Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-12-14 / 25. szám
Az egész elképesztő jelenet egy pillanat alatt zajlik le, rendkívüliségétől a robusztus és viháncoló Peti is megtorpan, Nórika nagy szemeket mereszt és ámulva közelebb bújik az anyjához. Anna — mintha a parányi karok valóban képesek lennének feltartóztatni — mozdulatlanul áll, és nem ért semmit sem. De a magyarázat máris közeledik, egy kendőbe bugyolált fejű, kacsázó járású és — amennyire a gyér világításban megállapítható — nyájas pillantású nő képében, aki elmondja, hogy ezek állami gondozott, elhagyott gyerekek, otthonuk itt van mindjárt a szomszéd utcában, és most egy kicsit sétálnak vacsora előtt. De minthogy ez a magyarázat, az Anna lábát átkulcsolva tartó karocskákat illetőleg nem teljes, a nő szelíden, szakszerűen hozzáfűzi még, hogy . . . hát igen, bármilyen kitűnő gondozásban részesülnek, azért elevenen él bennük az anyát kereső ösztön és a vágy, hogy saját anyjuk legyen. Egyikmásiknak van is, persze nem igazi, hanem amolyan pótanya, mert megvan rá a mód és lehetőség, hogy valaki egy gyereket kiválasszon magának, azt időnként meglátogassa, apró ajándékokat vegyen neki, sőt haza is viheti vasárnaponként. Továbbá hozzáfűzte, hogy ennek a kicsinek még nincs pótmamája, s most — mint szakszerűen kifejezte — ez a vágya „manifesztálódott”. — Tessék nézni — mondta tárgyilagosan —, alig tudom lefejteni önről, csupa ragaszkodás és kedvesség, de nincs benne egy szemernyi rafinéria, csak a heves kívánság, hogy önnel is elhitesse, amiben ő maga hinni akar, mert ösztönös okokból szüksége van rá. — Úgy ... — bólint Anna, és zavartan arra gondol: „Mit akar ez a nő tőlem? Mi közöm az egészhez? Minek ez nekem? S noha ő maga nem gyorsítja, nem segíti a karocskák eltávolítását, szeretne már túl lenni ezen a fura érintkezésen. Végre — a gondozónő pedagógiailag kifogástalan közreműködésével — megtörténik a gyöngéd szakadás, és szerencsésen eltávolodnak egymástól. — Siessünk. Késő van, és még vacsorát kell készítenem — mondja Anna, mert szeretne másról beszélni, és titkon reméli, hogy a gyerekek úgysem értettek az egészből egy mukkot sem. De néhány lépés után Peti megszólal. — Anna, ugye a pótmamája leszel? Anna nem tudja, mit válaszoljon, tétovázik, nem a tartalom, csak a szövegezés miatt, végül azt mondja: — Csacsiság. — Miért! — hördül fel Peti, mókásan vastag repedtfazék hangján. — Igenis az leszel. Még az a jó — gondolja Anna —, hogy csak kalandnak tekintik a dolgot. A lelkűket nem érinti. S keményen rákiált: — Itt maradsz. — Anna, engedd, hogy menjen. Én is vele megyek — nyafogja Nórika, és ettől Anna végképp méregbe jön. Csuklón ragadja, s szabályosan vonszolni kezdi őket hazafelé, és arra gondol: „Mit akarnak tőlem? Hagyjanak engem békén! Mit bánják ezek, hogy milyen nehéz napom volt a gyárban, és hogy velük is mennyi bajom van! Ráadásul mindenféle képtelenséggel nyúznak még.” Azok ketten pedig konokul és megátalkodotton hagyják vonszolni magukat. — Buták vagytok — mondja Anna roppant szemrehányóan. — Ha tudni akarjátok, annak a kisgyereknek is volt anyja, de ez az anya nem törődött a saját gyerekével, otthagyta, örüljetek, hogy én nem hagylak ott benneteket, pedig megérdemelnétek. Peti dörmögve fölnevet. Nórika cérnavékony vihogással tercel neki, de aztán összesúgnak, és a liftben szokatlanul konok és tartózkodó arcot öltenek. Anna meggyújtja a gázt, teavizet tesz föl, aztán néhány percre leül a hallban a fűtőtest mellé. — Anna! Ugye holnap is arra megyünk sétálni? — kiált be Peti a gyerekszobából. — Mit tudom én! — feleli mogorván, de Peti mulatságosan recsegő hízelgésbe csap át. — Anna! Annuci! Igazán . . . És a visszhang vérszegényen, de hűségesen nyomban utána csipogja: — Igazáán . .. „Mit akarnak tőlem? Hagyjanak nekem békét. Hajnalban kelek . . . Náthás vagyok ... De míg a legkülönbözőbb panaszos gondolatok kóvályognak a fejében, ezt hallja a másik szobából: — A dolog egyszerű. Vasárnap érte megyünk, és hazahozzuk. — De hogyan? — Suttogás következik, és Nórika vékony hangocskáján felujjong. — Igazán azt gondolod, hogy engem is elfogadnak pótanyának? — Világos. És ha már itt lesz, Anna sem szólhat egy szót sem. Anna meghökken. Nem a kilátásba helyezett különös programtól, hanem a gyerekei viselkedésétől. Valami új, valami merőben ismeretlen vonást fedez fel bennük. Feláll, bekukucskál a gyerekszobába. Azok ketten szelíden gubbasztanak egy sámlin az ablakmélyedésben, és összedugják a fejüket. Peti most egyáltalán nem hasonlít vadszamárra . . . Lám, milyen kedves az ábrázata a csorba szemfogával. És Nórika! ... Ki hinné, hogy a lelkében máris anyai gondok csíráznak, hiszen maga is oly kicsi, oly aggasztóan törékeny. Elálldogálna még egy darabig az ajtórésnél, de hirtelen eszébe jut: te jó ég, a fürdővíz! Meg a teavíz! Azt sem tudja, a konyha vagy a fürdőszoba felé rohanjon-e előbb, s a tetejébe még a telefon is megszólal. A férje, no, persze, ő szokta ilyenkor bejelenteni, hogy félóra múlva otthon lesz ... és addig is megkérdi, mit csináltak egész nup. Ó, hát amit mindig. És sétáltunk is — nyögi Anna, hogy egy kicsit sajnálják végre. De a férj hangja fölényesen biztatja: — Bátorság, drágám — mondja egy cseppet sem részvevőn —, nemsokára vasárnap lesz, és mi „gyermektelen házaspárt” játszunk. Anna egy pillanatig hallgat. Aztán titokzatosan kijelenti: — Az nem biztos. Lehet, hogy vasárnap egészen mást fogunk csinálni. — Mire gondolsz? — kérdi a férje, s a hangjából nyugtalanság érződik. Nagyon helyes — gondolja Anna szinte vidáman, és nem válaszol. — Csak hadd fúrja az oldalát, amíg hazaér. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Monoszlóy M. Dezső 1923-ban született Budapesten. Jogot végzett. Életpályája nem volt egyhangú. Mint tengerész, kiadóvállalati igazgató, Rádió-szerkesztő, bányász, a külügyi osztály előadója, normafelelős, kőműves, vállalati jogász, a bér és munkaosztály vezetője működött. Ifjú korától foglalkozik irodalommal. Eddig megjelent verseskötetei: Égből üzenek (1941),Gombostűk háborúja (1944), Csak egyszer élünk (1958), Két lányom van (1962), Virrasztó szerelem (1964). Égetett sienna c. regénye (1944) szlovák fordításban is megjelent. Összegyűjtött novellái: „Villamos alatt" és „Nézd egy rózsa!" című verseskönyve most van sajtó alatt. Sokat fordított, főleg cseh és szlovák íróktól. Jelenleg az Irodalmi Szemle szerkesztőségében dolgozik. Az ember nem ér rá csodálni a testét, csak mikor kopni kezd már, sóhajt fel: Mily pompás szerkezet volt valaha e lomtár! Akár mindjárt e szemhéj, e nappal-éj játék, mely parancsra ámult, tágult, s mikor kerekre nyílt, mennyi vágy gyűlt az idegpályákon át az észbe és a szívbe. Gyakran szinte mámorossá ájult tőle a képzelet. Néha csodálkozón felhúzódott, mint kecses ékezet, máskor meg töprengővé szűkítve az élő lencsét, világot bámult, s azt hitte, lefényképezte máris a szerencsét. Hát még a végtagok, a végtelenbe végtelenül hadonászó karok és lábak tánca, ez a sohase parázna életigenlő buzgalom, mely eszik, ölel, jár, hadonászik, a zongorán ujjait billentve játszik, emeltyűt tol, fogaskereket forgat, tenyerén súlyokat latolgat, virágot tép, és buzogánnyá formálja az öklöt, í miként csőre töltött fegyver, riasztva mered. 5 mindez még csak a valódi csodák köré szőtt keret, a belül mozgó precíziós szerkezet c«rЛ 9 tál ппча.л 1*1 PD > r— OO —I > m r— a szív fáradhatatlan muzsikája, vese, máj, lép mindig üzemben álló kazánja mennyi titkot rejt még, az elmét, az idegdúcok fehér virágát, ezt az állattól istenig érő rejtvényt, a golyóscsapágyak nélkül gördülő cseppek harcát, a csontvázra tapadó bőr festménnyé szépült arcát, az egymáshoz illő csontok rendjét, parányi sejtekből összeálló csöpp rendszereknek végtelenjét. És mindez együtt él, mozog, küzd, álmokat fest, és mindez együtt tűr, örül, bízik és sohase rest, múltat vizsgál és jövőbe lát, és csodálni képes mindazt, amit magának kitalált: a házat, a hőmérő higanyáról csillogó lázat, a képet, a gépet, a lencsét, ami fényt gyűjt, a tükröt, ami fényt vet, a biztonságot, a sebességet, az általa kormányzott mindenséget. Pedig mily szánandó például az az autócsecsemő, mely gyárak szülőgépéből csak tegnap jött elő, s most felfordulva, széttépett drótbelekkel, . s kitört reflektorszemekkel az úttesten hasal, nincs benne hit, hogy kerekeire pattanjon megint. S mellette az az aggastyán milyen megható, kit vénen és esetten (a gép ilyen korában már rozsdás, tehetetlen) még mindig viszi valami szellemi ütőér, hajtóanyag, mit ki sem lehet tapintani. r~m D m>
