Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-12-11 / 25. szám
JOHN F.HENNEDÍ rp alán nincs is olyan ember a világon, aki ne hallott volna arról [ a tragikus esetről, amelynek következtében Amerikában a Texas állambeli Dallas városában Kennedy elnök gyilkos merénylet következtében 46 éves korában életét vesztette. Az elnök és kísérete repülőgépen érkezett Dallasbe, ahol Kennedynek beszédet kellett volna mondania az amerikai négerek részleges egyenjogúsításáért folytatott elnöki kampány szerves [részeként. Az elnök és kíséretének gépkocsi-oszlopa a repülőtérről haladt a belváros felé, amikor egy ablakból puskacső nyúlt ki és három lövés hallatszott. Kennedyt a lövés a jobb halántékán érte és rövidesen meghalt. Felesége mellette ült az autóban s egy percre sem távozott halott férje mellől. Az elnök holttestét Washingtonba vitték, a Fehér Házban ravatalozták fel, majd november 25-én felesége, két kisgyermeke, a 6 éves Carolina és a 3 éves John, valamint szülei, testvérei, s mintegy negyedmillió ember részvéte mellett temették el. Temetési szertartását az európai televíziós készülékeken is látni lehetett. Ugyanis a „Telstar“ műholdon elhelyezett televíziós állomás segítségével sugározták az eseményeket. John F. Kennedyt három évvel ezelőtt választották az Egyesült Államok elnökévé. Reálisabb külpolitikai állásfoglalása volt, mint elődjeinek, melyet az is bizonyít, hogy aláírta a moszkvai részleges atomcsendegyezményt. 1961 júniusában Bécsben találkozott Nyikita Hruscsowal, majd 1962 őszén elfogadta Hruscsov javaslatát a Karib-tengeri válság megoldására. Nemrégiben a szocialista országokkal folytatott kereskedelem elvének is utat nyitott. Kennedy gyilkosát keresik, az elfogott, gyanúsított Oswaldot egy merénylő meggyilkolta, akit szintén letartóztattak. A nyugati lapok feltevései szerint, a gyilkos fegyverét a szélső jobboldali fajgyűlölők irányították, akik már eddig is rettegésben tartották Észak-Amerika haladó polgárait. — le — A szomorú világhírre vergődött Birmingham városában, az amerikai Alabama államban két férfit kísértek a rendőrök a kora hajnali ködben a városi börtön felé. A két ember arcát nem lehetett látni: nagy papírzacskók fedték a fejüket, a szemek helyén keskeny nyílásokkal... Egyelőre ez a két ember volt a hatóságok egyetlen „Válasza” a négerellenes terror szörnyű birminghami kitörésére, amikor a 16. utca baptista templománakfalait szétrombolta egy bombarobbanás és a tűzoltók hat néger kisgyermek holttestét vonszolták ki a romok alól. A város néger lakosai akkor fájdalommal és dühvei eltelve rontottak az utcára. A félig szétrombolt templom előtt John Cross, a templom zokogó lelkésze fogadta őket, akit néhány perccel korábban a szószékről sodort le a robbanás ereje. — Az Úr a mi pásztorunk — szólt a tömeghez a rendőrség egy hirtelen kézbekapott mikrofonján keresztül. — Menjetek haza. A tömeg szétoszlott, a birminghami robbanás hullámai azonban máig is gyűrűznek az amerikai politikában. A két ember, akit papírzacskóval borított fejjel kísértek a birminghami börtönbe, a hírhedt Ku Klux Klan tagja volt, akik „szolgálatban” hasonló csuklyát viselnek, de fehér vászonból. Az ő letartóztatásuk volt az egyetlen tényleges akció a templomi robbanás után — de Alabama állam hatóságai nyomban közölték, hogy őket is legfeljebb 72 óráig lehet őrizetben tartani. Kennedy elnök két közéleti személyiséget is küldött „békemisszióra” a szenvedélydúlta városba — akiket még azon a napon a néger negyedben elhelyezett két pokolgép felrobbantásával „üdvözöltek” a fajvédők. Martin Luther King lelkész, a négerek egyenjogúsági harcának egyik vezetője azt indítványozta, hogy az egész országban hirdessenek bojkottot: senki se vásároljon karácsonyi ajándékokat, emlékezésül a Birminghamban meggyilkolt néger gyermekekre........ Ezek a rendkívül óvatos, félénk reakciók jelzik, hogy mind a néger közösség vezetői, mind pedig a kormány hallatlanul robbané-PÁcúzsl pMaMiílUpe-U Minden évszaknak megvan a maga sajátos varázsa. Az ősz valótlannak tűnő színárnyalatokat ecsetel a fák és bokrok zizegő leveleire. A város körvonalai sejtelmesen bontakoznak ki a reggeli ködfátyolból. A forgalmas utcákon pezseg az élet és a korán leszálló estet az ezernyi fényforrás melege teszi kellemessé. Ilyennek láttuk Párizst egy gyönyörű őszi napon. A szürke, őszi délelőtt, mint selymes pókháló borul a Szajnára. A bársonyos köd elrejti a világhírű Eiffel-torony tetejét. Ha felmész a torony első emeletére— magasabbra a jelenlegi biztonsági intézkedések miatt nem mehetsz — az őszi párából ismert épületek kontúrjai bontakoznak ki. Hosszan elnézed a várost, az épületek kőtengerét, az ezüstösen kígyózó Szajnát. Akárcsak a földrajzkönyvben, ott sorakoznak előtted: a Place de la bastille, a Louvre, a Sacre coeur, a Notre Dame, azUnescо modern palotája, a Les Invalides — ahová, Napoleon síremlékéhez, a turisták ezrei látogatnak el minden évben, továbbá a Pantheon, a Saint Chapelle — a gótikus építészet remeke, a Challiot palota és így sorolhatnánk még sokáig. Nehéz lenne megmondani, mi ragadja meg inkább a látogató figyelmét, a műemlékekben gazdag régi, vagy az új, modern Párizs? A Szajna partján fiatal négerfiú söprögeti a lehullott leveleket. Fiatal diákpár — a lány francia, a fiú Távol-Keletről jött — bizalmasan összebújva tereferél. A part mellett, egy kis presszóban René, Francois, Yvette vagy Simone feketét kortyolgatnak. Lassan, kényelmesen kavargatják a párolgó italt, miközben társalognak. ASaintDenis utcán apró könyvesboltok sorakoznak egymás mellett. A polcokon az új francia és idegen nyelvű könyvek halmaza mellett a múlt irodalmának gyöngyszemeit is megtaláljuk. A könyvek ára — akárcsak a virágpiacon pompázó virágoké — elég drága. A sok kedves kép után szánalmas látványt nyújt a járdaszélen fekvő, idősebb, hajléktalan ember. Sajnos az ilyen látvány Párizsban elég gyakori. Sokan vannak, akik a Szajna hidjai, a metró szélvédett árkádjai alatt tengetik nyomorúságos életüket. Az élet másik változata — ebben a sokarcú városban — a hires Champs Élyssés és a monumentális Arc de Triomphe között pereg le. Ez a városrész csak 8—9 óra között ébred. Az elegáns körutat fényűző üzletek, mozik, vendéglők, márványpaloták szegélyezik. A széles úttestet az autók végeláthatatlan áradata lepi el, a járdákon ráérő emberek sétálgatnak, az útszéli, apró kávéházakat azok a nézők töltik meg, akik csendes szemlélői ennek — az utcán lejátszódó— mindennapi jelenetnek. Párizs lakóinak száma több mint 8 és /7 millió, ebből több mint 3 millió a belvárosban lakik, ahol a lakóházak és középületek több mint százéves múltra tekintenek vissza. Ezt a városrészt lakás és vízhiány, a gáz- és villanyvezetékek túlterheltsége jellemzi. A márványpaloták árnyékában, a régi épületekben négy és többgyermekes családok egyszobás, egészségtelen lakásokban szoronganak. De a lakbér itt is nagyon drága. Emellett Párizs egyre épül. Az új lakóházakban a lakbér azonban meghaladja a munkások átlagkeresetét. Kinek van módjában ilyen magas árat fizetni? Az üzletembernek vagy a gyárosnak. Ezért tölti a párizsi ember szabad ideje nagy részét az utcán, mert ott több levegő van, mint az öreg, dohos lakásokban. Az utcán tárgyalják meg a hazai és külföldi eseményeket,itt valósulnak meg a gyakori munkástüntetések, felvonulások, melyek közül egynek én is szemtanúja voltam: Nem messze az elegáns Rue Rivoli-tól az első és második világháború hadirokkantjai transzparensekkel vonultak fel, melyekről a nyugdíjemelésre vonatkozó követeléseik megindokolását olvashattuk le. A menet — a járókelők együttérzésétől kísérve — hangtalanul vonult végig az utcákon. A résztvevők közül sokat kocsin toltak, sokan mankóra támaszkodva bicegtek. A rendőrkordon is némán szemlélte a felvonulást, amihez hasonló szinte naponta ismétlődik meg. Ma a nyomorékok tüntetnek, holnap a vasutasok, a metró alkalmazottai, aztán megint a dolgozók a béke megvédéséért, a leszerelésért emelik fel szavukat. Ilyen tehát a Szajna-menti város másik arca.
