Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-21 / 4. szám
ANNA SEGHERS: Ezt a kis történetet Annette Villar személyesen mondta el Anna Seghersnek, mert valóban megtörtént eset. Egy szeptemberi reggelen, 1940-ben, amikor Párizsban horogkeresztes zászló lengett, Louise Menier asszony, egy esztergályos felesége, két gyermek anyja, megtudta, hogy a XVI-ik kerületben tojást árulnak. Rögtön útra is kelt és egyórás sorbanállás után valóban kapott egy-egy tojást a család minden tagjára. Hazafelé menet, gondolta, beugrik a közelben lakó legjobb barátnőjéhez, Annette Villarhoz, aki egy szállodában takarítónő volt. Annette éppen ablakot tisztított, amikor Louise beállított hozzá. Nagyon izgatottan fogadta Louiset. Elmondta, hogy tegnap délelőtt a Gestapo letartóztatott a szállodában egy németet, aki elzászinak adta ki magát, a valóságban azonban kitűnt, hogy szökevény, néhány évvel ezelőtt egy táborból szökött meg. Most elvitték és bizonyára ki fogják végezni. Annette a német fogoly 12 éves fiáért aggódott, aki Párizsban járt iskolába és úgy beszélt franciául, mint egy született párizsi. Anyja ismeretlen körülmények között halt meg. A fiú iskolából hazajövet értesült édesapja letartóztatásáról. Szótlanul, könnyek nélkül fogadta a hírt. A Gestapo-tiszt fölszólította a fiút, hogy csomagolja össze a holmiját, mert holnap Németországba küldik a rokonaihoz. A fiú ellenkezett, ekkor tudomására hozták, hogy javítóintézetben helyezik el. Erre titokban mindent elmondott Annettenek és kérte, hogy segítsen rajta. Annette elvitte egy ismerőséhez, akinek kis kávéháza van. A fiú most ott vár, ő meg kétségbe van esve, mert könnyebbnek képzelte el a dolgot. Senkisem hajlandó a fiúnak menedéket adni. Mindenki fél. — Szeretném látni azt a gyereket — mondta Louise, add ide a címet. Annette odaadta és hozzátette: — Vihetnél neki valami fehérneműt. A kávéháztulajdonos először elolvasta Annette Villar hirtelenjében papírra vetett sorait majd bevezette Louiset a billiárdszobába, amely a délelőtti órákban a vendégek számára zárva volt. Ott ült a fiú, az ablak mellett és mereven bámult ki az udvarra. Szép magas fiú volt, éppen olyan mint az ő fia. Viselkedése sem árulta el, hogy idegen. Menierné átadta neki a fehérneműt. A fiú nem köszönte meg. Szótlanul vette át a csomagot, csak hálásan nézett a szemébe. Várj rám ma este a „Bier” kávéházban — mondta neki Menierné és elment. Sietett haza, ebédet kellett főznie. Hiszen abból a kis fejadagból amit kapott, művészet volt az ebéd összeállítása. Férje már otthon volt. Egyéves katonai szolgálatot teljesített a Maginot vonalnál, azután hazajött. Most gyárban dolgozott 4 órás napi műszakban. Louise óvatosan szóbahozta Annettet, a német fogoly elhurcolását és a fiút. Amikor azután elmondta, hogy a fiú megszökött a szállodából a németek elől, és segíteni kellene rajta, férje a szavába vágott: „A barátnőd nagy butaságot csinált” mondta. A fiút ki kellene adni a németeknek. Igaza van a Gestaponak abban, hogy a fiút németországi rokonaihoz akarja küldeni. Hiába, Hitler megszállta a világot és itt semmiféle okoskodás nem segít. Louise nagyon meglepődött. Mi történt az urával? Mennyire megváltozott! Hiszen ezelőtt nem lehetett elképzelni egy sztrájkot vagy tüntetést nélküle. Sőt, a július 14-i emlékünnepen úgy viselkedett, mintha egyedül is képes lenne elfoglalni a Bastillet. Belátta, itt nem marad más hátra, mint türelemmel várni. És Louise tudott türelmes lenni. Gondolta, megvárja, míg férjének megváltozik a hangulata. Este elment a kávéházba. A fiú várt rá. „Ma este még nem vihetlek el, csak holnap” — mondotta neki. Itt fogsz aludni az ismerőseimnél.” — „Ha fél, ne vigyen el egyáltalán” szólalt meg a fiú. Másnap Louise asszony ezt mondta férjének: „Találkoztam Aliceval, tudod, az unokatestvéremmel, akit már évek óta nem láttam. Mesélte, hogy a férje megsebesült és a fogolytábor kórházában fekszik. Hivatta őt. Oda is utazna, de nincs kire hagynia a fiát. Azt mondtam neki, hogy rövid időre ide adhatja hozzánk”. — „Rendben van” — egyezett bele a férje. Este Louise elment a fiúért. Hazafelé menet MÁSODIK MŰSZAK Felháborodva szereztem tudomást arról, hogy még napjainkban is akadnak férjek, akik nem veszik ki részüket a házimunkából. Semminemű hatással nincs rájuk a feleségek második műszakjával kapcsolatos állandó felvilágosító és nevelő munka. A férfinemnek ezek az ’ elkorcsosodott egyedei, ezek a miniatűr kényurak esténként továbbra is házikabátot öltenek, papucsot húznak s míg nejük a napi munkától fáradtan főz, takarít, gyereket szül és dajkál, ők karosszékükben elterpeszkedve újságot olvasnak! Büszkén mondhatom, hogy én már a kezdetkezdetén megértettem az új idők szavát, felismertem kötelességemet. — Mostantól kezdve megosztom veled a második műszakot — jelentettem ki feleségemnek, — mert itt elvi kérdésről van szó. Mit segítsek ? — Segíts mosogatni — felelte örömmel. — Én elmosom az edényt, te meg törölgetsz. Jó? — Pompás — kiáltottam a tettvágytól űzve, futólépésben rohamoztam meg a mosogató vájdlingot. ■ Ne vedd rossznéven fiacskám. erre valahogyan nem jár rá a kezed — jegyezte meg pár perc múltán, kissé idegesen szeretett élet- és műszaktársam és a seprűvel kupacba terelgette két tányér, a levestál és kedvenc pirospettyes bögréje földi maradványait. — Eredj inkább a fürdőszobába, a kádban ázik a fehérnemű, azt csavard ki. Rohanok — válaszoltam felajzva az új 12 harci feladattól és szempillantás alatt már el is tűntem látóköréből. — Az istenért, mit művelsz?! — nyitotta rám később az ajtót. Sajnos, erre nem tudtam mit válaszolni, mert tele volt a szám. A beáztatott ágylepedőt ugyanis csak olyképpen lehet ügyesen és gyorsan mentesíteni felesleges víztartalmától, ha közepetáján az ember a foga közé szorítja, szája két oldalán kicsüngő részeket erőteljesen megmarkolja, majd a lepedővégeket ütemes fejrázással gyors forgásba hozza. Ennek eredményeként, a centrifugális erő következtében a folyadék zöme távozni kényszerül, ami meg benne maradt, az majd kiszárad a fregolin. — Hagyd abba, mert megőrjítesz — rángatta ki hitvesem számból a lepedőt. — Telefröcskölted a falakat és úszik az egész fürdőszoba... Tessék — nyomta kezembe egy flanelldarabka társaságában a tollseprűt — a bútorokról törülgesd le a port. — Boldogan! — rikoltottam, mert a murikában is szeretem a változatosságot. Talán a portörlés, talán ez lesz az a terep, ahol szabadon bontakozhatnak ki alkotó képességeim. Ugyan ki gondolhatta volna, hogy egy ólomkristályváza is lehet csiklandós és a toliseprű leheletnyi érintésére ideges sikollyal veti magát a mélybe. Nem folytatom. Ettől az estétől kezdve feleségem leghatározottabb kívánságára esténként, ha mégúgy hajtana is a munka utáni vágy, kénytelen vagyok házikabátban, papucsban üldögélni egy utálatos karosszékben és mindenféle unalmas, érdektelen cikkeket olvasni. Az ő kedvéért teszem, hiszen szegényke oly fáradtan, kimerültén áll neki a házimunkának, miért idegesítsem még én is. KÜRTI ANDRÁS ^ omorú történetet kell Л7 elmesélnem. Okuljon belőle, aki olvassa. Károlyt, — aki ugyan még nem volt gyűrűs vőlegényem, de már igen komoly terveket szövögettünk a jövőre vonatkozóan, — most mór idestova egy hónapja nem láttam. Utoljára a múlt hónap végén találkoztam vele az Erzsiké cukrászdában. Azon a napon rendkívül érdekes dolog történt velem, s már alig vártam, hogy elmondhassam valakinek. Károly már ott volt mikor megérkeztem, megcsókolt és a szokásos, kedves udvariassággal megkérdezte: Na mi újság drágám? — Óriási újság van! — feleltem. Ne nevess ki kérlek, de én ma jósnőnél voltam! — Megőrültél?! — nézett rám megdöbbenve. Ilyen ostobaságra pénzt adtál? Na a kasszát mindenesetre én fogom kezelni! — mondta. Én. — Bár az utóbbi megjegyzéshez lett volna nemi hozzáfűzni valóm — nem hagytam magam mellékvágányra terelni. — Nézd egészen mostanáig én sem hittem az ilyesmiben, de hallgasd meg, hogy milyen megdöbbentő dolgokat mondott ez az egészen csodálatos képességekkel rendelkező jósnő. S mert láttam, hogy még mindig kétkedés ül a szemében, mesélni kezdtem.
