Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-20 / 6. szám
[Így régi ghymesi TM VÁLASZTÁSRÓL Az utast Nyitra után, a csitári hegyek alatt festői kép fogadja. Mintha a fehér országút egyenesen nekiszaladna a hegynek, melynek csúcsát várrom koronázza. Nyitra kapuja ez, a mondák híres vára, Ghymes. Monda fűződik a vár megszerzéséhez is: Forgách András gróf állítólag azért kapta, mert a mohi ütközet után saját lovát adta oda a tatárok elől menekülő IV. Béla királynak. Időközben a vár visszaszállt a koronára. Monda fűződik második megszerzéséhez is. A királyi pohárnok, Forgách Balázs gróf, hátulról csákánnyal sújtotta agyon Kis Károlyt, Mária királynő férjét. A népi emlékezés mondókát is faragott a birtokszerző orvtámadáshoz: a királynő állítólag így serkentette a gyilkos grófot: „Vágd fiam, vágd Forgách, Tied leszen Ghymes és Gács.” A Forgáchok valóságos kiskirályok voltak a csitári hegyek alatt és természetesen mindent elkövettek az első köztársaság idején is, hogy egyeduralmukat fenntartsák. A választásokon valamelyik megbízható emberüket léptették fel, aki aztán mindent megtett, hogy a választásból győztesen kerüljön ki. Ezt tette az utolsó Forgách gróf is. Egy Boros Marcell nevű lecsúszott dzsentrit léptetett fel, aki a későbbi évek során naiv oktondisággal meg is írta, miként választották meg Ghymesen. „Nagyon jó viszonyban voltam mind a zsérei, mind a ghymesi és ghymeskosztolányi néppel, és reményem volt arra, hogy Forgách gróf engem kíván felléptetni, mint jelöltet, a törvényhatósági bizottsági tagságra” — idézzük a cikk néhány sorát. — „Igen ám, csakhogy mi a választásnál a férfiakat vettük számításba és nem a nekibuzdult asszonyokat, ami nagy hibának bizonyult. Ezt nekem kellett helyrehoznom.” A választás színhelye a ghymesi községháza volt. A jegyző, a később agyonlőtt Jankovits, hű embere volt a grófi uradalomnak. Helyszíni szemlét tartottam a községházán: egyetlen szoba, előszoba nélkül, úgy látszik, itt mit sem lehet tenni. Az iroda nem felelt meg a célnak, ellenben a jegyzői lakás egy előszobából és két egymásba nyíló szobából állt. Az utcai szoba a konyba mellett volt, a konyhából egy tálalón keresztül, egy nyíláson át lehetett az ételeket az ebédlőbe juttatni. Ezt a nyilást egy szekrény elfedte, és nem tudott róla senki/’ Álljunk meg egy pillanatra. A jelölt tehát azt hitte, hogy jóban van a néppel. Azonban kiderült, hogy a népnek nem kell. Dehát Forgách grófnak ez a jelölt kellett. Előszedték a kapitalizmus bevált módszerét, a választási csínyt. Sokszor írtak már erről. Pl. Mikszáth Kálmán, „A furfangos nyitraiak” című novellájában. Ghymesen kieszelték, hogy tönkreteszik a szavazó helyiséget. Az előző héten sok veder vizet öntöttek ki a padláson, úgy, hogy a rozoga mennyezetről állandóan csöpögött a viz. Persze, hogy a választási bizottság alkalmatlannak mondta ki ezt a helyiséget a választásra. Maradt hát a jegyzői magánlak, ahol a szavazás erős ellenzéki hangulatban le is folyt.” Ekkor a kastélyból fát hozattunk — folytatja Boros Marcell, de ez nagyon nedves volt és a kályha pokoli módon kezdett füstölni. Nem történt bizony semmi más, mint merő véletlenből egv-két vizes zsák került a kéménybe. Lehetetlen volt a szobában megmaradni, ki kellett szellőztetni, ami az ellenzék bizalmi férfiainak beleegyezésével meg is esett. A szavazó cédulákat egy szivaros dobozba tettem, annak szabályos fedele volt, melyet annak rendje és módja szerint lepecsételtem, a pecsétnyomót átadtam a csendőrnek, a dobozt beraktam a fal mellett álló szekrénybe és annak kulcsát átadtam a bizalmi férfinak. A szobát lezártam, a kulcsot az én bizalmi emberemre bíztam és mindannyian megnyugodva mentünk ki levegőzni. Közben a jegyző eltűnt, bement a konyhába, kinyitotta a tálaló ajtaját, félretolta a szekrény megfelelő deszkáját, kiemelte a lepecsételt szivaros ládikót és azt egy előre elkészített és lepecsételt hasonló skatulyával cserélte fel, melyben többségi szavazatom már biztosítva volt. Aztán visszamentünk nagy ünnepélyesen a választó helyiségbe, megállapítottuk, hogy minden a helyén van és visszaélés nem történt.” Ghymesen tehát megint Forgách gróf jelöltje győzött, a hangsúly azonban a választási csínyen van, mert hiszen az ellenzék is a kapitalizmus pártján volt. Ez a példa is igazolja, hogy a kapitalista idők választásai a csalások és szemfényvesztések egész láncolata volt a polgári szabadságjogok ürügye alatt. És amit leírtunk, az nem anekdota, hanem maga az eleven valóság, amelyet a leghitelesebb tanú, maga a képviselőjelölt fecsegett el. — No és a felettes hatóság — kérdezhetné valaki — , mely a szavazást ellenőrizte ? Ennek a cikk befejező sorait idézzük: Forgách gróf és Bacskády is lejöttek szavazni, aggódtak, hogy Ghymesen ellenzéki jelölt fog győzni. Este már Bacskády mesélte el a vadászatról jövő Slávy miniszternek a ghymesi választás lefolyását. A miniszter mosolyogva végighallgatta és megkérdezte Bacskádytól, nem félnek-e egy ilyen csirkefogóval egy fedél alatt aludni ? Mire Forgách gróf azt felelte: Igaza van, majd elintézem, egyelőre adjunk neki egy pohár tokajit. A ghymesi választás ugyan sikerült, de az urak mégis nagyon tévedtek, amikor azt hitték, hogy mindig túljárnak a nép eszén. Az ilyen esetek ugyanis csak fokozták az elkeseredést az uralmi rendszer ellen. Végül a nép ereje elsodorta Forgách grófot és az egész kapitalista rendszert. A grófi parkot ma új vasútvonal szeli ketté. A grófi kastély iskola. A falu szomszédságában, Zsérén modern cementgyár épült. Ghymes arca szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Új negyed nőtt ki a karcsú víztornyos állomásépület mögött, és a Piliske alatt is, ahol az új falurészt el is nevezték Üj-Ghymesnek. A községháza emeletes épület. A grófi vadaskert, ahová az utolsó Forgách Korzikából hozatott mufflonokat, a nefelejcscsel övezett ghymesi halastó, mind a nép javát szolgálják. A faluban serényen dolgozik az egységes f öldművesszövetkezet. Ghymesről írtunk, de amit írtunk, minden más falura is vonatkozik. És ezek a falvak újból választások előtt állnak, melyek szabadon és csalafintaság nélkül folynak le. A nép azokat választja meg, akikben megvan minden biztosíték ahhoz, hogy becsületesen fogják építeni a kommunizmus felé vezető jövő útját. 12 M. L. Dárdai már régen várta a füttyszót, mert az a legújabb, hogy a kislánya felfütyül érte. Vissza kellene fütyülni, gondolja, de nem fütyül vissza, csak kopog az ablaküvegen, s elhatározza, hogy majd legközelebb... Mikor lesz az a legközelebb? Egyre ritkábban találkoznak. A kislány délig iskolában van, délután meg ő nem ér rá. Késő estig bent ül a szerkesztőségben, maradnak tehát a vasárnapok. Az esős, lucskos vasárnapok, amikor a kislány nem mehet sem korcsolyázni, sem kirándulni. Reggel kinéz az ablakon, s amint meglátja a testes, barnuló felhőket, tudja már, ma számíthat a kislányára, akinek a képe lassanként csatakos időhöz, nyúlós ködhöz társul. A kislány benn terem a szobában, és Dárdainak az az érzése, mintha egy labdával megcélozták volna, amit ügyesen el kell kapni. De mindig elkésik egy fél mozdulattal. S ez a fél mozdulat egész idő alatt hiányzik neki. Készül ezekre a találkozásokra, de amint rajtakapja magát, hogy készül rájuk, zavar fogja el, amely csaknem ingerültségbe csap át. Hogy jön ö ehhez?! Az rendben van, hogy cukorkát vásárol, s újból elolvassa a görög mitológiát — akislány szereti a mogyorós csokoládét meg a meséket, — de az már feszélyezi^ hogy mindaz, amit mond neki, valahogyan készen áll benne, a szavai megelőzik a kislányt, aki még le sem nyomja a kilincset, s ő már hallja a saját szavait, jóval előbb, mint ahogy elpangzanak. Néha kimegy a jégpályára, s a drótháló mögül lesi, mikor tűnik fel a gyerek piros sapkája. De annyi piros sapka siklik el előtte, hogy egyre türelmetlenebbül topog, egyre jobban fázik, s amikor végre megpillantja a kislányt, meghökken, hogy a sok gyerek között mennyire más, mint odahaza... Odahaza többet mutat, állapítja meg azzal a tárgyilagossággal, amely összeszoritjaa torkát. A mosoly szélesebbre húzódik a száján, nehogy a kislány észrevegye a csalódását. Odahaza a négy fal, a megszokott bútorok hízelegnek a kislánynak. A csúszkáló gyerekek csapatában sokkal kisebbnek látszik: kisebbnek, jelentéktelenebbnek. Kerek babaarcából egyetlen vonás sem tör ki, amely magára vonná a figyelmet. A mellette álló kislány követelőző orra már sejtet valamit a viselője karakteréből. Az őkislányának gomborra van, a szeme meg két világos pötty. Mintha gyerekek rajzolták volna színes ceruzával, ügyetlen ujjakkal köröket húzgálva, pontokat szúrkálva, melyekből arc kerekedik. Hirtelen olyan szeretet önti el, amely már-rnár a fájdalomhoz hasonlít. Szeretné magához szorítani a kislányt, a kabátja alá préselni, de csak a haját simítja ki a homlokából: — Megint a szemedbe lóg, — mondja neki. A kislány mindannyiszor megkérdezi: — Láttad, hogy tudok futni? — És már fut is el tőle, befelé görbített lábbal, kalimpáló karokkal fut, csúszkál, s alighogy visszakanyarodik hozzá, már rohanna újra, korcsolyájával türelmetlenül kapirgálva a jeget, élével egész kis lyukat ütve beléje. — Muszáj futni, mert megfázom! Hát fuss! ■ Várj meg! — kiáltja, és ő megint ott áll a pálya szélén, a mgányos apák sutaságával, szemével a piros foltot követve, amely eliramlik, belemosódik a színek zsivajgó hullámába. XXX Most itt a kislány a szobájában. Ki kell használni ezt a néhány órát, amíg az övé. Mindent el akar mondani, s nem tudja, hol kezdje el. A meséknek is helyet kell adni, a kislány ragaszkodik a mesékhez meg az uzsonnához, amikor aranyszélű csészékkel terít s a keresztöltéses abrosszal, amit tőle kapott karácsonyra. A mesékbe olykor belecsempész valamit az életéből, de a kislány nem veszi észre. Dárdai adni akar a kislánynak, egyszerre akar adni haboskávét és titkokat, társasjátékot és vallomást, zsebpénzt és álmokat, de hát mindez nem fér bele néhány órába. Vigyázni kell, okosan
