Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-06 / 5. szám
. e|oi° sl LaPun , k.apcs°r u FHel ^ikoh •i5;*wralcS^ Or- ^oke^t von°lbe t „yúi» e l tekint lynck { ;»>•“ » • ... ^й£-Т tb!^lűposTt^k?S ^V?s eil adn°K ’ L лЬ.С ' ered^Ä* ье-el d intanun toS кйг<*е St b',hít^ítórs oY *lü'° ak* Miért fehér holló/ К Ok) :© г CQ >o u. О О Ol. Ui OQ ос Ul О. tt Országszerte hol mindenütt kezelik az alkoholistákat? Manapság minden kórház ideggyógyászata mellett működik alkohol elvonó osztály, ami nagyjából azt jelenti, hogy csaknem minden városban kezelik ezt a „betegséget”. — Mitől és kitől függ az alkoholista beutalása az intézetbe? — Tömören és hangsúlyozva: a betegtől! Jól ható tényezőkként a családot, a munkaközösséget. esetleg a kezelő körzeti orvost tekinthetjük, akik erre az elhatározásra bírják a beteget. — Úgy értsük ezt, hogy a gyógyulás elsődleges feltétele az önkéntes beleegyezés? — Igen. Hiszen egész gyógymódszerünk döntő tényezője a pszichoterápia, s nem a stopetin, apomorfin injekciók, mint azt sokan gondolják. Ezek az ital iránt undort keltő gyógyszerek csak segítő társai a betegnek és az orvosnak. Mi a lényege a pszichoterápiának? — Az alkohol által eltompított, elfojtott érzelmek, jó tulajdonságok életre keltése. Mi arra törekszünk, hogy a kezeltben felébreszszük hajdani énjét, megtalálva érzékeny pontját, fokról fokra megvilágítjuk elveszett élete értelmét. Egyben bizonyítjuk az ivás értelmetlenségét, borzalmas és tragikus következményeit. — Tehát minden beteggel csakis egyénileg foglalkoznak? — Ellenkezőleg. Túlnyomó részt csoportokban. Tudniillik csaknem minden idült alkoholistának nagy vonalakban azonos a sorsa, bár az indító ok más-más, de lényegében a körülmények hasonlóak: kezdődik egy megrázkódtatással, ezt követi a zilált egyéni élet, majd lassanként lefelé csúszás a lejtőn, s végül a mélyre zuhanás. Természetesen egyénileg is foglalkozunk ezekkel az emberekkel, igyekszünk konkretizálni az inditóokot, szunnyadó pozitív jellemvonásait, amint már mondtam, megtalálni érzékény pntját, hogy három vagy több hónap múlva azzal az elhatározással hagyja el az intézetet: nem iszom, nem akarok! Alkohol nélkül is van az életnek értelme! — A „nem iszom" alatt teljes absztinenciát kell értenünk? — Igen. Úgy mint a cukorbajosnak nem szabad cukrosételt ennie, úgy az alkoholizmusból kikezelt egyénnek sem szabad szeszes italokat fogyasztania. Téves az a nézet, hogy alkalmilag „egy-két pohár" nem árthat meg. Sajnos nagyon el kell marasztalnunk a barátokat és munkatársakat, akik gyakran kiprovokálják az első koccintást és így előidézik a visszaesést. — Van értelme, hogy a visszaesett egyén ismét részt vegyen a kezelésen? — Természetesen. Sőt vannak eseteink, amikor csak a második vagy a harmadik kezelés hatott. Élve az alkalommal azt tanácsolom, az ismételten megbotlott térjen vissza hozzánk. Ezt nem győzöm hangoztatni megbeszéléseinken sem. Tudniillik, a kikezelt alkoholistákat rendszeres gyűlésekre hívjuk, amelyeken családtagjak is részt vehetnek. — Főorvos elvtárs, végezetül arra kérnénk, adja meg néhány olyan ember elmét, kik már kigyógyultak. Meglátogatnánk őket. — Nagyon szívesen. Öröm fog el, ha pl. Hlavaíkára gondolok, csak sajnos őszintén be kell vallanunk, hogy ezeket csupán fehér hollóként tüntethetjük fel. Szomorú képet nyújt az arányszám, s mivel ez a kérdés társadalmi problémává növekedett, úgy csakis az egész társadalom ereje semmisítheti meg. Én, te, ő, vagyis: mi, mindnyájan. ELLENŐRZÉS HELYETT Üj vaskerítés az üvegverandds szép ház körül. Szőke, barátságos arcú asszony fogad, széket törül, hellyel kínál, s mint későn nyíló virág, lassan kivirul szája körül a mosoly. — Azt hittem, ellenőrizni jöttek a férjemet. Mert megígérték a kórházban. Vártuk is a nővéreket. De így sem baj. Maguknak is elmondhatom, hiszen nincs titok benne. A nevünket is megírhatják. — Talán az volt a baj, hogy a vezető beosztásban levő embert gyakran kinálgatják féldecivel, borral,... itallal. Ki szívességből, ki meg azért... hiszen értik, ugye. Pedig az én férjem sose volt rossz ember, mindig szeretett bennünket. Milán meg Marienka a mindene. Csak sok volt a jóbarátja... vagy inkább borbarátja? Meg a gondja sem volt kevés. Egy állami gazdaság részlegét vezetni nem kis felelősség. A gond búfelejtőt kívánt, a „barátok” ivócimborát. Én sírtam, a gyerekek meg féltek... nem, őket sose bántotta. Engem? Nem akart ő engem 8 megütni, csak az az átkozott ital beszélt belőle. hogy megöl, amikor háromnapos dorbézolás után hazajött és én szidtam, átkoztam... aztán, amikor kijózanodott, szégyellte magát, kért, hogy bocssássam meg, ígérte, hogy nem teszi többet... Két hétig kibírta, aztán újra kezdődött. Hányszor kellett helyette kigyalogolnom, hogy kiadjam helyette a takarmányt... Kínos volt elviselni munkatársai gúnyos tekintetét... mi az, ivott a vezető elvtárs?... kérdezték. — Érdekes, hogy most nem bánt a falubeliek gúnyolódása. Mert most is gúnyolódnak. Most meg azon, hogy mi száműztük a házunkból az alkoholt, hogy nálunk még Szilveszterkor is csak málna meg Citrus kerül az asztalra... mert még a süteménybe sem teszek szeszes ízesítőt, amióta a férjem hazajött az elvonókúráról. A férjem biztat, ne törődjek vele, mondjanak bármit. Azt is, hogy zsugori vagyok, hogy ő különc. De ezt nem értem... mi rossz van abban, hogy nem fogadja el a féldecit, hogy az üveg bort, amit nevenapjára köszöntőbe kapott a zsebébe teszi és hazahozza. Azt mondja, tedd el a vendégeknek... Mert nem tűri se a sört, se a bort, semmi szeszesitalt az asztalon. Pedig hogy szerette! De nagyon erős akaratú ember. Azért is tudtuk rábeszélni, hogy menjen el, próbálja meg, hátha segít a gyógykezelés. Három hónapig volt el. Annak már másfél éve. Azóta rendbehoztuk a házat, báránybundát vett nekem... akkor ment életében először nekem vásárolni... Most meg a névnapomra aranygyűrűt kaptam tőle. Csillogó köveset. Elkopott a jegygyűrűnk... hát azt mondja, azért vette... De higgyék el, érmék most jobban örülök, mint akkor lánykoromban az elsőnek. Hiszen most kezdődik igazán az életünk, most érzem, hogy mi az a családi boldogság. Hazajön a munkából, leül a gyermekek mellé, eljátszik, beszélget velük... Nem is hiányzik nekem a lakodalom, disznótor, mulatság. Nem járunk sehová. Nem érezném jól magam, ha attól kéne rettegnem, a férjem berúg, leissza magát, ha folyton figyelnem kellene, nem fogja-e meg a poharat. így a jó, itthon. Nálunk nem ünneprontó az ital... csak azt nem értem, miért olyan ritka ma az ilyen család, mint a miénk, miért fehér holló az olyan férfi, aki nem iszik, miért a falu csodája az olyan asszony, aki nem tűri meg a házában az italt. Miért? Milyen Jó Így aput hazavárni.
