Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-10-16 / 21. szám
Ir m fW 73 Vv 2 m * \ m Д я £ A gyermek szereti a mesét, kéri és várja, hogy meséljünk neki. Legtöbb szülőnek az a problémája, hogy hány éves kortól meséljen, mit meséljen, hogyan meséljen. Nehéz lenne meghatározni, hogy pontosan melyik az az életkor, amikor elkezdhetünk mesélni gyermekünknek. Meg aztán attól is függ, hogy mit nevezünk ,,mesélés’!-nek. Szeretném őzt mondani, hogy számítsuk már annak azt is, amikor a csecsemő bölcsője fölé hajló anya dajkadalokat, altatókat dudol gyermekének. A csecsemő kiszakadt az anyaméhből, ahol az anya teste biztosította számára az éltető és védelmező melegséget. Kiszakadt ebbe a számára hideg és kellemetlen világba. Az anya ezt az elveszett melegséget nemcsak a pólyapárnával biztosíthatja, hanem a hangjával, átölelő szeretetével, az altató nóta megnyugtató, feloldó és megbékítő melegségével is. Boldog az az anya, aki tele van a dajkadalok, altatók, gyermekrímek, mondókák játékos, mókás, furcsa, sokszor értelmetlennek tetsző ritmusaival, aki mint anya továbbadja azt, amit gyermekkorában az ő anyja, vagy éppen öreganyjo mesélt neki. Sokszor generációkon keresztül öröklődnek e gyermekversek és dalok, ezek a kicsiny virágai gazdag népi hagyományainknak. A huszonöt éves Petőfi Sándor örök emléket emelt egy dajkadalnak: „Cserebogár, sárga cserebogár” — ezt hallotta gondolatban, amikor visszaemlékezett szülőföldjére. És ki ne ismerné ezt a dajkarímet: „Egyszer а egy időbe /bakonyi erdőbe/ szarkák verekedtek...”, vagy azt: „Csip, csip csóka, vak varjúcska...”. Vagy ezt a gyönyörű kis altatót: „Tente baba, tente, — a szemedet hunyd be, — aludj ingó-bingó, — pici rózsabimbó, alszik az ibolya, — csicsíja, bábuja.” Szebben nem tudná mondani a legnagyobb költő sem. Hiszen a költő is csak egyik fia a népnek, amely létrehozta és megőrizte ezeket a kis remekműveket. Talán azért is sikerültek ilyen szépre e versek, mert közönségük a világ leghálásabb közönsége: a gyermek. A legaranyosabb „irodalmi” közönség ez. Érdemes neki a legszebb rímeket s a legmuzsikálóbb hangokat is csokorba kötni. Persze nem a mondanivalóját élvezi, hanem csak a ritmusát, a dallamosságát, kacarászásra ingerlő, vagy álomba ringató meséjét. Jó az, ha az anya tele van ezekkel a gyermekversekkel. De — sajnos — a legtöbb anyának csak eddig telik a műsortárából. Pedig ezután jön csak a java. A dalnak és a versnek soha ki nem szabad apadnia egy anya ajkáról. Sokat kell neki tudnia, többet, mint amennyit elbír. Ez talán kissé furcsán hangzik, de így van: melyik az az anya, aki egy nóta- meg vershabzsoló kicsiny gyermeket ki tudott volna elégíteni? Amikor egyre azt hajtogatja: még, még... A gyermek önző és követeli az újabb meg újabb verset meg dalt, később a mesét. Ne haragudjunk rá, neki éppúgy megvannak a kulturális igényei, mint nekünk. Csak nem mindig elégítjük ki és azt hisszük, hogy ez nem is szükséges. Dehogynem: itt dől el, hogy érzelmeiben kiegyensúlyozott, hangulataiban derűs, vágyaiban kielégített gyermeklélek bimbózik-e ki, vagy egy nyers, vérszegény leikiéletű gyermeket kapunk-e. El ne felejtsék kedves Édesanyák és Édesapák, hogy a kultúra a gyermeknek éppen olyan elemi szükséglete, akárcsak az édes tej. És ha a jóllakott kisgyermek szájából kifordul a kanál, vagy undorodva húzódik félre a szája a kelleténél több spenót után — a dallal soha be nem fog telni. Gondoljuk csak meg: milyen szegényekké satnyultunk mi felnőttek, amikor nem tudunk jól szívvel dalolni, a boldogságtól repesni egy szép vers hallatára, egy zenemű ringató ritmusára. Mennyire elfelejtettünk örömmel élni! Egyszóval, az édesanya ajkának többé nem szabad elnémulnia. Az édesanyának az irodalmat úgy kell beszívnia, mint a mindennapi táplálékot és úgy is kell adagolnia gyermekének. Az irodalom mérhetetlen kincsesháza ennek a szellemi tápláléknak. Nehogy azt higgyék, hogy ez ellen azzal lehet érvelni, hogy a gyermek még nem érti a verset. Nem is kell neki mindig és mindent érteni. A gyermek még nem az értelmével fogja fel a verset, hanem a fülével. A szavak muzsikája, a ritmus hintázása, amit olyan szívesen köt össze megfelelő mozdulatokkal is — ő így élvezi a verset. Bátran mondhatunk neki Arany János verset, vagy Petőfi Sándor költeményei közül egyiket, másikat. Meglátják, mindig marad meg benne valami, ha más nem, egy-egy sor, amit úgy forgat szájában, mint a legédesebb cukrot. Dr. G. K-né 10 — Elég volt mán! — kiáltott rájuk. Kati néni, Kati néni! A sógorasszony bedugta a fejét. — Mi a no ? — Semmi. De nem bírta megállani. Éreztetni akarta az embereivel is, vendégével is, hogy ki ő. — Megint kilyukasztották egy jó zsákomat — mondta. — Szentúristen, — csapta össze a kezét kihívó gúnnyal a sógorasszony, — hát akkor nem semmi! Hiszen ez borzasztó!... Szerencse, hogy van itt elég... Kati néni! Kati néni berohant. — Nó, mi a, nó. — Hozzon tűt, cérnát, megvarrni a zsákot. A sógorasszony elhúzta a száját, csúfondárosan nevetett. — Fekete cérnát a varrógépről, Kati néni. Panni végignézte. — Tudja azt ő. Ott a fonal a kis kamarában... — Ez a szép búza, ez a gyönyörű búza! Ez a drága búza, — lármázott szájaskodva, gúnyosan uszítva a sógorné. — Malomba lehetett véna vinni, osztán így bekeveredik a fődön. — Hát bizony kár vót a napszámér, — mondta Panni félvállról. Az mán igaz, te Panni, mi lesz ebből a világból, sose fizettünk ennyi napszámot... Hogy bírjátok! Ti veritek fel! Panni lángvörös lett, nem szólt rá semmit. — Még tavasz van, mán is forint a napszám.- Kati néni, maga mégis itt van? — kiáltott Panni a szájatátó öregasszonyra. A sógorasszony utánanézett a túlságoskodva szaladó öregasszonynak. Ügy állott ott a magtár ajtajában, mint egy csendőr, csak a szemét jártatta. — Szegény Kati néni!... Kár egy rokonnak ennyit szaladni!... Mért nem fogadsz cselédet, Panni? Panni újra kigyúlt, aztán elsápadt. A vére mind leszállt a szívére, csak rábámult az asszonyra, akit azért annyire komisznak, ennyire szemtől-szembe gonosznak még sohasem látott. 16 11 — Te könnyebben fogadhatnál pedig, mint mi. Ismered, ki annak való, ki nem. Mér nem szólsz egynek, hogy megfogadod! — Álljon be. Magát megfogadom! A sógorasszonynak felakadt a szeme. Csak bámult, mint aki nem jól hall, nem lelte a szót. Panni azonban szinte felszabadult. Tudott ő valaha gyereklyán korában nyelveskedni s most egészen meglelte, hogy kell evvel beszélni. — Úgyis nagyon végin a birtok. Ideje valami jó helyről gondoskodni. — Jaj, te szemtelen! — kiáltott fel a sógorasszony. — Hát mit hányja nekem örökké az apámat, meg az anyámat. Hogy napszámba jártam magukhoz. Jár még maga énhozzám!... Ha én dógoztam, biztos, hogy egy forintért kettő árát dógoztam. A másik asszony fekete, beszáradt képére valami önuralom jött, egyszerre visszafogta magát, mint aki még mindig fölül van, mint akinek semmi az efféle nyelvöltögetés, mert keményebb durungot tart a markában. — Sokat dógoztál, — szólt piszkálva — az igaz... — Nem is úgy, mint... — kezdte Panni s elhallgatott, megérezte, hogy hamari veszedelem fenyeget s visszatartotta az újabb vágást, nem mondta ki, hogy „mint maguk“... — Mint mióta nagygazdáné lettél — fejezte be csúfondárosan a sógorasszony. — Na, de most már elég legyék, — pattant fel hevesen, — mer hájjá, még nem szóltam az uramnak! Hanem most mán mindent kitálalok. — Tegyél hozzá, ha kevés! — folytatta felülről, megvetően, úszítóan az asszony. — Elég az is, ami van. Az is sok... Ájjon félre az útamból, — szólt rá a vén napszámosra, aki most jött be megint a magtárba. — Ilyeneket kell nekem is megfogadni, bosszúságcsinálónak. De most a maga fajtájába kötött. Az öreg mérgesen pattant rá, de minden különös sértő akarat nélkül, csak avval a komisz tréfával, ahogy a szegény ember a tromfot visszaadja duplán
