Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-06 / 5. szám

a kommunisták járási funkcionáriusa... — s szinte lélegzetvétel nélkül sorolta a , .bűncselekménye­ket”: mint a városi képviselőtestület tagja, állandó rebellációval nehezítette e komoly szerv munkáját, tevékenységével gátolta a felsőbb szervek rendele­téinek zökkenő mentes végrehajtását, amelyek a köztársaság érdekeit szolgálták, mint például a szükségtelen gyárak leszerelése. Arra buzdította szegény asszonyáldozatait, hogy feküdjenek rá a gyárba vezető vágányokra. Úgy látszik vérre szomjazott az őrült; rögeszmés rémképeket kergetve, társaival együtt úgynevezett háború­­ellenes hetet szervezett; továbbá a kormány poli­tikája és mélyen tisztelt tagjainak rágalmazása céljából röplapokat szerkesztettek, sokszorosí­tottak és terjesztettek békés népünk körében... S a gramofonlemez így nyekergett órák hosszat tücsköt-bogarat hányva a hajlíthatatlan haza­fiakra, az ,.aranydemokrácia” érdekében. A tárgyalást elnapolták. De ezeket a törvényeket egyáltalán nem sértették az újabb vallatások, kínzások... Kopogtattak a cella falán, Tamási Mária és társai megrettenve vették tudomásul a hírt:,.Klein elvtársat meggyikolták... A vallatásnál kidobták az ablakon...” Nemsokára kattant a zár. Az őr háta mögött ott állt az ügyész. —I A pör elmarad. Szabadlábra helyeztük magukat... A társukat gyászoló rabok a szabadság híre hallatára sem mozdultak, mert ismerték ennek árát. — Gyilkosok! — vágta oda keményen Mária az igazságot. — No, csak lassan a jelzőkkel, galambocskám! Most az egyszer sikerült megúsznia a kijáró öt évet, de biztosíthatom, hegy legközelebb jobban vigyázunk magácskáral... A lenini pártfőiskola hallgatói minden erejüket a tanulásba vetve, készülődtek a vizsgákra. Mária a harmadik szemeszter utolsó vizsgájá­hoz tanulmányozta az anyagot. Immár tizennyolc hónapja szívta magába a szocialista világnézet tudományának tételeit. A gyakorlati tapasztalatok itt egyesültek az elmélettel s megkovácsoltak ismét egy vezetőt a pártnak. — A fasizmus jellemvonásai... — ismételgette fennhangon Mária — példák: Mussolini, Horthy, Hitler... — a gondolatok el kalandoztak haza, egyre gyakrabban tolakodott előtérbe a kérdés: ,,Milyen lehet a helyzet, a hangulat otthon?” Minduntalan kizökkentette a tanulásból. Nehéz volt figyelmét összpontosítania. A töprengésben azonban nem maradt magára. A nemzetközi munkásmozgalom valamennyi itt tanuló hallgatóját zaklatták a hitle­­rizmussal összefüggő kérdések, tudták, hogy ezek majd nagyban befolyásolják a világ sorsát. Mária felkelt az asztal mellől, az ablakhoz ment, nézte az utcán siető embereket. Hányszor tett így, amikor erőt kellett gyűjtenie. Hányszor beszélgetett velük lélekben, arról álmodozva, hogy egyszer majd az övéi is eljutnak a felszabadult ország, a szabad ember sorsára. — Csak mikor, és milyen áron? — suttogta csendesen. Halk kopogás zökkentette öt vissza a jelenbe. — Zdravsztvuj gyevocska — köszöntött rá Kiss Imre, akivel együtt tette meg az utat Moszkváig — hogy állsz az anyaggal? — Aránylag jól, sikerült a mára betervezett részt átvennem. — Hát akkor gyerünk, — vágott szavába a férfi, ismételjük át a tételeket. A két kommunista lankadatlan erővel feküdt neki az előttük álló, pillanatnyilag legfontosabb harci feladatnak. A néhány órás intenzív munkát Mária szakította meg. Te, Imre, én már otthon szeretnék lenni. Tíz nap múlva teljesül a kívánságod. — Megértesz engem, hagy miért? — szegezte elvtársának a kérdést az asszony, de választ sem várva folytatta: “ — Nagyon nehéz lesz itthagynom a proletárok első hazáját, itt lehettem csak igazán ember... talán éppen ezért akarok már menni... Nagy szükség van otthon minden emberre. Európa fölött egyre jobban borult be az ég. A fasiszta erők erjedése egyre jobban mételyezte meg a levegőt: Világuralom — militarizmus! Rohamosan követték egymást az események. Gottwald, a CSKP VII. kongresszusán tolmácsolta az Internacionalé jelszavait. — A kommunista párt állásfoglalása a hitleri fasizmus által veszélyeztetett Csehszlovákia kér­désében — Csehszlovákia létének védelmét jelenti egyúttal... — mondotta az emelvényről Gottwald a több mint félezer küldöttnek, akik 10 ezer kommunistát képviseltek. — Minden erőt a köztársaság védelmére! — ismételte az elnök szavait Tamási Mária, területi párttitkár, amikor a kongresszus határozatainak megszavazására emelte kezét — minden erőt! Pirosbetűs napot jelentett ez is e kommunista asszony életében. Nemcsak azért, hogy részt vehetett ezen a nagy jelentőségű forradalmi kongresszuson, hanem ott érte meg életének leg­kimagaslóbb pillanatát, amikor megválasztották Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizott­ságának tagjává. A szlovákiai területi bizottság ülésén a változott helyzethez mérten újabb és újabb feladatokkal bízták meg a vezetőség tagjait. — Tamási elvtársnő, te mihamarabb vedd át a Szlovákiai Kcmmunista N ószövetség főtitkárá­nak tisztségét... — Az összegyűlt pártfunkcionáriusok előtt vilá­gos volt a feladat. Éjjelt nappallá téve dolgoztak a kommunista nők is: agitációk, tüntetések szervezése, röpla­pok, a tömegek közötti munka. így ment ez óráról-órára a katasztrófa beálltáig. A közismert pártvezetőknek menekülniük kel­lett az országból, vagy a legszigorúbb illegali­tásba vonulni. — Tamási elvtársnő neked is emigrálnod kell — tolmácsolták neki a pártutasítást. Az asszonyban fellobbant a remény, hogy hátha Kelet felé... — A Szovjetunió már nem tudja elhelyezni az emigránsokat, hiszen a félvilág kommunistái ott kerestek menedéket... Jól tudta ö mindezt, megértette, de a szíve mélyén mégis fájón jajdult fel valami, leginkább azokban a pillanatokban, amikor hajójuk Anglia partjainál lehorgonyozott. Londonban az úgynevezett ,,magyar klubban” egymás karjaiba borultak az emigránsok. — Gye­rekek, vége!... vége van a háborúnak — tört fel innen-onnan — vége a hatéves száműzetésnek... — Ha úgy szárnyrakelhettek volna ebben a zord idegenben tengődő emberek, akkor Anglia egy másodperc leforgása alatt hűlt helyüket lelte volna. A hatóságok az egész idő alatt, előkelő modorossággal ugyan, de megfigyelés alá helyez­ték a menekülteket. Figyelték minden lépésüket. Gyári munkára nem szívesen engedték őket, in­kább cselédnek az úri házakhoz, mert hát ott, ugyebár, nem okozhc.tak nagy ,,károkat”. A hazavágyók között egyre nőtt a türelmetlen­ség. Múltak a napok és a hatóságok húzták-ha­­lasztották a kiutazási engedély megadását... — Mrs. Tamási, azért hívattuk önt, — mo­solygott udvariasan a tisztviselő —, hogy tol­mácsoljunk önnek egy előnyös ajánlatot. — Majd várva a kellő hatást, kis szünet után nyájasan folytatta: — Mivel ön nálunk elvégezte a szociális gondoskodás tanfolyamát, az Unra akció keretén helül Görögországba küldenénk. Mária arcából kifutott a vér, alig türtőztetve magát, élesen válaszolt a hivatalnoknak: — Eszem ágában sincs... Ehhez nincs joguk!... — Csillapodjék asszonyom, Csehszlovákiába csak a Terezínbe irányított ápolói csoporttal juthat. — Rendben van! — S végül örült, hogy végre hazakerül. Tamási Mária, az idegenben járó emberhez híven, jobbra-balra tekergeti a néptelen szudéta­­város utcáin. A pártszervezetet kereste. Ugyanis még otthon elolvasta a párt felhívását és úgy határozott, hogy ott ver tanyát, ahol a legnagyobb szükség van a kommunistákra. A Liberecben maradt kommunisták örömmel fogadták az ilyen gazdag tapasztalatokkal és tudással rendelkező erősséget. Jóformán még meg sem melegedett, az elvtársak egymás után bízták meg feladatokkal. Ő, mindenkor mindent vállalt. — A textilgyárban kellenek munkások! — szólt neki egy ízben az elnök. Vállalod? — Természetesen, — válaszolt Mária, ismerem a szövőgépet, onnan indultam el egykor. — Sok munka vár ott rád, elvtársnő... meg kell szervezni a pártot, stb. stb. Tamási Mária nem szorult a részletek magya­rázatára, hiszen már régen megtanulta a ,,ho­gyan” módját. Gondolatai elkalandoztak a távoli múltba: Losonc, Rozsnyó, Pelsőc, Tornaija, Ipoly­ság, Zselíz és a többi város, falvak, amelyek ifjúságában nevelték, kommunistává faragták, útnak indították. Nem sajnálta erejét, teljesen belemerült a párt­munkába. A libereci manzardlakásban is harapóssá vált a hideg. A 62 éves idős harcos, fürge mozdulatok­kal rakta meg a tüzet. — Öreg a kályha ugyan, de nagyon jól melegít szólalt meg vendégéhez fordulva. A hófehér abroszra ,.terülj asztalka” módra kerültek a teli tálak. — Tessék, vegyen! Kettesben nekem is jobban ízlik — mosolyodik el, s nehezen tudta leplezni a szemébe gyülemlő szomorúságot. — Ritkán látogat el hozzám valaki... Úgy tesz, mintha az evésbe merülne, majd gyorson a gyárról kezd beszélni... így csak az erősek tudnak!... — Tavaly nyugdíjaztak — szólalt meg csende­sen — megmondom őszintén, az itt töltött 17 év alatt először estem kétségbe igazán! Gondolatai ismét a múltba fordultak, a tét­lenségtől nyugtalan éjszakákra. Attól félt, hogy belepusztul a semmittevésbe. Dolgozni, ...tenni... — Szerencsémre a minap felkért a gyár — öröm vegyült hangjába, — hogy menjek kisegítő munkára. S így telnek a napok, egymást kergetve. — Egy kommunista sohasem vész el, s nincs is joga hozzá, hogy elvesszen! — mondja gyakran a gyengéknek. Igaza van, ezt bizonyítja egész életével. B. Sok Gita

Next

/
Thumbnails
Contents