Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-21 / 4. szám
Ha apa hazajön Gyurka sietett hazafelé. Délben nem vitt magával még egy karéj kenyeret sem az iskolába, hát megéhezett. Vajon anya milyen vacsorát főzött ? Széltől csípett, piros arccal lépett be az ajtón. Pillantása végigfutott a konyha tisztára mosott kővén, a télben bimbót hajtó muskátlin, anyja kisírt szemén, szomorú arcán. Köszönés helyett kérdezett: Apám hol van ? Még nem jött haza ? — Ma fizetést kapott... — mondta a keserű ráncokkal határolt szájú asszony. A fiúnak nem ízlett a vacsora. Anyja szavai mint a nehéz kő, úgy feküdték meg a gyomrát. Fizetés. Náluk nem a boldog tervezgetés, az izgalmas vásárlás napja, ha a szövetkezetben fizetnek. Rettegniük, félniük kell, mert apa iszik. Évi sem tud aludni ilyenkor, a kishuga. Éjfélekig hallgatják anyjuk zokogását és testük megfeszül a dunna alatt, mint az íj, amikor apjuk részeg dalolással a kapuhoz érkezik. A szeme odatévedt a konyhaszekrényre. Hosszú repedés vágta ketté az ajtaját. Ilyen erős az apja?... Erős és dolgos. A szövetkezetben neki van a legtöbb munkaegysége. Egyszer az újságban is írtak róla. Az évzáró gyűlésen is megdicsérték. ő a legjobb sertésgondozó. Egyszer bodzapuskát csinált neki... — Anyu, megyek, hazahívom!- Csak csínján beszélj vele fiam, tudod milyen.. Az anyja úgy nézett rá, mint a felnőttekre szokás. Komolyan, bizalommal. Kilépett az ajtón. A szövetkezeti irodát már bezárták. A kocsma felé indult. Szorongás fogta el, mint rúgók taszították a borízű hangok. De benyitott. Reszketett a gyomra, ahogy beleszagolt a füstös, bűzös levegőbe. Igen, ott ül az apja a sarokban mások társaságában. Megállt a hátuk mögött. — Apu... — határozottan akarta mondani, de nagyon bátortalanra sikerült a hangja. — Szervusz fiú! Gyere, ülj le. Juliska, egy stamperli édeset a gyereknek. Vagy egy fröccsöt inkább?! Rázta a fejét, hogy nem, nem iszik, de nem is néztek rá, folytatták tovább, ahol abbahagyták. — Én mondom neked, Pista, hogy ha így csinálod, még magasabb lesz a súlygyarapodás! Tudod, mennyit fogsz keresni! ? Juliska, kétszer felet! Apu, gyere haza! — Látod, hogy fontos dolgokról beszélünk! Ülj le, várjál mindjárt megyek! Jani bácsi a vezetőségnek is tagja, mégis együtt iszik apuval. Juliska néni is mosolyogva adja az italt apának, mert azt talán senki sem tudja, mi történik otthon, ha apa iszik. Mert a sertéstenyésztésről rátértek arra, hogy kéket nyílik az ibolya, nem sárgát, aztán jött még három bácsi, akik azt mondták: Pista, abból a sok pénzből már fizethetnél egy lityi bort, és apu fizetett. Aztán Lajos sógor visszafizette a kört, és ő hiába rángatta apu karját, hogy — gyere, apu, gyere! Meg kellett várnia, amíg aludt egy rövidet, aztán kivezette az utcára. — Engem akarsz vezetni, te taknyos ? — ordított az apja. És Gyurka nem fogta már a karját, csak mögötte lépegetett. Gyermeki szemében ragaszkodás és félelem. — De jó volna, ha ő olyan erős lenne, hogy az apja karját megfogva kivezethetné ebből a rossz szokásából... 8 „Iszik Délelőtt tízkor szentül megfogadta, hogy ma egyenesen hazamegy. Férje türelmetlenül várja a négy órát, hazaér-e pontosan. Bizakodva nézi, ha a vacsorát főzi, ha a gyerekek ruháját készitgeti. Imre mindig rendes volt hozzá, talán túlságosan is. Kiskorától belenevelt udvariassága és önuralma ritkán hagyta cserben. Szégyellte, vagy valóban szerette? — Hiába, ízlett nagyon ízlett az ital fiatal kora óta. Már arra sem emlékszik, mikor ízlelte meg először. S amikor a maga asszonya lett, minden bevásárlásnál vett egy üveggel, majd főzött lavór alatt. Aztán mikor a család rájött, következett a mardosó szégyenérzet, a megalázottsóg és kifosztottság időszaka. Maga sem tudja, hogyan, de csak akkor szűnt meg kissé a mardosó fájdalom, ha ismét felhajtott еду-két pohárka italt, búfelejtőnek. Szegény Imre, azt hitte, segít, ha a bárszekrényből eltűnteti a vendégek számára készített italt, — gondol szánakozó szeretettel a férfira, aki furcsamód, hitt abban, hogy kivezetheti életének ebből a zátonyos szakaszából. — Értsd meg, a gyerekek a fontosak! Nem szabad, hogy észrevegyenek valamit! — rázta meg egyszer tőle szokatlan hevességgel a hisztérikus slrógörcsökben vonagló asszonyt, és valóban, a két fiú kíméletesen járt a szobaajtó előtt, ahol a ,,beteg” mama feküdt. Aztán már a látszatot sem tudták megőrizni. Nem lehetett többé palástolni a részegeskedő anya ijesztő viselkedését, — a két fiú gyermekotthonba került. — Ne féljetek, csak addig lesztek ott, amíg anyuka meggyógyul — próbálkozott az utolsó hazug-
