halál, mint nekik, ha másokat kell temetni, ők úgy mennek el, hogy alig veszi észre valaki. Csendesen, észrevétlenül, szinte nem zavarva környezetüket. Erre gondolok, ha asszonyok jutnak eszembe, ők a legjobb kapások. Ha beállnak a kukoricatábla két sora közé, fejüket föl sem emelik, míg nem érnek a sor másik végére, ők csengetik reggelenként a kannákat, hogy surrogjon a tej. ők, a fejőnők! A répatáblák térdelő, hajlongó asszonyai, ők ültetik a virágokat. Ablakokban, erkélyeken, kiskertekben, ellopva egy csöppnyi földet a világból, hogy egy külön kis virágos világot teremtsenek környezetük számára, ők, az asszonyok! Számológépek fölé hajolva keresik az élet végösszegét. Férfiak gondolatait kopogtatják rendületlenül az írógép billentyűin. Milliónyi gyermeket tanítanak a jóra, szépre az iskolapadokban, ők, a gondot űző, indulatokat csillapító asszonyok. De vannak haragos élményeim is, melyekre nem szívesen gondolok. Gyermeket oktalanul verő nők, utcán, bolt előtt, odahaza, olcsó indulatból. És a feleslegesen rikácsolók, őket sem szeretem. Az udvariatlanok: kiszolgálók, kalauzok, hivatalnoknők... Ezekre nem jó gondolni. De itt vannak közöttünk. Akik csak a régi értelemben véve akarnak asszonymódra élni. Alig emberileg. Akik hajlandók az alázatra, csakhogy jól élhessenek. Milyen megnyugtató, hogy már egyre kevesebb az ilyen, és egyre több az olyan férfiember, aki öntudatra ébredt, józan, értelemért küzdő nőt kíván társnak. Egyre több, és az a jó. Embernek lenni, nem rabszolgának, ha asszony vagyok is. Köszöntését szerény virágokra bízom Tavasz előtt olyan lombtalan az égbolt, bogy életünk csupasz, csonk ágként nyúlik fel, hü társért kiáltva, a szemérmes alkony puha látkörébe. Lépteinket ezer rezzenés vezérli ám nem mozdulunk egy mágnes mezejéből mert a robbanó zaj, szélvihar-üvöltése elveszően gyengébb a szeretett ajkak suttogó szavánál. Belénk Hatódik szűzi arcok pírja, nagy szemek kék lángja, lábak kecsessége, álmatlan éjeken rózsafehér keblek hulláma az álmunk — s legszebb érzelmeink gyöngyöt rejtő mélyén a bölcsődal lassú szárnyalása zümmög. Csillagok kimúltak, új fények születtek, amíg csecsszopói, omlékony húsunkból karjainkon ringó, ölelésre vágyó izomcsomók lettek, de férfi létünkre felsajog szájunkban az anyatej Ize. — Érzem is, azért lett váltam teherbíró derekam sudár fa, homlokom ezüst Hold, hogy erőm teljében, ifjúságom csúcsán 10 GYURCSÓ ISTVÁN le tudjak hajolni öregedő anyám fáradt lábaihoz. Egyszer, ha tehetném, én, ki szive alatt duzzadó halomból lettem sarjadéka, megajándékoznám azzal, amit régen, szende lány kordtól szive mélyén táplált, amiért hatszor mert félve-reménykedve reszkető kínok közt gyerekágyas lenni... Nem, 6 soha sem várt tőlem ajándékokat, mégis felujjongva fogadná a csokrot, melyet fegyvertelen, békés napok, évek nyiló rétjén kötnék.. Addig várok... s addig szeretet jeléül köszöntését szerény virágokra bízom: de a szívem mélyén félek, hogy talán már soha sem adhatom az egyetlen méltó igaz ajándékot gyengülő anyámnak. Ám azért lett vállam izmos, teherbíró, derekam sudár fa, homlokom ezüst Hold, hogy erőm teljében, ifjúságom csúcsán védelmezni tudjam: kenyérszelő karját, derűs mosolygását. Petrik József LJUBA, A „TENGERÉSZFELESÉG“ Mindig szánalmasnak, igazságtalannak, szinte borzasztónak, de valamiképp mégis hősiesnek tartottam a tengerészfeleségek sorsát. Mert ez a sors nem más, mint várakozás és bizonytalanság, aggódás és újra várakozás. Míg a férfi a világ tengereit barázdálja, s nehéz munkájának mindennapi változatossága segít átvészelni a magányt, addig az asszony szivében a szorongást csak növeli a magára maradottság. Míg a tengerész megbirkózhat az elemekkel, kezében tudhafja sorsát, küzdhet életéért, addig a tengerészfeleségnek csak a tehetetlenség marad. S ez, úgy vélem, rosszabb a legfergetegesebb tengeri viharnál is. Hol a hajót várja, hol a búcsúzás nehéz perceinek közeledtét í.gyeli egyre szomorúbb szemmel... Nem is tudtam tengerészfeleséget elképzelni másképp, mint megtörtén, sorsába beletörődötten, tehetetlenül. És akkor megismertem Ljuba Zolotovát, a modern tengerészfeleséget. Nem a tengerparton, hanem a sivatag-szélen, s férje sem gőzbárkát kormányoz, hanem TU-104-es repülőgépet, e változtat-e valamit a dolgon az, hogy a férjet nem víz-tenger, hanem levegő-óceán messzeségei ragadják el az asszonytól? Egyre megy, hogy éles sziklaszirtek, vagy orv légáramlatok veszélye fenyegeti-e azt az embert, akivel sorsát összekötötte. Nem teszi édesebbé a házaséletet a gondolat, hogy a „más kikötő, más sztíjtő” mondás érvényes lehet a légi kikötőkre is... A környezet más, modern, csupa rádió, radar, sugárhajtású repülőóriások... de a tengerészfeleség sorsa az csak a régi marad. S éppúgy érvényes, minta vitorlás bárkák korában, hogy tengerészfeleségnek nem akárki való, hogy a tengerészfeleségeket más fából kellett hogy faragjak. Milyen asszony is vagy te Ljuba? Első látásra mi sem áll messzebb az embertől, mint annak a gondolata, hogy ez az asszony szorongani,aggódni is tud, vagy a magány fojtogató érzése beférkőzhet szívébe. Harmincöt éves, de huszonnyolcnak nem néznéd, s alig hiszed el, hogy tizenkét éves lánya van már. Lányos megjelenése, kecses n.ozdulatai, villogó egészséges fogsora vidámságot áraszt maga körül. Amikor a repülőtéri vezérlőasztalhoz ül — mert a nemzetközi járatok diszpécsere ő, a fehér telefonok, kapcsolótáblák, hangszórók, rádiók birodalmának királya ebben a nagy nemzetközi légi kikötőben, méghozzá másodpilótának megfelelő rangban ■*— akkor csak úgy sugárzik belőle a biztonságérzet. Kiegyensúlyozott, nyugodt, határozott, hidegvérű lesz egyszeriben. Ahogy hallgatom telefonba adott utasításait, képtelen vagyok elképzelni is, hogy ezeket az utasításokat ne teljesítsék. Amint a hangszóróból utasítást hallok, s látom, hogyan reagál, kapcsol, intézkedik — képtelen vagyok elképzelni olyan parancsot, amelyet ne hajtana végre másodpercnyi pontossággal. Munka közben olyan embertípust ismerek meg Ljubában, amilyet ritkán látni. Ilyenek azok az emberek, akik nyugalmat hoznak a zűrzavarba ott, ahol pánik tör ki, akiknek szinte ragályos a józanságuk, tiszteletet parancsoló a hideg ítélőképességük. Esküszöm, ha most rámszól, vigyázzba vágom magam... Pont az ellenkezője annak, amit hisztériás nőnek nevezünk. Talán éppen ez olyan rokonszenves rajta. — Igen értem, 638-as, Bombay felé... Hány utas? Köszönöm. Vége. — És újra megvillan a fogsora, rám néz: — Nos, akart még valamit? — Igen... Ugyanis... Szóval, azt akartam még megkérdezni, hogy vidámsága, nyugalma, s mindez, nem álarc-e? Tudja nem így képzeltem azt az asszonyt, akinek a férje ebben a percben tízezer méteres magasságban majd ezer kilométeres órasebességgel száguld valahol a tajga felett és talán köd akadályozza a leszállásban... — Ejnye, maguk európaiak mindig hajlamosak a szentimentalizmusra. Talán azt várta, hogy majd tördelem a kezem, nyafogok, vagy „lamentálok"? Mondja, látott már tengerészfeleséget? — Nem, ön lenne az első... — Hát ilyenek a többiek is. Nem búsulnak, mert a búhoz búfelejtő is kellene. Akinek pedig más kell, nem az, akit választott magának, az ne menjen tengerészfeleségnek... Berregni kezd a hangszóró, újabb jelentés zavarja meg a beszélgetést. „A 47-es járat Moszkvából...” És itt megcsillan Ljuba szeme. Ha nem mondaná, ennyiből is kitalálnám, hogy a 47-es járat gépe TU-104 és egy Viktor Zolotov nevű pilóta vezeti. Úgy vélem, a szemnek ez a megvillanása — szentimentalizmus ide, szentimentalizmus oda — ugyanolyan itt a taskenti repülőtéren is, mint a calaisi, vlagyivosztoki, marseillei, rostocki kikötőben, amikor a láthatáron feltűnik a várt hajó füstje... És csodálatra méltó változások mennek végbe Ljuba arcán is. Érdekes: a feszült figyelmet lágy merengés váltja fel és ha férjéről beszél már nem Viktort mond, mint két perccel ezelőtt, hanem Vítyát... ...Nekem pedig eszembe jut, hogy a modern idők úgy hozzák, egyre több a „tengerészfeleség”. Ezren és ezren dolgoznak távol családjuktól, hogy csak szombatonként,sok esetben havonta egyszer láthassák viszont szeretteiket. Egyre több az olyan hivatás, amely utazással van egybekötve — építőmunkás, bányász, anyagbeszerző. Egyre több a „tengerészfeleség”... De szaporodik-e az ilyen jellemű, „nem lamentáló”, nyílt szívű, de tiszteletet parancsoló asszonyok száma is? Most jut eszembe, hiszen a riporter felesége is „tengerészfeleség”... Nosza, egy levelezőlapot! Hadd írjak egy pár megnyugtató sort háromezer kilométer távolságra. Ljuba arcán látom, milyen jólesik az még a modern időkben is. VILCSEK GÉZA MIT KEZDENÉK NÉLKÜLE? Tudom, ezek csak adalékok egy portréhoz, amelyet soha senki nem fog tökéletesen megrajzolni, mert nem is lehet maradéktalanul megörökíteni. Akár csak a vizek folyása, vagy a fű növése, akár a csillagok végtelen röpte, ennek a portrénak a változatai kimeríthetetlenek és örököK. Száz alakban meg lehet lesni, apró pillanatfelvételekkel próbálni rögzíteni, de egészében, átfogóan és kimerítően megismerni — azt mondani: ez 6! — soha. Teszem fel, amikor játszik. Ilyenkor mindig azzal kezai: gyere fiam, nézzünk üzleteket! És elmegyünk a városba, üzleteket nézni. A program mindig ugyanaz. A szűcsnél felpróbál egy bundát. A divatáruházban tavaszi kabátot, cipőt, a kalapüzletben kalapot, a bőráruknál táskát és kesztyűt, a drogériában nyárra napszemüveget néz. Semmit nem veszünk, hiszen sem szüksége, sem pénze nincs semmire, de ez is hozzátartozik a játékszabályokhoz. A lényeg a fontos; a bunda jól állt neki, a tavaszi kabátban sikkes volt, a kalapban ,,hercig“ és a napszemüveggel elegáns. A méteráruknál végigtapogatja az anyagokat, az egyik remekül áll a bőréhez, a másik a hajszínéhez, aztán a rúzsához, az alakjához, a szeméhez... isteni anyagok, ugye fiam...? Vagy amikor elégedetlen...! Vett egy pulóvert és utólag rádöbben, hogy az üzletben sokkal jobban mutatott, mint odahaza. Visszaviszi. Kicseréli. Átfesteti és átkötteti. Kéz alatt eladja, ráfizetéssel. Néha csak azért vesz meg valamit, hogy átszabathassa. Fogja a fejét, a ruhadarab megvetett, összegyűrt nyomorékként hever előtte. El kellene égetni, mondja... ,,Nekünk még kályhánk sincs”, panaszkodik, az ember nem égethet el semmit ebben a lakásban... rémes, micsoda élet! Aztán van, amikor takarékoskodni kezd. Papírt, ceruzát vesz elő és bebizonyítja, hogy havonta félretehetünk ezerötszáz koronát. Jövőre autót veszünk. Este, déli maradékokat vacsorázunk. Megszeretjük a zöldségféléket, a tésztákat, kiadósak és olcsók. Üzemi konyhán étkezünk és hetente egyszer-kétszer koplalunk. Jó a gyomornak a pihentetés. És autót csak így lehet venni. Aztán egyszer este csodálatosan szép kreppszilon anyagot mutat. Szép, ugye...? Gyönyörű, mondom, minek lesz...? Még nem tudja, meglátta a kirakatban, jó lesz valamire, talán ruhára. Esetleg becseréli... Nem haragszom, hogy megvette, ugye? Akkor este vacsorára bécsiszeletet veszünk és Balatonfüredi rizlinget, mert ez hozzátartozik az emberséges élethez. A zöldségeket elfelejtjük. Néhány hétig nem említjük az autót... Néha meg megvéd. Ezt csak közvetve, másoktól tudom meg. Az embert szemtől szembe sohasem támadják, rendszerint a háta mögött szokták emlegetni hiányos tulajdonságait. Ha tudomást szerez ilyen оrvtámadáskról, habozás nélkül szidni kezdi a támadókat. Szemtől szembe, elmondja őket csirkefogóknak, gazembereknek, akik a nyomomba sem lép-VALLOMÁS hetnek. Hol vannak ők tőlem, nyavalyások...! Nekem keveset mond az esetről, mindössze talán csak annyit: azért fiam, mégis csak te vagy a föld legélhetetlencbb embere...! Az ember önkéntelenül is felsóhajt: hát én már életem végéig tűrjek ilyen állhatatlan, gyerekes viselkedést? Csakhdt nélküle, magamban ugyan mit kezdenék? DÍJBA GYULA 11
