Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-12-11 / 25. szám
GYERMEKEKRŐL _ islányom az utóbbi időben retteg a délutáni tanítástól. Reggeltől alkudozik, E. hogy feltétlenül várjuk meg őt az iskola előtt, mert fél valami ,,bácsitól". Nem látta őt soha, de másodikos és idősebb iskolatársai állandóan emlegetik. Fel-feltűnik az iskola közelében és cukorkát osztogat a nyolc-, kilencéves lánykáknak. Alig néhány hete terjedt el a híre, hogy az iskolától mindössze három utcával távolabb idősebb, ismeretlen férfi hétéves kislányt csalogatott egy bérház pincéjébe. Az utcán, vagy a szomszédtól szerzett hírek hitelességét képtelenség ellenőrizni. Ám a szülő, ha gyermekéről van szó, hajlamos a hiszékenységre. Itt még a legjózanabb logika sem segít. Nem kétlem, a terjengő hírekben lehet jó adag nagyítás. A cukrot osztogató idősebb férfit a legőszintébb szándék vezetheti, s lehetséges, hogy az adakozásban a szeretet, a gyermekekhez való vonzalom és talán egy nagy családi tragédia levezetése nyilvánul meg. Mit lehet tudni? Hisz ilyen esetek is adódnak. De hátha... S a szülői kétely minden ellenérven felülkerekedik. Nem véletlenül. Sajnos, akadnak beteg és akadnak lelkiismeretlen emberek. Alig hittem afülemnek.amikorfiatal szomszédasszonyom-, két gyermek anyja —, a következő esetet mesélte. Napfényes őszi délutánon a bratislavai főpályaudvar felé sietett. A vasúti töltés alatti átjáró felől tíz év körüli ijedt kislány rohant feléje. Megkérte, kísérje őt át az átjárón (néhány méter hosszú alagúton), mert egy bácsi a másik felén nagyon il letlenül viselkedik. A másik oldalon valóban egy idősebb, ötven év körüli férfi állt, nem éppen „szalonképes pózban”, és kihívóan kacsingatott. Az eset Bratislavában — világos nappal, a forgalmas főpályaudvar tőszomszédságában történt. Aznap este hét óra tájban munkahelyemről MIÉRT FÉL hazamenet belémkapaszkodott egyik munkatársam ugyancsak tízéves kislánya. — Tessék megengedni, hogy a bácsival mehessek... Félek. Fél. A város kellős közepén. Az út hazáig nem több száz méternél. Az utcákon a járókelők tömkelegé, utcai lámpák, neonok, reklámok, gépkocsik fényszórói ontják a fényt, ő mégis fél. Még a lépcsőházban is kettesével, hármasával ugrálja a lépcsőket, reszkető kézzel csenget be és rettegve pislog hátra. Túlzás? Sajnos, nem. Egy munkatársnőm is elmondta, hogy valamelyik nap az iskolában a közbiztonságiak előadást tartottak és figyelmeztették a lányokat, hogy az utcán senki idegentől ne fogadjanak el semmit, mert történtek esetek... Nagyon hasznos minden figyelmeztetés, óvás. Mi szülők örülünk, hogy erre közbiztonságunk figyelme is kiterjed. A gyermekek felvilágosítása a baj megelőzésének egyik hathatós formája. Ám bevallom őszintén, egymagában nem elégít ki és nem oszlatja el aggályaimat, nem oldja fel félelmemet. Ánnyi erőt sem ad, hogy kislányomnak bátran mondhatnám: Járj csak nyugodtan az utcán, nemcsak fényes nappal, de este is. Nincs mitől félned... Nem, ezt nem mondhatom. S hogy ez így van, azért sokunkat felelősség terhel. Néha úgy tűnik, mintha hasonló esetekről szándékosan hallgatnánk. Álszemérem? Vagy talán önámítás? Talán mind a kettő. Valahogy szégyenkezünk és inkább hallgatunk. Pedig valamit tennünk kell. Tömeges jelenségről nincs ugyan szó, de elvétve akadnak esetek, melyeknek száma bármennyire kicsi is, aggaszt bennünket. Mert lelki elferdülések vannak és a jövőben is lehetnek. S ha mér nem sikerül ezt az elferdülést megakadályozni, a legerélyesebben elejét kell venni, hogy mások kárát okozhassa. Gyermekek jövőjéről van szó. És a beteges lelkiismeretlenség az ártatlan gyermeket egész életére lelkileg is, testileg is megpecsételheti. Ezt kell megakadályoznunk! A közvélemény mozgósításával, szigorúbb rendszabályokkal, elszigeteléssel — tehát lehetőleg következetesebb megelőzéssel. A gyermekek felvilágosítása után nem várhatjuk, hogy most már ők maguk vegyék elejét a veszélynek. Ezt nekünk felnőtteknek kell megtennünk. A közbiztonságnak és valamenynyiünknek.Szerintem azemberiességre az ilyen beteges hajlamú (sokszor nyilvántartott) egyéneknél nem hivatkozhatunk. Ha a humanizmus jegyében elnézőek vagyunk velük szemben, gyermekeink ellen véthetünk. ZSILKA LÁSZLÓ 26 — Azt megmondtad! Panni kinn a konyhában szintén háttal állott, de éles tiszta hangja érthetően csengett. — Mondtam én különbet is... Hogy az én ablakomon nem fognak párjával járni be a béres meg a kocsis... Meg hogy úgy lépjen be mégeccer az udvaromra, hogy ostorral veretem ki az urammal... Az ember sötét arccal nézett, de különben nem mutatott semmit, haragszik-e, vagy nem bánja... Feltette a kalapját, a dohányzacskójában kotorászott. — Hazahozta a suszter a cipődet ? — kérdezte. — Nem. — Hát mér nem küldesz ahhoz a tetveshez, a piszok egye meg, megmondtam neki, hogy délre itt legyen... No majd adok neki... S rémitő dühvei indult kifelé... Panni sötéten nézett utána. Most az ura nem vetett neki szót, mint mindig máskor, ha a közelében elment... — Jár az esze, — gondolta magában... — de majd én fogom itt csinálni a rendet... S az esti bálra gondolt. VII. A nagykocsma udvarában ácsorog a fiatalság. Csendesen beszélgemek, hűvös is van, nagyon későn van ez az iskolabál ahhoz, hogy téli legyen, nyárinak meg nagyon is hamar. Fázósan húzódnak össze az emberek a gubában, a subás asszonyok s a nagykendős lányok, akiktől „hét singnyire“ jár a hideg, sűrűén jönnek. A pénztárnál ott ül az öreg községi pénztáros, zsugori marokkal számolgatja a pénzt, a koronákat, mindenki zúgva veszi, hogy korona a beléptidíj, eddig ez is harminc pénz volt a faluban. — Be kell zárni azt a kaput, — szólt a pénztáros mérgesen, setét van mán, oszt most jön a bitangja, úgy szökdösnek be ahogy, akarnak... — Komáromi ott ül a többi közt s adja az elsőt. 27 — Most jönnek az urak, — szól a szája sarkából kevélyen — ugye Mari, most jönnek a kisasszonyok. A nagygazdánék mán itt vannak, te meg most jössz. — Á, négy tehenet kell nekem megfejni, dógunk van nekünk, — szól a lány s odaveti a koronát. — A zsidónál vagy? — Ott. — Mér nem jössz hozzám? A lány kényesen ballag tovább. — Hejbe vagyok! — mondja. Komáromi megbosszankodik. — Helybe? — szól, gyere, gyere csak vissza, gyere. — Minek? — Egy hatost kell fizetni. — Mán odaadtam a koronát. — Még egy hatos kell!... ‘Sz az iskolára megy. Hát te nem jártál az iskolába ? Előre csak azt a hatost. Tíz krajcárt. A lány nem érti egészen s megszeppenve szól. — De nekem nincs csak öt pizem, azt is alig tudtam kicsalni idesbül. — Hát add ide az öt pízt... A lány a kendője csücskiből keresi a pénzt, Komáromi bizalmasan szól neki. — Te. Nem jössz hozzám szógálni?... Akkor leteszem érted az öt pizt. — Nem megyek én. Hejbe vagyok én, itt a píz, — szól a lány s mérgesen megy beljebb. — Majd én fogok a Panninak szógálója lenni, míg ő a sejemágyon heverész. Tavaj még együtt kapáltunk, — mondja a pajtásainak. A nagygazdák elnézték a játszadozást... — No sógor, te csak értesz hozzá. A jegyzősegéd, aki ott álldogált egy cigarettával s a jövőmenő asszonyféléket gusztálta, viccesen szólt: — A mán igaz, hogy gazduram a bornyúból is kicsalná a tehenet. — Hát még ha kennék a garatot... Tanító úr, hozasson mán egy kis sert. Most maga arat. 18
