Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-10-30 / 22. szám

lyettem kis virág, mondom komolyan, és segítségemet felajánlva átveszem a két súlyos csomagot.

— Ah... virág? — mondja az örök nő hangján s máris csomagolja ki. — Ez aztán meglepetés.

Bizony, meglepetés!... A papírból vöröslő pamutgombolyag, s két-három horgolótű nevet felé. Megszólalok: Hallottam, hogy fent hagyta, így hát elhoztam.

Ott állunk már lakása küszöbén. Még egy utolsó próba, hogy kitérjen: Rettenete s rendetlenség van bent, nem baj — mondom, s máris vonulok be, — a mai asszony két műszakban dolgozik, — folytatom megkezdett meggyőző szavaimat, s míg ő a bevásárolt holmit a konyhában lerakja, szobájában megpróbálkozom helyre állítani a legszükségesebb rendet. Mire a szobába belép, már nem hivatkozhatik a rendetlenségre, így hellyel kínál.

— Mire kiváncsi? — kérdi.

• Kezdjük talán az indulással, mondom.

— Gyerekkorom óta babonásan szeretem az égboltot és a poézist, peregnek a szavak. Aköltészet szeretete hiányában, véleményem szerint az asztronómus nem tud felemelkedni a csillagok világába... Hegy is volt csak?... Addig, addig néztem az égboltot, a csillagokat, míg valami megszólalt bennem. Mert az égbolt sok dologra kér ám feleletet... s mivel erre az asztronómia ad választ, így hát először csak mint műkedvelő kezdtem a bennem felmerülő kérdésekkel foglalkozni, később tudományos alapossággal. Vannak, akik azt mondják, hogy korunk, mely a nagy ismeretlen, az űr feltárásának időszaka, szükségszerűen magával hozza az emberek művészet iránti érdeklődésének tompulását. Nos, én más véleményen vagyok — a művészet csak gazdagodhat a kozmosz révén, és érzésben csak tovább gyarapodhatik az ember.

— Azt, aki olyan sokat nézi a nagy messziséget — adom fel az újabb kérdést’— vajon elfogja-e a vágy, hogy eljusson egy másik bolygóra ?

— Azt hiszem, hogy a korunkban megvalósított űrrepülések tulajdonképpen az emberiség ősi vágyának beteljesülését jelentik, eljutni az eddig oly megközelíthetetlennek tartott messziségekbe. Ugyanakkor természetes, hogy az ember, aki az égboltot figyeli, legalább egy parányi időre el szeretne jutni oda, már csak kíváncsiságból is. Természetesen az már más kérdés, hogy szívesen startolnék-e oda. Hát hogy őszinte legyek, nem igen és éppen ezért csodálom annyira Valentyina Tyereskcvát.

Még fent a csúcson meg akartam kérdezni Pajdusákovát, vajon a csillagász, aki a messziségben kutat, figyelme a távlatokat keresi, olykor nem szakad-e el a földi élettől, s az embertől. Most is feltenném neki a kérdést, de elvetem, eszembe jut az előbbi kép, amint a megrakott bevásárlótáskával jön fel a lépcsőn, eszembe jutnak előbbi szavai a költészetről és a művészetről odadobott megjegyzése, hogy olykor-olykor titokban festéket és ecsetet vesz elő, hogy a csillogó csillagokat vászonra vigye... Igaz is, milyen színe lehet a csillagoknak ?

— A futó megfigyelő rendszerint ugyan észreveszi, hogy egyes csillagok vörösebbek, mások fehérebbek. De ha a csillagokat huzamosabb ideig figyeljük, akkor jövünk csak rá valójában sok-sok színárnyalatukra. Tengernyi színben tündökölnek. Fehérek, kékes, zöldek, sárgák, égővörösek. Egyszóval csodálatosak, magyarázza Ludmila Pajdusáková, aztán egyszerre feláll — bocsásson meg — mondja, egy feketekávét biztosan szívesen meginna.

— Ha megengedi, maradjunk inkább a csillagoknál, válaszolom, s arra gondolok, hogy a kétműszakos asszonyok dolga éppen elég. Nem fogom hát földi szokásokkal zaklatni, inkább arra kérem, adjon feleletet, hogy a csillagászt, ha a végtelen űrt figyeli, nem fogja-e el az ember parányiságának érzése. Ludmila asszony szeme a messziségbe feledkezik, szinte látni rajta, most olyan érzések szállják meg, melyekkel nem egyszer találkozott a csendes éjszakában, amikor éppen a messziség kutatásával töltötte óráit.

— Nos, — zavarom meg a gondolataiba merült tudósnőt.

— Nem! Igazán nem! Ellenkezőleg... Ha a messzi űrt kutatjuk... s ti.Jatosítjuk, hogy azok a távoli csillagok voltaképpen ugyanolyan objektumok, mint a mi Napunk, hogy a miénkhez hasonh planetáris rendszerek centrumai, a Föld, az ember és az űr valami abszolút egységét érezzük, egyszóval a mindenség teljes egységét. S ami a parányiság érzését illeti — nem maga az első, aki eziránt érdeklődik. Nos erre vonatkozólag azt mondanám, hogy épp a dolog ellenkezője áll fenn: az élénkbe táruló űr, az emberből egy magasabbrendűségű érzést vált ki, hisz az ember, a végtelen űrhöz viszonyítva testileg, fizikailag parányi teremtmény az, aki feltárja, és fokozatosan a maga számára fogja a végtelent kiaknázni. Parányi és mégis hatalmas ember! És ez a felismerés teremti meg bennünk az ember iránti büszkeséget.

A doktorasszony szavai szinte átfűtik, megforrósítják a kis szoba légkörét. A tudós asszony, aki munkájáról, mint a legtermészetesebb női foglalkozásról ejt később magabiztos szavakat: „az asztronómia lelkiismeretességet és türelmet követelő munka. E két jellemvonás elsősorban női jellegzetesség“, öt üstökös felfedezője, hazánk egyik legnagyobb tudományos intézetének vezetője. Érthető tehát kíváncsiságom, mi a véleménye, van-e élet a csillagok némelyikén. Válasza megkapó és újszerű. Újszerű véleményem szerint azért, mert mentes a már megszokott válaszok hideg tárgyilagosságától, öntudatlanul is a nő melegebb, érzésektől gazdagabb szűrőjén át eresztve fogalmazza tudományos i gazságokra épített megállapítását:

— Nem szabad, hogy az ember azt higgye, a világűrben egyedül és magárahagyottan áll. Számunkra ez határtalanul rossz érzés lenne, hogy ebben a végtelenségben egyedül vagyunk Ha megfontolás tárgyává tesszük, hogy itt

La CSILLAGOK,

a Földön minden cseppnyi vízben, minden parányi homokszemcsében ott dobog az élet, hogy megszámlálhatatlan mennyiségben és különböző formában lüktet, hogyan feltételezhetnénk, hogy egyedül a mi planétánk lakott. Hisz hasonló planéták nagy számban vannak az űrben és bizonyos, ezek közül sokhelyt, ugyanolyan feltételek vannak, mint a mi Földünkön, tehát az élet keletkezéséhez ott is megvoltak a feltételek, s hasonló természetes feltételek közt fejlődött, mint ezen a mi zöld planétánkon.

Most jó lenne elgondolkozni a mondottak felett, ahhoz azonban csendre lenne szükség. S nem erre a földi zajra, mely ezekben a pillanatokban harsány hangon tör be a szobába. Ludmila Mrkosová-Pajdusáková kisfia lép be:

— Anyu, éhes va gyök!

Mindketten felnevetünk. Igen, itt vagyunk a Földön s földi gondokkal küszködünk. Vendéglátóm most nem tudja, kinek tegyen kedvére, uzsonnára vágyó fiának, vagy a riporter újabb kérdésére feleljen-e. Megoldom a gordiuszi csomót. Búcsúzom. Az ajtóban nevetve mondja:

— Ja, azt kérdezte, hogy melyik a kedvenc csillagom? Nos, megyek,hogy vajaskenyeref kenjek neki.

NAGY JENŐ