Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-10-19 / 21. szám

шя

Galambos Lajos

No

XIII. folytatás

Trepsánszky nem volt ilyen, gondolta, megmondta az erdőben egyszerűen: szeretnék veled lefeküdni.

— Ha hatalmam lenne — mondta —, s rám bíznák, kiket válasszak ki, őt iskolára küldeném — s Gaái Imrére mutatott. — Százhetven család él itt, nem ártana egy önálló tanács, amit olyan ember vezetne, aki belelátott már ebbe a bűnbe.

A rendező elnézte Gaál Imrét.

— Van még ilyen más is ?

— A gyerekek között biztosan — mondta Katalin. — Például a kis Mirki Ambrus. Orvos lenne vagy tanár vagy tanító, mindegy: valaki, aki egyszer elérné már innen Európát. De hát a gyerekekkel egyelőre a legnehezebb, hiszen azokkal élnek, akik enni adnak nekik. S a tanyán mi a helyzet ? Az a jó, ha a kezükbe nyomják az ostort, s uzsgyi, őrizd a libát, kocát, tehenet, ami sorra jön. Én meg mit szeretnék leginkább ? Kollégiumba rakni őket hatéves koruktól, amíg ennyire széjjel élnek. De persze a két véglet között kiegyeznék szívesen valami jó középúttal is.

Rágyújtottak és hallgattak. A rendező megmozdult, odalépett Imréhez, s közelebb hozta a társasághoz:

— Mért árválkodik külön ?

Imre félszegen kezelt az emberekkel, de valami öntudattal mégis, valamely keresetlenül természetes bájjal, s nemsokára Katalinhoz fordult.

— Én csak azt akartam magától megkérdezni — mondta —, hogy holnap eljön-e a lakodalomba.

Holnap ?- Említettem már a múltkor.

Jó — mondta Katalin. — Este?

S hirtelen úgy sajnálta a fiút, aki idegenül, messziről tudott csak itt lenni a társaságban, úgy sajnálta, hogy a sajnálat a szívéig szúrt.

— Hazamegyek, és hozok magammal szép ruhát.

— Köszönöm — mondta Imre.

Katalin a rendezőt kérte meg:

— Bevinnének a városba ? Ott lakik édesanyám.

— Hogyne, nagyon szívesen — mondta a Dalai Láma.

Katalin elszaladt, hogy összekészüljön. S amikor ő elment, elbúcsúzott a filmesektől Imre is. A rendező sokáig nézett utána, majd magához intette a gyártásvezetőt:

— Holnap felvesszük. Beszéld meg vele.

Az operatőrnek meg azt mondta:

— Isteni feje van.

Stikker Gyula csak Katalint leste. Fanyarul

szívogatta már a cigarettáját, s csak arra görnyedt fel, hogy a rendező nyílt tenyérrel nyakon vágta őt.

— Téged választott ki, mi ? — kérdezte Stikker.

— Kicsoda ?

— Ez a Molnár Katalin nevű tanyasi csirke.

— Hülye vagy, Stikker, mint rendesen — mondta a Dalai Láma —, s ennek következtében örök életedben asszisztens maradsz.

Katalin visszatért, s beültek a kocsiba.

— Ki ez a Gaál Imre ? — kérdezte Stikker.

— Mindent csinál tulajdonképpen — mondta Katalin. — Behordja a gyerekeket az iskolába, vagy másfelé megy a teherautóval, de ő kezeli a mozigépet, és a traktorra is ráül, ha szántani kell. Tevékeny ember, annyit mondhatok.

De a kérdést önmagának is el kellett gondolnia: tulajdonképpen ki is a számára ez a Gaál Imre? S mi köze hozzá? El kellene

már ezt határozottan dönteni Trepsánszkytól és Biri Jolántól függetlenül. S lerántani erről az emberről a tanulatlanságát, önmagáról pedig a kötöttségeket, s úgy felmérni a kettejük helyzetét.

A vére egyszer már lázongott érte, amikor Imre a moziban a szájára csókolt, s az ő keze lecsüngött a szék két oldalán bénán.

Bent a városban a hajdani Koronába mentek be, éppen oda, ahol Katalinék tartották az összejövetelüket, csak hát most ez nem számitott külön teremnek. Az étterem másik részében már szólt a zene, a szárnyas üvegajtó nyitva volt, átláthattak oda. A rendező feketét rendelt meg gint, Katalin elfogadta. Mint ahogy elfogadta a meghívásukat. S mikor Stikker táncolni kérte, nem vonakodott.

Tánc közben Stikker, mint ahogyan ez várható volt, újra próbálkozott.

— És ha azt mondanám magának, hogy szeretem ?

Katalin mosolygott rajta.

— És ha őszintén mondanám, hogy szeretem ?

— Nem vagyok már elsős gimnazista — mondta Katalin —, hogy ezt komolyan tudnám venni.

— Mért ? csak azok veszik komolyan ?

Üres ez a szó, kedves Stikker Gyula.

Az, hogy szeretem ?

— Igen. Üres.

S arra gondolt, éppen az hiányzana még neki, hogy a Trepsánszky- és Gaál-probléma mellé odavegye a Stikkerét.

— Hát akkor mi a nem üres ? — kérdezte az asszisztens.

— Kívánom magának, hogy megtudja.

A táncnak egy idő után vége lett. Stikker már nem tudott miről beszélni, mert félt. Tartott tőle, hogy egyszerre minden, amit csak kigondol, üres lesz. Elbátortalanodott egészen.

Leült hát, megitta a konyakját — mert ő konyakot rendelt és nem gint —, s rögtön utána dupla konyakot rendelt.

A rendező természetesen nem volt annyira szkeptikus, ahogyan előzőleg mutatta. Mindaz, amit elmondott neki Katalin, megfogta őt s amettől csak leültek a Koronában, gyakrabban kezdte szívni a cigarettáit. Rágyújtott egyre, aztán nemsokára elnyomta, hogy a következő pillanatban már másikra gyújthasson. Amikor meg Katalin visszatért a táncból, kezét rátette a lány kezére:

— És ha én segítenék magának ?

Katalin ránézett.

— Tudniillik — mondta a rendező —, mielőtt lejöttünk, arra gondoltam, hogy adok egy tanyasi zsánert a nova-borról s annak áldatlan hatásairól. De most beállanék magához ezzel a filmmel szívesen.

Katalin mosolya örömmel volt tele.

— Elmondaná nekem mindezt újra ? kérdezte a rendező.

— Mit?

— Amit az öreg iskolánál az itteni világról mondott.

— Természetesen.

— De magnóra.- Az embernek a véleménye miatt — mondta Katalin —, gondolom nem sül le a képe a magnó előtt sem.

A rendező a kezét nyújtotta:

— Nem biztatom azzal, hogy ez minden veszély nélkül való.

— Vállalom — mondta a lány. ,

Ebben maradtak.

Katalin tizenegy órakor otthon volt az anyjánál. Stikker vitte haza az egyik kocsin, ö vezetett s a volánnál sem jutott eszébe semmi, amiről elmondhatta volna, hogy nem üres. Hát csak ült szótlanul s tíz perc múlva már ott volt újra az étteremben, ahol újabb konyakokat ivott.

Másnap pedig korán reggel folytatódott a munka. Katalint persze magukkal vitték. Lefényképezték Kanizsai Pali bácsi összerogyott veremházát, odaállították mellé a családot, s még csak kérniük sem kellett őket, hogy bánkódjanak, bánkódtak kérés nélkül, amint a házukat viszontlátták.

Munka közben a rendező odament Katalinhoz:

Nem aludt ?

Keveset.

• Én is — mondta a rendező.

Mert hiába volt meg az erős akaratuk, a Dalai Láma látta Katalin szemében, hogy a napvilágon sajnálja ezeket az embereket, akik szerencsétlenségükben ott toporognak a gép előtt.

De az elhatározáson ezért szükséges-e változtatni ?

Később elmentek Hajabácsékhoz. A család együgyűen és közönyösen tűrte, hogy tegyenek velük, amit jónak látnak. Még a férfi sem ellenkezett, akinek pedig jó hangja volt a Katalin gyűlésén. Csak rajta legyen a képen a háza, amit ő a két kezével épített, az a fontos. A második asszony, a Marink, két karral ölelve tartotta a párnába göngyölt gyereket. A kicsi sírt, a párnát nagy foltokban átvizelte már s vagy nem volt másik huzatjuk, vagy egyszerűen nem törődtek vele, hogy áthúzzák, csak pislogtak bambán a gép előtt. Katalinban a sajnálat mellé feltüremkedett a szégyen, különösen, amikor Karinak azt mondták: vegye a vállára a bakóját s menjen el a kapuig, meg vissza.

Vajon ezt kell ezekkel csinálni, hogy megváltozzanak, gondolta, pellengérre állítani őket, mint az álletkerti állatokat ?

Katalin megmondta a rendezőnek:

— Tudja, hogy én szégyellem magam?

Miattuk ?

Értük.

A rendező sóhajtott.

— A szennyes sem valami szívderítő látvány. A nagymosást mégis el kell végezni.

Stikker legyintett az egészre:

— Remek beállítások lesznek, az a fontos.

— S ha viszontlátják magukat ? — kérdezte elgondolkodva a lány.

— Tapsolni fognak — mondta Stikker.

Hajabács Kari például már most is rendkívül örült, s azt kérdezgette mindegyre: mikor lehet ezt majd látni a moziban? Apja pedig szorgalmasan válaszolgatott a rendezőnek, éppúgy, ahogyan Katalinnak válaszolt a szülés éjszakáján. Csak amikor már egy kicsit elhúzódott a dolog, akkor kérte, hogy igyekezzenek, mert a Decsi Feriék pincéjében várják őt. Be is lépett a pitvarba, hogy a jobbik nagyujjasát vegye fel: a Kari dikójának lábához két választási malac volt kötve, ráröfögtek a gazdára. — Nem készült még el számukra az ól — mondta Hajabács —, addig elférnek idebent. Folytatjuk

17