Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-24 / 2. szám

Aí Ikonyodott. A falusi ház poros kis ablap kán a nap utolsó sugarai hullottak be. S Karel Klimsa mosolyra húzta sápadt, J széles ívű ajkát, miközben kezében ideoda forgatta c fegyvert, melyet maga

készített.

— Megvon! — mondta halkan, röppenő örömsóhajjal.

— A kiserdő mellett kipróbálom —, határozta el magát. Fogta kormos sapkáját és kilépett az udvarra. Ámbár itt is megtehetném, nem zavarnék vele senkit —, állapította meg. A tyúkólban már szunnyadni kezdett az aprójószág s mikor Karel meghúzta a ravaszt, a kakas berzenkedve ugrott le a létrán és a kert felé vette az útját. Bobi éktelen vonításba kezdett, mire Nyanya, a házigazda anyja, riadtan futott ki a konyhából és túltett á kakasokon, meg a kutyán is.

— Hát ez meg már mi volt? Te jófajta, tudtam mindig, hogy az ördöggel cimborálsz. A nyavalyát akarod rámhozni, hé?

— Nagyanya, ha nem jár el a szája, adok valamit. Hozza ki az orvosságos üveget.

— El is kell egy kis szíverősítő ilyen ijedelem után. — Л vénasszony mindjárt megfiatalodott, amint egy kis italra volt kilátása. Akkor kapott rá tizenhétben, amikor az a kis levelezőlap azt a nagy-nagy bánatot hozta. A legkisebb, a legjobb, a legkedvesebb fia veszett oda. Ö volt a kedvence. Egyszer a főtisztelendő úr meg is állította az úton és a szemére vetette, hogy nem jár gyónni.

— Gyónjon az, aki nagypénteken sonkát fal, mert minket böjtre tanítottak. Én böjtölök minden nap. Kinek van hát gyónni valója, mit gondolsz? Bolondítjátok a szegényt, ahogy lehet. Add vissza inkább a fiamat! Ti küldtétek a háborúba!

Az asszonyt még aznap elcipelték a zsaruk. Pár hónapot ült. A pap kiprédikálta és elriasztotta tőle a gyerekeket azzal, hogy Nyanyát megszállta a gonosz.

— Igaza van annak a papnak, fiam, — elmélkedett egyszer Karel előtt a küszöbön ülve, — valóban megszállt engem a gonosz. Mert gonosz a bánat, amit a mellemen hordok. Felfalja az ember nevetését, a szivét is elmérgesíti. A barázdákat meg úgy szántja a képünkön, akár a jó eke a földet. A vodka, az jó. Elzsibbad tőle a szomorúság, meg az éhség is. Meg aztán ríni is lehet tőle, bizony, az is jó! Csakhogy nincs rávaló. — Karel megsajnálta akkor az öreget és azóta is hozott neki néha egy pohárka pálinkát.

— Hallom, hogy a találmányát elfogadták,

talán már ki is fizették, Klimsa úr, kezdte a boltos.

— Adtak valamit, el is vették.

Hogy hogy elvették?- Leszámították szabadalmi illeték fejében.

Aztán mennyit adtak?

Kétezret.

— Hm, nem rossz és még kap egy pár kilót... Mit is csinált tulajdonképpen Klimsa úr?

— Csekélységet, de megkönnyíti a bányászmunkát és ez a fontos. Egy szánszerkezettel tökéletesítettem a forgókalapácsot. — Nézzen ide, — és izgatottan rajzolni kezdett. De a boltos csak ásított. Csalódottan indult kifelé az üzletből.

A hold eltűnt és szállingózni kezdett a hó, amikor egy tagbaszakadt ember megkocogtatta a kisablakot.

— Kerülj beljebb, — szólt ki Pcolkának. A látogatás kissé megzavart a, de kedvelte ezt a nagy medvét; értelmes ember volt.

— Mi szél hozott? Remélem, jó híreid vannak.

— Már hogyne lennének... Ott a kis gyerek. Tejet kéne venni, mert az asszonynak nincs elég.

Mind a ketten bőgnek. A kicsi éhes, azért, az anyja meg kínjában. Hát ez a jó hir. Ha nem adsz kölcsön pár koronát, megdöglünk éhen. Azt a sötét lyukat sem tudom kifizetni, ahol lassan penészgombdvá senyvedünk.

— Úgy kell nekünk, csak a szánk jár. Olvastad a legújabb híreket? Majd odaadom az újságokat. Remek ember ez a Fűlik. Sokért nem adnám, ha megismerhetném. Az aztán a pofájukba vágja az igazat.

— Igaz, hogy álneveken ír?

Különben kibeleznék, barátom?!

— Minden igaz, Karel, csakhogy valamennyi tüntetésnél, sztrájkolásnál belénk lőttek, elfolyt a vérünk, a kenyerünk meg egyre kisebb lett. Továbbra is napirenden a bérleszállítások, meg az elbocsátások. Farkascsorda ez barátocskám.

— Tévedsz, mi vagyunk azok. Mert sokan vagyunk, és éhesek is vagyunk. A természet törvényei szerint nekünk kéne őket felfalnunk. De gyávák vagyunk. S ami még rosszabb, nem bízunk egymásban.

— Tudod-e, hogy felhívtad a hatóságok figyelmét? Gondolom azóta, amióta a Vörös Szakszervezet listáján látható a neved. Kérdezősködtek felőled. Lehet ugyan, hogy a forgókalapácsodnak is van valami köze hozzá. Különben úgy hiszem, annak köszönheted, hogy egész héten kaptál munkát, mert tudod, hogy mi csak két-három műszakot dolgozunk hetenként. Nagy kezével végigsimította szemébe hulló vörös haját. Jókorát nyelt közben a szalonnából, amit Karel elébe tett. Majd nagyot húzott a kancsó vízből s a kezefejével szárazra törülte a száját. Akkor vette észre a pisztolyt az asztalon.

— Hát ez meg miféle karabély?

— A legújabb gyártmányom. Nem szükséges, hogy beszélj róla valahol.

— Ez már igen! Remek a fogója. Jól állna a kezemben, mi? Mindnyájunknak elkelne.

A mezőkön nagy buckákat hordott össze a megbokrosodott szél. Befutott a falvakba is és mint egy üvöltő vad, belekapott a bányásztelep háztetőibe, megrázta az ablakokat, végighúzott a kéményeken. Fagyot hozott és a petrvaldi erdők fölött vörösre gyűlt az ég.

Nyany a csonttá fagyott ruhát szedte a zsinegről és egészen megkékült. Fekete rongyos karton szoknyáját úgy lengette a szél, mint a nyomor lobogóját. A lajbiján sötétszürke és fekete foltok veszekedtek egymással, az ujjai majd odafagytak a ruhához.

— Nem hoz ez semmi jót, —jegyezte meg az égi vörös fényre. — Háborúságot hoz fiam, meg újabb nyomort a földre.

— Ne krákogjon mindig, mint egy vészmadár, hallja. Ha lesz, hát lesz, megszoktuk, — mordult rá Matej, a fia.

— Jól van, jól van, nem szólok már semmit, mondta lemondóan. Csak azt nem tudom megérteni, miért mondasz olyat, hogy megszoktuk. Mert nagy úr a gyomrod, követelődzik. Nem tudja azt megszokni, hogy üres. Mert a bányásznak csak krumpli jut, meg káposzta. Lóhús, meg pacal, csak ünnepnap. Lekváros bukta karácsonykor meg húsvétkor. Az isten a megmondhatója, mit hoz ez a tüzes ég is. — Leült az ablak mellé és összekuporodott. Valóban olyan volt most, mint egy fáradt, öreg madár, nagy karvaly orrával és kiálló pofacsontjával. Nagy fáradt, fekete szeme volt Nyanyának és nagyon szomorúan tudott nézni.

— Ha a miénk lenne ez a bánya, akkor lenne munka is, meg kenyér is. Karéinak van igaza, ő a legkülönb közietek. Keveset szól, de magva van a beszédének. Azt mondja, hogy Oroszországban a nép az úr.

JBm Tkl I К ш Ш Аш шш

— Hallgasson már, hallja-e!,.. — pattant

f<а/ AAritei.

— Hallgasd a gyomrod muzsikáját, ha engem nem akarsz — sóhajtozott Nyanya.

A januári hajnalon Karel Klimsa a Bokrok bánya 2. számú aknájába ballagott. Utolérte Mrázeket, a kis csillésfiút, aki egészen Rychvaldról járt be gyalog. Öreges volt ez a 15 éves fiú, ráncos, sovány arcával, de a szeme vidáman, bátran csillogott. Két éve maradt ott az apja a bányában, azóta ő a kenyérkereső. Az anyja még nem kapta meg azóta se a járadékát.

— Klimsa eivtárs, a szakik már várják a forgókalapácsot. Mind erről beszélnek a suszterműhelyben. Mikor helyezik üzembe?

— Azt magam is szeretném tudni, — mondta Karel.

x

x

x

Zökkenve állt meg a kas aznap két órakor és úgyszólván kilökte magából Klimsa Karéit. Az udvaron már nagy tömeg tolongott. A kör közepén Pcolka hadonászott nagy lapát kezével. Ott volt a kis Mrázek is, Kaloí, Ondrejko, meg a többiek.

Felmondtak! — kiabált feléje Pcolka.

— És ti elfogadtátok? — kérdezte Karel. Nem volt képes többet mondani. így fizetnék ki a forgókalapácsomat? — gondolta elhomályosodó tekintettel. A korom még ott árulkodott az arcán sűrűn és zsírosán. Ha a fekete szénpor nem fedné az arcát, akkor hasonlatos lenne az épület sárga színéhez. S mintha nem is Oravec szavait hallaná, hanem fekete köd szitálna. Az az érzése, hogy ez a fekete eső mindenre ráülepszik, nehezen, súlyosan. Soha semmi nem lesz tehát a találmányából. Azért menesztették. Oravec hallotta, a 106-osban beszéltek róla, Grygar meg a főmérnök. Kinevették.

— Csak nem engedhetjük meg, hogy a nyakunkra nőjön. A végén azt fogja gondolni, hogy többet tud, mint a mérnökök. Örüljön hogy eddig krompácsOIhatott. Ilyen kalapácsot a balkezemmel is szerkesztek. — Ezt mondta Grygar úr, a bányamérnök. Meg, hogy lassan nem is lenne szükség bányászra, ha üzembe helyeznék a kalapácsot, ők a leikükön viselik dm a sorsunkat, nem úgy, mint te. Jegyezd meg Karlícek, hogy a bányásznak csákány való a kezébe. Mert ha a csákányt jól megfogod és három helyett ásod a szenet, a feltört hólyagokon át a véred is elpárolog. És így jó. Ez a valami, nem a te ördögfickóidtól megszállott koponyád. Ilyen luxust nem engedhet meg magának egy munkás, hogy a társán segítsen. Nem vagy jó üzletember. Találtál volna fel egy pusztító ördögmasinát, annak nagyobb keletje lett volna. Talán egy milliót is kaptál volna érte, babérkoszorúval. így meg útilapuval nyugalomba küldenek...

Egymást túlkiabálva zúdultak be az asszonyok az udvarra.

— Állítsátok le a többi aknában is a munkát, ha nem vagytok vénasszonyok. Veletek megyünk! — Ezt Nyanya harsogta, egy kiesett széklábat lógatva a kezében. — Itt az idő, mutassátok meg, hogy férfiak vagytok, mert ha nem, hát majd megcsináljuk a ricsajt helyettetek. — Karel zúgó fejjel futásnak ereát. Az arcát csípte a hideg, a szemét meg a tehetetlenség és a keserűség könnyei. Képtelen volt gondolkozni. Csak futott, mint akit üldöznek.

— Baj lesz, — mondta vésztjóslóan Pcolka és Karel új fegyverére gondolt, de nem szólt. Klimsa közben visszajött, egyenesen a főmérnök irodája felé vette az útját. Páolka és Oravec gyors léptekkel követte. Utánuk zúdult a lavina. Klimsa gyorsan lenyomta a kilincset. Vysokf főmérnök nem volt az irodában, csak Grygar, a főkönyvelő, meg Strmka, a kapus. Grygar magánkívül volt a dühtől, észre sem vette Klimsát, úgy kiabált:

— Mit akar ez a büdös csőcselék? Az isten verné a népségét, annyi baj van velük! Nézze Strmka, ide zúdulnak!

— Ki neked a büdös csőcselék? — Egy asztal választotta el őket egymcstól. Klimsa ajka reszketett, fekete, kormos haja a homolokába hullott és eltakarta a bal szemet. Előre lépett és megfogta Grygar mellényét és jól megrázta.