Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-10-30 / 22. szám
Iklolf Sztyepan már gyermekkorában is szívesen hallgatta a napfényben ringó, aranyszínű gabona zizegését, a tóparton álldogáló fűzfák susogását, mikor játékosan átfut felettük a pajkos nyári szellő. Elmélázva hallgatta a fűzfák között rejtőző fülemülék énekét, a tóparti békák kuruttyolását. De talán legszívesebben mégis a harmonika lágyan búgó hangját figyelte, amit Kriedosik felől, az orgonaligetből, a lányok és fiúk vidám mulatságáról hozott a szellő. Sztyepan is megismerkedett már a hangszerekkel. Először a háromhúros balalajkán, aztán mandolinon tanult meg játszani és az iskolában ismerte meg közelebbről a gyöngyházgombos muzsikáló csodát, a harmonikát. Sztyepan mellett ott állt fehér ruhácskában az apró termetű, bogárszemű Okszana és csengő hangon énekelt. A kék eget nézem, S bánatosan kérdem: Miért nem repülhetek Madarak, veletek? A kislány olyan szívvel-lélekkel énekelt, hogy ő maga is egy fehér, csapongó szárnyú madárhoz hasonlított. Bizony, még csak nem is sejtette, hogy nemsokára egy nedves, dohos pincében kell meghúzódniok, elrejtőzniök. Okszana, aki a háború előtt szinte ájuldozott, amikor a meggyeskertben egy-egy kövér, zöld hernyót pillantott meg, most nem riadt meg a pince agyagos falán mászkáló százlábúaktól sem. Mit törődött most a férgekkel! Ott fenn, a ragyogó napfényben, amelyből nekik csak az ablakon megtört sugarak fénye jutott, sokkal utálatosabb hernyók másznak. A sötétben Sztyepan vállára hajtotta fejét és megnyugodott. A világ végére is elmenne ezzel a bátor, forróvérű fiúval... És amikor egy esős éjszakán mégis elfogták őket, hogy mindkettőjüket elhurcolják, a két fiatalt nem tudták elválasztani egymástól. Sztyepannak sikerült benyomakodnia a lányok vagonjába, Okszana mellé. — Okszana!.. Okszana!... súgta a sötétben a sok ismeretlen leány között. — Ne sírj!. Vigyázok reád! A sötét, rosszlevegőjű kocsi egy ismeretlen világ felé vitte őket. Még azon az éjszakán, miközben a mozdony pöfögve húzta a domboldalon a .megtömött vagonokat, Sztyepan egy vasrudat talált a vagonban, amelynek segítségével bontani kezdte a vagon deszkapadlóját. A nyílás egyre nagyobb lett. A lányok megrémülve figyelték a fiút. — Bolond... a kerekek alá akarsz esni! Sztyepan észrevette, hogy Okszana behunyta a szemét, amikor a tátongó, fekete nyílás fölé hajolt. — Ne félj! Ugorj utánam! Előrevetett kezekkel zuhant az olajos sínpadlóra. Mellette mindkét oldalon őrülten zakatoltak a kerekek. Úgy érezte, mintha az utolsó vagon nem a feje fölött, de a fejében, a mellében száguldana. Sztyepan mozdulatlanul feküdt. Sötét volt. A felhők eltakarták a csillagokat. A borzalmas szerelvény utolsó vagonján égő kis, vörös fény is hamarosan eltűnt. Halk füttyentésére csak a csalogány válaszolt. Felugrott. Megpillantotta Okszana törékeny alakját. Legurultak a töltésről és a jegenyefák felé kúsztak, hogy elrejtőzhessenek a sűrű bozótban. Körülöttük mindenütt nyomasztó csend honolt, csak néha-néha hangzott fe| a csalogány dala. A nedves föld illata, a nem várt szabadság és a madárdal el kábítja az embert, különösen ha még csak tizenhét éves. Okszana Sztyepan mellére hajtotta fejét. Lehunyta szemét és megcsókolta Sztyepan kiszáradt, duzzadt ajkát. Aztán halkan dúdolni kezdte: Miért nem repülhetek Madarak, veletek? Lassan virradni kezd. Az erdőben hűvös van. A jegenyefák alatt csörgedező kristálytiszta vizű patakot rózsaszínű párafátyol borítja.-A víz olyan mint nálunk a Fekete Kútban Sztyepan a patak fölé hajol. Kezeivel két nagy kiálló kődarabra támaszkodik. A kristálytiszta vízbn Okszana boldog szemét, a vén jegenyék koronáit és az aranyos égboltot nézi. Azon a reggelen minden madárdalnál hangosabban zengett a két fiatal szíve. És most Sztyepánnak úgy tűnik, csak álom volt az egész. Sztyepan régen levetette már katonaruháját, amelyre annakidején a bécsi orgonák és a prágai gesztenyefák virágai hullottak... Okszanát akkor látta utoljára, amikor az ismeretlen erdőszéli faluban elbúcsúztak egymástól Arra a búcsúzásra örökké emlékezni fog. Napfényes tisztás. Párás délelőtt. A torkuk kiszáradt. Jó lenne inni egy korty vizet... A csörgedező patak már messze mögöttük volt. A tisztáson már az utolsó harmatcsepp is felszikkadt. Okszana könnyeit nyelegette. Gépiesen tépett le egy mogyoróbokor alatt rejtőző, kék harangvirágot és bekukucskált a félig nyitott kelyhébe. Vladimir Kalytíuk: A forradás, melyet Viktor barátom a homlokán visel, már úgy hozzátartozik ábrázatához, mint az orra, vagy a szeme. A forradást a háborúban szerezte, mint az I. Csehszlovák Hadosztály tankosztagának tagja. Ha erősen gondolkodik, vagy emlékeiben kutat, mindig e forradást dörzsölgéti. Ettől felrajzanak agyában a gondolatok s az ifjúkori katonaévek emlékei, melyek úgy megpecsételték életét, mint a forradás a külsejét. Most is, amikor beszélgetésbe kezdtünk s felkértem, meséljen el valami emléket életéből, megdörzsölte homlokán a forradást s arca nyomban felderült. Hát idehallgass — kezdte el — éppen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 26. évfordulójának előestéjén, tehát 1943. november 7-én történt. Tankosztagunk a szovjet egységek oldalán részt vett Kijev felszabadításában. Parendovka község térségében feküdtünk, nem messze Kijevtől és harckocsijaink beásására kaptunk parancsot. A falu lakosai is segítségünkre siettek. Főképpen asszonyok, öregek és kisfiúk. A falu legényei már mind egyenruhában voltak. A mi harckocsinkhoz két leányka futott, Ljusza és Olga. Úgy első látásra tizenötévesek lehettek. Arra kértek, osszuk be őket is munkára... hm... — Viktor mélabúsan elmosolyodott, lelki szeme előtt megjelent a két kisleány. — Gyapjúkendőkbe voltak bugyoldlva, arcukat pirosra csípte a hideg, kezük is egészen kék volt. Egyhelyben topogtak vékony félci, kben. Erősen fagyott, a föld csontkemény volt. Megsajnáltuk a lánykákat és igyekeztünk őket rábeszélni, menjenek haza, majd elvégezzük mi a munkát. A két gyerekledny azonban hajthatatlan maradt. Azt mondták, nem mennek, majd felhevíti őket is a munka. Igyhát Olga a társamtól kapott csákányt, Ljusza pedig az én segédem maradt. Egy ideig némán birkóztunk a kemény rögökkel, később azonban, munka közben, csendesen, szaggatottan beszélgetni kezdtünk. Mikor elárultam, hogy mindössze tizenkilenc esztendős vagyok, segéderőm kissé gunyorosan mért végig a szeme sarkából, mint egyenrangú partnert. Azt kérdezte, mi szeretnék lenni a háború után? Én erre jót kacagtam s ő értelmetlenül nézett rám nagy kék szemével. Vállat vont és tárgyilagosan kijelentette, hogy neki határozott terve van: mérnök akar lenni és az is lesz. — Csodálkozásba és zavarba ejtett a kislány komoly beszéde. Azután százféle dologról esett szó közöttünk, míg csak be nem ástuk a tankot a földbe, mint egy acélerődöt. Karórám foszforeszkáló számlapja hajnali három órát mutatott. Körülöttünk a feltúrt rögökön dér csillogott, a távolban alig hallható ágyúlövések villantak. Munkánk befejeztével búcsúra nyújtottam kezemet, de Ljusza meghívott hozzájuk a faluba egy kis pihenésre és felmelegedésre. Miután a parancs szerint reggelig szabad időnk volt, beleegyeztem. Ljusza édesanyja, Varvara Alexejevna szívesen fogadott és a kemencéből azonnal egy lábas borscslevest húzott elő. A forró levest kanalazva, még vidámabban, szívélyesebben folyt társalgásunk. Közénk ült Alexej Petrovics nagyapó is, meg Kolya, Ljusza кisöccse. Úgy ültem köztük a piciny, tiszta konyhában, mint családom körében. Százféle dologról kérdeztek, különösen a hazámról, szüléimről, életünkről. — Elrepült az idő s a reggeli pirkadat beálltával nehezen, fájó szívvel búcsúztam el tőlük. Feledhetetlen, gyönyörű reggel volt — sóhajtott mélyen Viktor. — Az északi lankák felett párásán, rózsaszínűn ébredt a nap, Kijev szabad volt, a fasiszták eszeveszett futásban... És fiatal, érzékeny szívem újra gazdagabb lett egy élménnyel — emlékezéssel a derék, jó emberekre, akiket megismertem. — Osztagunkkal azután végigcsavarogtuk szélesnagy Ukrajnát. De Ljuszenka levele úgyszólván minden héten rámtalált. Ha néha elakadt a tábori pos-
