Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-10-19 / 21. szám

dácb 1"^* slÓ'n

W°9áf Ы.í? eÍvluSSn HfÄ

0<t r tun«loKo‘;ü tfadát}' егльег tr

Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor hajnalban került ágyba, és lassanként ebbe is beletörődött. Késő ősz volt, és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk Kálvária utca elsötétül, és túl, a borbélynál meggyújtják a petróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába, és Erzsébet lassan öltözködni kezdett.

Erzsébet tournure-t vett fel, és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkékkötésű könyvön állott; — ennek a könyvnek ez volta cím,e: Emlény, valami költői társaság adta ki, ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott, míg kiszámította, hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az Emlénynek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól, és több költőnő is szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat volt, és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy honapja volt együtt — illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki egy hónapja állandóan járt hozzá, úgy hogy együttiétüknek holmi határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy, meg kéthónapos,futó barátságoktól. Ma is, hajnalban.

cSZtVWKS! ИЕ6Т

öt órakor váltak el, Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából, és Szeremley már ötre újból ideígérkezett.

De már négykor ott volt, pepitanadrágban, rettenetesen magas gallérban, fekete Chevallierbeli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem fejezte be a ruházkodást, és bizalmasan kiszólt, hogy csak üljön le. A gavallér óvatosan húzta fel nadrágját, és előbb megnézte a kopott bőrhokedlit. Aztán unni kezdte magát és megszólalt:

— Ma beszéltek rólad valahol — mondta előrehajolva. Mostanában, mikor magukra maradtak, már tegezték egymást.

— Ne mondjad.

Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig féléve lakott. Az emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt — nem emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt —, mintha ez utóbbi tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen emberrel történt, és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tiz évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő, megcsömörlött asszonynak — egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.

— Matskásyéknál kerültél szóba — folytatta Szeremley, látván, hogy magától kell belefogni.

Majd, hogy Erzsébet erre se érdeklődött: ■ Nem is tudtam, hogy neked férjed is volt

már.

Erzsébet egy gombostűt erősített meg, és a tükör felé hajolt. Annyit érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle, és ez bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre

növekvő megvetéssel szilárdult meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak határtalan ostobaságáról. íme, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele, ahogy 6 maga is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig emlékezett rá.

— Mi bajuk velem? — rántotta a vállát.

A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kíváncsi.

— Keszeg kis ember volt — mondta Erzsébet jókedvűen —, csapzott bajusza volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.

— Miért hagytad ott?

— Becsukták.

Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.

A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét, és kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.

— Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba mondta a gavallér. — Társulat érkezett.- Komédiát játszanak? — kérdezte.- Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy, valahol egy drámai poémát talált, nyomtatásban vagy azon manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül. Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a Bájligethy, ő maga festi a kárpitot, meg a kulisszákat mind. Ehhez kellett vagy ötven darab.

Árnyékok húzódtak a kerítés hosszában. Mintha mélyfekete festéket öntöttek volna a járdára. Távolabbról az ívhegesztő kékes fénye vibrált.

Egymással szemben könyököltek, a homoktároló láda két oldalán. Oldalról egy lámpa szórt rájuk halvány fényt.

— Ácsné kiadja a szobát — mondta a fiú. — Ketten megleszünk benne.

A lány nem válaszolt. A meszszeségbe nézett, ahonnan egy villamos közeledett. Sárgás lámpája hunyorogva remegett a döccenőkön.

— Összeházasodunk. — mondta a fiú. — Elegem volt már az éjszakába nyúló sétákból!

A lány hallgatott.

— Nem figyelsz? — kérdezte a fiú. A halvány világításban a szemét meresztette s a lány arcát fürkészte.

— De, figyelek. Megrázta a fejét, sötét haja a vállára omlott.

— Azt mondtam, összeházasodunk — mondta a fiú. —Szépen megélünk. Te is keresel, én is. Összehozzuk a bútort. Talán még a főbérletet is! Holnap menj el a szállásra és hozd el a holmidat. Ácsné megengedte, hogy odaköltözzünk.

— Nem megyek! — mondta a lány. Nagyon távolinak tűnt a hangja.

A fiú megkerülte a ládát, odament a lányhoz. Szelíden megfogta a karját.

—-Mit mondtál? — kérdezte csöndesen.

— Azt, hogy nem megyek! Nem mehetek!

— Nem értem! — mondta a fiú. Szorongást érzett, mintha az éjszaka mélysége présként szorította volna.

— Loptam — mondta a lány. Mereven állt, meg sem mozdult a fiú szorítására.

— Nem igaz! — mondta a fiú. Elengedte a lányt, szinte bénán leejtette a karját.

— De! — mondta a lány. — Pénzt loptam. Nézd meg! — Táskájában kotort, egy pénztárcát vett elő, s a ládára tette.

A fiú mozdulatlanul nézte a pénztárcát. A himbálózó fényben világos és sötét csíkok szaladtok rajta. Mintha egy láthatatlan rajzoló megsemmisítő vonalakkal akarta volna áthuzigálni.

— Mire kellett? — kérdezte

a fiú.

— Szórakozni akartam — mondta a lány.

— Miért nem szóltál nekem?

— Neked? — kérdezte kesernyés hangsúllyal a lány. — Te örökké takarékoskodol. Berendezed a nemlétező lakást, úgy gyüjtesz, mint egy hatgyermekes családapa!

— Ne folytasd! — mondta a fiú. Elszorult a torka.

Hallgattak. Közelükbe ért a villamos, egymást zavaró kerekei zuhogva zörögtek. Tolató szerelvények ablakai világítottak, az irányítók szaggatottan sípoltak.