Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-10-16 / 21. szám
ffi О Щ15 Vérgőzös párát lehelt a föld a lipanyi csatamezőn. Ropják, íjak, buzogányok, feldőlt szekerek hevertek szanaszét. Marcangoló jajveszékelés, fuldokló hörgés töltötte be a levegőt. Szörnyű panorámát festett ez a testvérháború. Győztek a német zsoldosok, az árulók, s teljes vereséget szenvedtek az igazhitű husziták — a mezei hadak. Sorsverte földönfutókkal teltek meg az erdők, menekültek a „szegénylegények“, mert akik az ellenség kezére kerültek, Húsz János halálával hunytak ki — elégették őket. Filip és Matous, a bátor két harcos is a sötét erdőkben talált menedéket. — Haza kellene menni — szólt egyik reggel a borostás képű Filip, barátjának —, mert különben éhenhalunk. — Haza, Prágába — ábrándozott Matous —, de hiszen ott is a halál vár ránk. A tavaszi szél enyhén ropogtatta a gallyakat, s a két barát halk suttogását tovavitte a szellő. Határoztak. Hazamennek, magukkal viszik mátkájukat, s valahol messze, távol e drága várostól, új otthont keresnek. Múltak a hónapok, az évek, négy viharvert ember bandukol az országúton kelet felé, egyre kelet felé. A szegény ember megszánta a szegényebbet, s hol egy darabka kenyérrel, hol egy csésze tejjel mentette meg az életnek az üldözött huszitákat. Időközben kisebb-nagvobb parasztlázadások ütötték fel fejüket országszerte. A két barát, mátkájukkal egyetemben, mindig az igazak harca mellé szegődött, míg csak Losoncig el nem jutottak. A híres csata közepette érkeztek. A két férfi fegyvert ragadott, a két asszony markotányos lett. A harcok végzetes hulláma ismét az erdőkbe, hegyekbe kényszerítette Filipet, Matoust és feleségüket. Végül is Losonctól észak felé otthont nyújtottak a sziklás hegyek ormai. — Nem bírom tovább, maradjunk itt — kesergett Filip asszonya —, verjünk már tanyát végre valahára... A zord őszvégí esőzés tettre kényszerítette a négy embert. Az ember ős ösztönével védte a létet. Fakunyhót eszkábált, vadat ejtett..., családot, települést alapított. Hamarosan füstölgött a kémény, gyermeksírás törte meg az erdei zsongást. Néhanapján erre tévedt egy üldözött huszita, egy cseh markotányosnő. Egyre nőtt a település, gombamódra szaporodtak a faviskók. A környékbeli magyar jobbágyok, a hálicsi főúri kastély nyomorultjai terménymagokkal, különböző portékákkal segítették a bevándoroltakat. — Én építészmérnök leszek néni —csengett határozottan a kis huszita-leszármazott aj káról. Bizony nincs akadálya, hogy néhány év múlva, mint egy nagy erőmű tervezőjével találkozzak ezzel a kislánnyal. Csak tőle függ. / J. HEREC felvétele Hiszen a szegénység közös nyelvét beszélték, amely megértet egymással minden nemzetet. Csak egy szót jegyeztek meg az idegen beszédből, csak egy szót, amelyet révetegen, álmodozva ismételt Filip és Matous: PRAHA... PRAGA. Híre járta szerte a környéken' ennek a „falunak“, s amikor útbaigazítást kért egy-egy üldözött, akkor a szomszédos emberek készségesen mutattak a hegyek felé: — Arra, ott van Praga... A történelem rohamosan mosta az időt, elporlasztotta Filipet és Matoust, de Halicstó! egy ugrásnyira, a sziklás hegyek között megőrizte a települést, a Losonc melletti Prágát. Eddig a legenda. Ottjártam a minap, hogy végére érjek fővárosunk „drusszája“ történetének. Pontosan ötszáztíz év telt el azóta, az igazságért vívott harcok mozgalmas századai, amelyekre a Habsburg önkényuralom rányomta bélyegét. Itt járok ma, Filip és Matous földjén, ott ahol már csak a deres fejű vének emlékeznek meg azokról az időkről, amikor romba dőlt a Habsburgkorona uralma, a nemzetiségeket egymás ellen uszító hatalom. És megalakult a csehek és szlovákok első közös állama, amely ismét Prágához, az ősök városához csatolta őket. — De igazán, csak akkor érezhettük magunkat itthon ezen a földön — mondja Filip bácsi, a hófehér vén —, amikor a több mint ötszáz év óta kelet felől várt barátaink: zdravsztvujtye köszöntését falunkban meghallottuk. Az évszázadokra való emlékezések szárnyán a Losonc melletti mai Prágába zökkenünk. Az iskolából kiözönlő gyermekhad köszönt minket a kétszázharminc lakosú faluban. Ők a holnap felé tekintenek, de az őseik iránti hálás megemlékezésből az iskola udvarán Filip és Matous hajdani faviskójának téglából épült mását építették fel. Ma megbékélten, csendben suttognak az erdők Prága felett. A ma gyermeke az évszázadok vágyát így sűríti össze: — Tudja néni, én építészmérnök szeretnék lenni... S a jövőről ábrándozó gyermekek zsivajából bátran cseng ki jövőjük, amely több mint ötszáz év vágyát kelti életre B. SOLC G1TA 9
